Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-11-10 / 45. szám
2 1910. november 10. A Nemzeti Színház művészei közül Bakó László és Török Irma, a soproni színtársulat részéről, mely jelenleg a várszínházban működik, Tompa Antal, az iró-szinész jöttek el, hogy megjelenésükkel s a díszelőadáson való részvételükkel ünnepélyünk fényét emeljék. Szatmár sz. kir. város négy-öt tagú küldöttséggel jelentette be részvételét, de nagy akadálynak kellett közbejönnie, mert a küldöttségből senki sem jelent meg. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Szatmárvármegye szerfölött nagy közönynyel tüntetett Szatmárvármegye gyöngyének, kincses Nagybányának ünnepe iránt. Csaba Adorján főispán igen meleg hangú levélben mentette ki magát, hogy a fővárosba való utazása miatt ünnepélyünkön jelen nem lehet; de a többi meghívottak sem jelentek meg és igy az ősi bányaváros ünnepe a vármegye teljes távolmaradásával zajlott le. Avató-ünnepünk annál nagyobb s lelkesebb visszhangot keltett messze idegenben, honnan nagyszámú üdvözlő sürgöny érkezett úgy dr. Makray polgár- mesterünkhöz, mint Szabados színigazgatóhoz, köszöntve ez ősi város hazafias közönségét, mely nagy áldozatkészséggel emelte föl szinházpalotáját, hogy itt, a határőrállomáson időtlen-időkig erőssége, mentsvára, terjesztője legyen a magyar szónak, a magyar dalnak, a magyar kultúrának! Ünnepély a Lendvay-szobornál. Szabados László, a felvidéki szinikerület igazgatója november hó 4-én érkezeit meg társulatával Késmárkról városunkba. Az uj színház tengersok dolgot adott a színház vezetőjének, de ezer dolga között is időt szakított magának arra, hogy a színház- avatást méltó ünnepséggel, a magyar színészet egyik úttörőjének, városunk nagy szülöttének: Lendvay Márton szobrának megkoszorúzásával vezesse be. A színtársulat tagjai délután V24 órakor a színház előtti téren gyülekeztek, hol csatlakoztak hozzájuk: Festetich Andor gróf, az országos színészet főfelügyelője, Tompa Kálmán a soproni színtársulat tagja, dr. Makray Mihály polgár- mester, Égly Mihály főjegyző, Moldován László Előszó. — Irta: Herczeg Ferencz.. Lassan-lassan kiderül, hogy mennyi sok árvája maradt Mikszáth Kálmának. Közöttük van ez a könyv is. — Jó napot, Almanach! — igy köszöntötte 1888-iki előszavában az Almanach megszületését. A falusi ember inyenczségével élvezte az ósdi czimből kiáradó jázmin-szagot. »Almanach! ügy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki ...» A terv mindenképpen a kedvére való volt. Igen, legyen egy hely, ahol minden ősszel egyszer öszetalálkozik egy csapat magyar iró, mint egykor a Fáy András fóthi szőlőjében. 1888-tól 1910-ig huszonhárom előszót irt az Almanach elé. Ezek a cikkek hasznos világítási előtanulmányai annak, aki meg fogja festeni Mikszáth irói arcképét. Ha szerette is az Almanach ötletét, eleinte ugyancsak húzódott a neki szokatlan munkától, egyik-másik előszava legalább arra vall, hogy a kiadó úgy harczolt az íróval a kéziratért, mint Jákob az angyallal. Azonban később, midőn az előszavai országra szóló derült feltűnést keltettek, megkedvelte a műfajt és tréfásan megállapította, hogy addig-addig vergődött a különböző genrek között, mig végre kiderült, hogy az előszavakra született. Az Almanach olvasói abban az élvezetben részesültek, hogy a fóthi verandán együtt ülhettek a szincerizáló Mikszáthtal. A gazda fölényét csak a jóizü irónia árulta el, mely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a venNAGYBÁNYA takarékpénztári igazgató, Almer Károly bank- igazgató, Révai Károly.a Teleki-Társaság elnöke s még számosán társadalmi életünk kitűnőségei közül. A menetet a színtársulat két fiatal tagja nyitotta meg, kik hatalmas babérkoszorút vittek nagy nemzeti szinü szalaggal, melyen e felírás állott: Szabados László színtársulata — Lendvay Márton halhatatlan emlékének. Miután a színtársulat elénekelte a Hymnust, melyet a nagy közönség kalaplevéve hallgatott meg, Szabados László színigazgató hajtotta meg a magyar vidéki színészet lobogóját a nagy Lendvay előtt s igen lendületes beszédben emelte ki ama halhatatlan érdemeket, melyek Lendvay nevét el nem törülhető betűkkel vésték be a magyar színművészet évkönyveibe. Tompa Kálmán az országos szinészegyesíilet kormánytanácsa képviseletében rótta le kegyeletét. Költői szárnyalásu beszédben emlékezett meg a magyar szó, a magyar dal, a magyar ige nagy apostolának működéséről, örök példaképen állítva őt utódai, a vándor kis csapat elé, mely most érczszobrát állja körül áhítattal, fölmagasztosulva a visszaemlékezés, a csodálat, a hódolat nemes érzelmeitől. Tompa beszéde színes és megható költői képeivel mélyen a szivekbe vágott s nem egy szembe varázsolta a megilletődés igaz könnyeit. A szép ünnepély a Szózat eléneklésével ért véget, miközben a díszes koszorút elhelyezték Kallós szobrász remek szoborművén. Vendégek érkezése. Festetich Andor gróf, az országos színészet főfelügyelője, nemkülönben Tompa Kálmán még a délelőtt megérkeztek városunkba s a pályaudvaron dr. Makray Mihály polgármester és Szabados László színigazgató fogadták őket. Úgyszintén előbb megérkezett városunkba Bálint Zoltán fővárosi műépítész, ki Jámbor Lajos műépítésszel együtt készítette a városi nagyszálló és színház pályadijjal koszoruzott zseniális tervezetét. Bálint Zoltánt az avató ünnepségre felesége is elkísérte, ki alig egj^-kétszeri itt időzése alatt máris meghóditotta városunk előkelő társadalmát. A vendégek zöme a délutáni gyorsvonattal érkezett meg. Ekkor érkeztek: Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgató, Kacsó Károty, az állami építészeti hivatal főnöke, Debreczeni István nagykárolyi polgármester, Bakó László, Török Irma, a Nemzeti Színház tagjai, Dobay Sándor mára- marosszigeti tanácsos, Papp Péter máramaros- szigeti rendőrkapitány és igen sokan a közeli vidék intelligencziája közül. Nagy megütközést keltett, hogy sem a várdégei poharába. Az Írókról és az irodalomról beszélt, persze mindig a vérbeli adomázó, köny- nyedén kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában. Igazában azonban soha magyar iró nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, még pedig nemcsak a maga, hanem a mások tehetsége iránt is, mint ő. Sokkat többet olvasott, mint közönségesen hiszik és ha az országon végighömpölygő fekete betüáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának. Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáeziát, mely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles és józan szeme a régi diéták honfiainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt: dicséret és hallgatás. Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, melyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel, (»most már Gyulai Pál is jó volna!«) egyébként azonban azt valotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomláló vasra, hanem öntöző kannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ő szemében mindig az olvasó közönség méh- ösztöne marad, mely körüldöngi az élő rózsát és elkerüli a viaszból gyúrt virágot. Kritikai éle csak egy adomájának volt, az a magyar doktorokról szól, akik Ferencz császár korában lepecsételt palaczkokban hozatták Ischiből a levegőt, hogy kibocsássák a betegszobákban. Panaszait — irodalmi állapotokról beszélni i megye, sem Szatmár város képviseletében senki sem jött el ünnepélyünkre, pedig a fogadó bizottság nagy vendégszeretettel várta úgy Szatmár, mint Szatmárvármegye képviselőit is. A vendégek fogadására dr. Makray Mihály polgármester, Égly Mihály főjegyző, Smaregla Mihály rendőrkapitány, Smaregla János aljegyző és dr. Zoltán László, nemkülönben számos városi képviselő jelentek meg a pályaudvaron, kik szives üdvözlés után hosszú kocsisorban kisérték vendégeiket az István Király Szállóba, hol a vendégek részére a legszebb szobákat már előre lefoglalták. A délutáni vonattal érkeztek meg Felsőbánya sz. kir. város képviselői: Farkas Jenő polgármester és dr. Moldován Ferencz városi jegyző. Táviratok. Üdvözletek. A szinházavatás alkalmává) úgy dr. Makray Mihály polgármesterhez, mint Égly Mihály főjegyzőhöz és Szabados László színigazgatóhoz számtalan távirat és üdvözlő levél érkezett, melyek közül kiemeljük a következőket: Csaba Adorján főispán a polgármesterhez intézett levele igy hangzik: A nagybányai városi színház megnyitására küldött meghívót legnagyobb köszönetem nyilvánítása mellett vettem s örömmel üdvözlöm Nagybánya város hazafias közönségét azon nemes áldozatkészségéért, melylyel a magyar kultúra számára a magyarság végvárosában egy újabb oltárt emelt. Adja a Mindenható, hogy a nemes áldozatkészség gyümölcsét meghozza. Végtelen sajnálatomra személyesen nem lehetek jelen az ünnepélyen, a fővárosba való halaszthatatlan utazásom miatt. Még egyszer köszönöm a szives meghívást, üdvözöl hived Csaba, főispán. Tóth Imre, a Nemzeti Színház igazgatója a következő levélben felelt a meghívóra: Nagyságos Polgármester Ur 1 Nagybánya sz. kir. város közönsége nevében hozzám intézett szives soraiért s az azokban foglalt megtisztelő meghívásért fogadja Nagyságod hálás köszönetemet. Nagy elfoglaltságom miatt ugyan le kell mondanom a szerencséről, hogy a városi színház megnyitásán jelen lehessek, de biztosítom róla Nagyságodat, hogy igaz őrömmel és szeretettel veszek lélekben részt ezen a szép ünnepen és szivemből kívánom, hogy az uj színház úgy a magyar színészetnek, mint az áldozatkész városnak mindig büszkesége legyen. A magam és a Nemzeti Színház nevében kitartást, szerencsét és sikert kívánok az uj színháznak s mindazoknak, akik felépítésén fáradoztak. nálunk annyi, mint panaszkodni, — legszívesebben a kiadói szájába adta. Singer és Wolfner olykor aggodalmasan csóválja a »két fejét«, hogy az irók szaporodnak, a könyvek pedig nem fogynak. Egyik előszavában valósággal kerereg azon, hogy a megifjult nemzet mennyire közömbös az iró iránt. Pedig a régi nemzeti korszak idejében de mást Ígért. Most azt mondja a legjobb katonáinak: »Győztem, hát nem kelletek többé!« Olykor töprengve áll a szakadás előtt, mely az uj Magyarország politikai életét elválasztja az irodalomtól. Ő maga, amint belekeveredett a politikába, tüstént ki is ábrándult megint belőle, éppen az az igyekezete, hogy hidat verjen a szakadás fölött, bizonyítja, mennyire vonzotta őt mindenkor a politika. Le-leszállt oda, mint a kő- száli sas a rétre. Úgy vélte, hogy a magyar Írónak öröklött jussa van a politikához. A fatális Krumply Nándor pedig mégis csak sokat foglalkoztatta. Ez a semmiházi elvitatja az írótól a politikus hivatottságát. Mikszáth bosszankodik ezen és talán észre sem veszi, hogy éppen az ő bosszúsága ad némi jelentőséget Krum- plyéknak. Az iró ma a politikában dísznövény, mint Trencsénben a szőkítő, — sóhajtja. Mikor kerül össze megint az irodalom és a politika ? »Majd ha magyar lélek lesz az irodalomban és idealizmus a politikában!« Utolsó előszavában, melyet a tavalyi Almanach elé irt, bemutat egy öreg urat, aki meg- csömörlötte az örökös politikát és ki akar vándorolni az országból. — És melyik országra gondol ? (— kérdi a kivándorlótól az iró.)
