Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-12-09 / 49. szám

2 1909. deczember 9. NAGYBÁNYA szükséges, hogy azt a bizalmat a hirde­tők is kiérdemeljék. Ez a kölcsönös vi­szony közvetve az iparnak adhat nagy lendületet, amire az országnak nagy szüksége van. A polgármesterek kongresszusa. Deczember 8. A rendezett tanácsú városok polgármes­tereinek országos egyesülete holnap gyűlést tart Újpesten és tüzetesen megbeszéli mindazokat a kérdéseket, amelyek a városokat közelebbről érdeklik. Sokszor tanácskozott már ez az illusztris testület és hozott is sok életrevaló határozatot, de hiába, mert eredményt elérni nem tudott. Ennek azonban nem az egyesület az oka, hanem az a közönyösség, amelylyel a magyar közvélemény a városok sorsa iránt viseltetik. A czéltudatos várospolitika nálunk ma még ismeretien dolog. A legjelentéktelenebb politikai kérdések felett készek vagyunk minden alkalom­mal hajbakapni, de a városokért a kisujjunkat sem emeljük fel, mert az eféle csekélységek felett disputáim nem nobilis dolog. Nálunk csak az a valódi tekintély, csak az az igazi politikus, csak az a nagykaliberü államférfiu, aki még álmában is közjogi dissertácziókkal tépelődik. A többiek közönséges, hétköznapi fráterek, akik­nek a deklamálásaira ügyet sem érdemes vetni. Aki a parlamentben az európai konczertről beszél — ünnepelt, providencziális férfiú. Aki a városok bajai felett sóhajtozik — unalmas, falusi bácsi. Amaz mesterkélt tapsok, emez mes­terkéletlen ásítások alakjában aratja a szónoki babéi okát. De a polgármesterek egyesülete ne csüg­gedjen el e miatt, mert a városok felvirágozta­tása érdekében inditoK akczió becses, értékes, országépitő munka. Amint olvastam a közgyűlés tárgysorozatát, elgondolkozom aíelett, hogy mimódon lehetne ezt a nagyszabású programmot jól és igazán megvalósítani? És azonnal meg is találom rá a feleletet: a városi törvény gyors és helyes megalkotása által. Mert én az uj városi törvényt úgy kép­zelem, hogy az egy csapásra megvalósítja a várospolitikai kérdések egész komplexumát. Az uj városi törvénynek szerintem olyannak kell lenni, amely az összes függő kérdéseket együtt és egyszerre oldja meg. Ennek a törvénynek tételes jogszabályok alakjában véglegesen ren­dezni kell mindazokat a viszonyokat, amelyek a városi ügyek fogalmában benne foglaltatnak. A polgármesterek országos egyesületének tehát arra kell törekedni, hogy ez a törvény minél előbb megalkottassék. Az állandó és végleges megoldási módot kell keresni, nem pedig az »időleges segitség«-nek elkeresztelt halogatást. A városok érdekeinek egyedül a törvényhozási utón eszközölt állandó megoldás felel meg, mert hogy az úgynevezett »pillanatnyi segítség« mennyit ér, azt a két millió korona históriája frappáns módon bizonyitja. És még egyet. Nagy tévedésben vannak a városi tiszt­viselők, ha azt hiszik, hogy a fizetésrendezést egy külön akczió keretében kell megvalósítani. Ismétlem, hogy ilyet gondolni nagy tévedés, mert az uj városi törvény meghozza a tiszt­viselői fizetések rendezését is. Meghozza annál inkább, mert a városi tisztviselők fizetésrende­zési ügye annyira fontos, sürgős és elodáz­hatlak hogy itt más megoldás, mint a jogos igények kielégítése, el sem képzelhető. Az 1909-ik évi állami költségvetés ugyanis — összehasonlítva az előző évi költségveté­sekkel — minden kétséget kizárólag megmu­tatja, hogy az államháztartás terhére törvény- hozásilag megszavazott személyi kiadások a közelebb elmúlt négy év alatt 96 000.000 ko­ronával emelkedtek. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az állami és vármegyei tisztviselők fizetésrendezési akczióját a közelebb elmúlt négy év alatt 96.000000 koronával honorálta a törvényhozás. Csak a városi tisztviselők nem kaptak egy fillért sem. Elképzelhetetlen tehát, hogy az uj városi törvény a fizetések rende­zése iránt ne intézkedjék. A városi tisztviselőknek tehát szivvel-lélek- kel támogatni kell a polgármesterek országos egyesületének törekvéseit, mert csak igy remél­hetik sorsuknak jobbra fordulását. Támogatni keli abban az irányban, hogy a városi törvény minél előbb megalkottassék. Ha ezt kitudjuk vinni, megnyertünk min­dent. Ha küzdelmünk eredménytelen lenne, ma­radunk ott, ahol voltunk. Egy dolgot azonban jegyezzenek meg azok, akik a városok sorsát intézik. És ez az, hogy a mi győzelmünk a nemzeti ügy győzelme, ve­reségünk a nemzeti ügy veresége, mert Magyar- ország jövője a városok fejlődésétől függ. Fehér Gábor. adott pénznek feléért is beszerezhetett volna. így pl. 4 pár czipőt (még hozzá télit) hirdetnek potom 4—5 koronáért s kap helyette a rendelő holmi ron­gyokból összetákolt papucsokat, vagy 500 drb tárgyat csak 3 kornnáért s ez gyufa- szálakból, gombostűkből s egyéb haszon- talanságokból áll. Ez a piszkos üzérkedés pedig mint minden szocziális baj, megteremti a maga nyavalyáját. Értjük ezalatt a kisiparunkra való káros hatást. Természetes, hogy a közönség az olcsóbbért, minden hazafias jelszó ellenére is, kimegy a külföldre. S amikor megcsalódik, szidja éktelenül az osztrákot. Azonban a magyar kis­iparos megissza a levét alaposan. O, akit amúgy is földig nyom itthon a gyáripar, a nagyvállalkozás, neki ennek tetejébe még a tisztességtelen ausztriai konkurren- cziát is kell tűrnie, végig kell néznie tehe­tetlenül, hogyan garázdálkodnak ezek bűnös eszközök segítségével. Ez ellen kell tenni, mert hova-tovább mindjobban elharapócízik nálunk a tisztességtelen rek­lámnak ez a legveszedelmesebb faja, mely különösen a könnyenhivő vidékiek zse­bére utazik. A reklámnak haszna csak akkor lehet, ha az illető gyakran, nagyon kis szakításokkal hirdet. A hirdető cég neve kell, hogy ilyen mód az érdekelt közön­ségnek folyton emlékezetében maradjon, szükséges, hogy egy állandó képzet gya­nánt foglaljon helyet többi fogalmai kö­zött. Megszakítani a hirdetést, azt jelen­tené, mint az olvasóközönség emlékéből kitépni egy fogalmat, ami viszont a hir­dető konkurrens cég felülkerekedését vonná maga után. A vidéki sajtó hirdetései, minthogy a hirdetőket úgy is javarészt ismeri a közönség, annál is inkább használnak, mert mig egyrészt a kereskedőnek oka van féltékenynek lenni a jó hírnevére, addig a közönség inkább vonzódik hozzá, mert az újságban való üzleti szereplése csak ajánlat az ő áruczikkeinek a hasz­nálhatóságára. Mindenkép jelentőségteljes és fontos ágazata a reklám az egész kereskedői életnek. Szükséges, hogy legyen a vevő­közönségnek bizalma a hirdetőhöz és Felpattant és roppant hévvel kezdett be­szélni : — Baj ? Dehogy baj. Úgy kivágom maga­mat, mint a pinty. Kiváncsi voltam, hogy a pintyek hogyan vágják ki magukat az anyagi bonyodalmakból. Ö megmagyarázta. Nagyszerű üzletre van kilá­tása. Egy szénbánya Horvátországban. — Mesés összegeket fogok keresni. De az semmi, még van három más üzlet. Barátom, megfogsz te még engem látogatni az Andrássy-uton. — Miért éppen az Andrássy-uton ? — Mert ott veszek villát. Tudod, jobb a közlekedés. Aztán kérdezte, hogy nincs-e véletlenül egy czilinderem. Oda adtam neki az enyémet, én úgy se viselem. Egyre különösebbnek találtam ezt az én Fittik Gábor barátomat. Mikor pénze volt, kese­rűen beszélt a bekövetbezhetó' elszegényedésről, mikor semmije sem volt, a legvérmesebb remé­nyeket táplálta. Akárhogy vizsgáltam is, nem ta­láltam benne semmi szélhámos vonást. A meg­vásárlandó Andrássy-uli villáról úgy beszélt, mint mi tisztviselők a fizetésemelésről. Nem marad­hat el. Egy időre rá az újságokban olvastam, hogy megnősült s ez alkalommal valami jótékonysági alapítványi is tett. Azt hiszem kétezer forintost. Úgy látszik, gondoltam, csakugyan kivágta magát. Ez volt az utolsó hir, amit felőle hallot­tam, mindaddig, mig Triesztben ismét nem ta­lálkoztam vele. Ott ültem a mólóra nyiló kávéházak egyi­kében, mikor egy kopott, pepitaöltözetü házaló közeledett felém. — Nem tetszik valamit venni? —kérdezte németül. Finom krokodil-bugyelláris... valódi. .. esküszöm. Megösmertem. Fittik Gábor volt. — Hát te hogyan kerülsz Triesztbe? — kérdeztem csodálkozva. Kissé zavartan mosolygott. Látszott, hogy nincs Ínyére a találkozás. — Hát bizony, nagyságos ur . . . — kezdte. — Ohó — figyelmeztettem — én barátod vagyok. — Hát igen, barátom, furcsa história. Ne­vetni való, esküszöm. Tndod-e, hogy én harmad­milliomos vagyok . . . (Úgy tett. mintha számolt volna a fejében.)Igen, majdnemharmadmilliomos... Gyanakodva néztem reá. Csak nem bolon­dult meg ez a fiú! Végre is alig képzelhető ideá- lisabb nagyzási téveszme, mint mikor egy kopott házaló azt mondja, hogy ő harmadmilliomos. Csínján kezdtem a kérdezősködést. — Úgy ? Annak örvendek ... De hát ak­kor miért házalsz a holmikkal s hozzá még Triesztben ? — Éppen ez a viczcz benne. Ilyen bolon­dot még nem látott a világ. És jóízűen kaczagott hozzá. Mondtam neki, hogy üljön le. — Nem lehet, a pinczérek nem szeretik, ha a házalók leülnek a kávéházban. Tudod, ez rontja az üzlet renoméját. De igy is elmondhatom. — Igazán kiváncsi vagyok. — Hát tudod, még a télen egy rézbányát adtam el egy brüsszeli konzorciumnak. Az üzlet perfekt. A részvénytőke fele be van fizetve. Én százhatvanezer forintot kötöttem ki magamnak készpénzben, ugyanannyit részvényekben. Aug. tizenhatodikán, vagyis éppen mához két hét múlva kapom meg a pénzt. Ide utalványoztattam magamnak. Százhatvanezer forint . . . Csinos kis összeg, mi ? És kéjesen csettintett a nyelvével. Egy szót sem hittem az egészből. Világosan véltem látni a lelkében. Ez a szerencsétlen ember res­telkedik előttem, azért koholta ezt a fantasztikus mesét. Ha két hét múlva találkoznám vele, bizonyára azon kezdené, hogy az a részvény- társaság megbukott s mondana egy újabb mesét. — De most megbocsáss — kezdte s hamar felkapta táskáját, hogy néhány érkező vendégnek ajánlja áruit. Láttam, hogy egyik sem vett. Oda­kiáltottam neki, hogy jöjjön vissza. — Gábor, mondottam — nekem éppen szükségem van egy krokodilbőr tárczára. Mutass csak. Gábor bizalmasan felém hajolt. — Pszt ... Ne ezekből vegyél . . . Ezek imitácziók. Hanem adok én neked jó adresszt, ott kapsz valódit. — Hm — kérdeztem, — hát sokat adtál el ma? Nagyot sóhajtott. — Semmit. Alig van negyven krajczár brutto. Pedig két-három forintra égető szűk-

Next

/
Oldalképek
Tartalom