Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-10-28 / 43. szám
2 NAGYBANYA 1909. október 28. A szegényeknek azt a legnagyobb osztályát pedig, amely a gyermekek és a kórházi ápolásra szoruló betegek közé nem tartozó többi szegényeket öleli fel, törvényeink jóformán meg sem emlitik, mert hiszen azok az intézkedések, amelyek egy mellékesen közbeszúrt törvényszakasz alapján a szegények legtöbbje javára már sok-sok év előtt meg kellett volna születniük, ma még csirájukban sem léteznek és még azzal sem vagyunk tisztában, hogy ebben az országban tulajdonképen ki is tartja kötelességének, hogy ezeket az intézkedéseket megtegye és a hézagokat végre kitöltse. Mindezek a mulasztások a magánjótékonyságra is kárhozatos hatással voltak. A közsegélyezés rendezetlenségével párhuzamosan a magánjótékonyság is olyan irányban fejlődött, hogy jótékonyságnak majdnem nem is nevezhető. Alig akad ország, amelyben a magánjótékonyság a szegényeket annyira lealacsonyító formában nyilatkoznék meg, mint miná- lunk. A megállapított napra összecsődi- tett alamizsnakéregetők kellemetlen és úgy a kéregetőre, mint a szemlélőre kínos csoportjai, a nagydobra vert öltöztetések, a tüdőbetegek részére kolduló gyermekek mindmegannyi fattyúhajtásai a magyar szegényügynek. És mit mondjunk még az ugyancsak magyar különlegességként említhető sze- ! gényügvi „irnok-referensekről“ ? Hazánkban, még pedig nemcsak a vidéken, hanem a főváros kerületeiben is a legjobb esetben dijnokokra bízzák a szegényügy ellátását. Ezek az alsórangu hivatalnokok „gondozzák“ a szegényeket, sőt ők hozzák meg vitás ügyekben rendszerint a jogerős ítéletet is, mert hiszen hazánkban még nem igen volt eset arra, hogy szegényügy az első fórumtól feljebb került volna. Ezek az állapotok valóban tarthatatlanok. Ahol az állam még azzal sem törődik, hogy polgárai az Ínségtől és nyomortól megóvassanak, ott javító hatásokról, ideális javak megmentéséről beszélni valóban túlzás volna. a szegényügy Magyarországon teljesen parlagon hever, se szabályozó renmegrovásban részesültem, másodszor pedig a pedellus felesége, aki a tantermeket söpörte, másnap kijelentette, hogy nem vehetek tőle többé hitelbe sóskalácsot a tegnapi rágalmazó szavaim után, (pedig bizony Isten piszkos volt ez a terem). Hubelka bácsi azonban (igy hívják az én öreg siketnémámat) sohasem sértett meg, avagy nézett le, amiért nem értek jól a jelekkel való beszédhez, sőt ellenkezőleg, ámbár az szemmel láthatólag nehezére esik neki, mert a régi időben még nem tanították ám olyan ügyesen a beszédre a némákat, mint manapság, még ő iparkodik itt- ott, ahol éppen tud, egy-egy hangos szót kimondani. A minap is, csípős, fagyos szél futt az ut- czán, összejöttem vele valahol a belvárosban és valóságos, beszédáradattal rohant meg az öreg: — Üm ... üm — ... elolvasni 1 És, mivel a beszédáradat nála ezzel a három szóval már ki is merüli, az ő sajátos kapkodó mozdulatával belenyúlt a vékony őszi (oh, nem téli) kabátjának a belső zsebébe s kihúzott belőle, képzeljék, egy kéziratot! Ezt aztán, folytonos kézveregetés, meg a ruhám gombjának barátságos ráncigáláse közben beleerőszakolta a markomba: — Elolvasni . . . üm . . . üm . .. mindjárt,! — De micsoda ez, Hubelka bácsi ?, kérdeztem nem annyira fennhangon, mint inkább az ajkam billegetésével, — csak nem valami ? .. . — Elolvasni! — törte a szót harmadszor is az ő sajátságos tompa hangján vágván a szavamba — Elolvasni! tárczcza ! Belepillantottam a kéziratba, csakugyan afféle tárcza lehetett. delet, sem pedig az égető kérdéssel foglalkozó irodalom nincsen. Százezrek sorsa, temérdek ártatlan egzisztencziának elpusztulása nyomja az állam lelkiismeretét. És mégis minden csöndes. Forbáth Tivadar dr. A polgári olvasókör negyven éves jubileuma. A polgári olvasókör választmánya f. hó 26-án tartott rendkívüli gyűlésén a januári közgyűlés határozata értelmében intézkedett a kör i negyven éves fennállásának megünneplésére nézve. A nagyszabású ünnepély idejéül november hó 14-ét állapította meg. Az ünnepély délután 5 órakor veszi kezdetét. Az ünnepély sorrendje: 1. Elnöki megnyitó. Tartja Tordayímre polgári olvasóköri elnök. 2. A kör negyven éves története. Irta és felolvassa Incze Lajos állami fő- gimn. tanár. 3. A helybeli és vidéki egyesületek esetleges üdvözlései. Este 7‘/2 órakor társas vacsora. A meghívókat az elnökség a napokban szétküldi. E rövid hírünkkel kapcsolatban Incze La- i jós tanár leközli azoknak névsorát, akik az 1869. év október hó 9-én tartott alakuló gyűlésen jelen voltak. Lehet, hogy e névsor nem teljes, mivel a jegyzőkönyvben ez közölve nincs és azt Incze Lajos tanár Gerdenits János és Szerencsy ! József közlése után állította össze, akik az alakuló gyűlésen jelen voltak. Azért felkéri Incze Lajos tanár azokat, akikuek neve, vagy esetleg már elhunyt hozzátartozóiknak neve a névsorból kimaradt, nála ezt akár szóbelileg, akár írásban jelenteni szíveskedjenek, hogy igy az alapítóknak névsora lehetőleg teljes legyen. Az 1869. október 9-én tartott alakuló gyűlésen eddigi tudomása szerint jelen voltak: 1. Csillog István, 2. Füley Gusztáv, 3. Thurman Olivér, 4. Hikker Sándor órás, 5. Gerdenits János, 6. Szántó György, 7. Veres Kálmán, 8. ifj. Kakas József, 9. Göbölős János, 10. Prikonyi Lajos, 11. Égly Mihály, 12. Égly János, 13. Kollár János, 14. Cséri János, 15. Kollár Gábor, 16. Futó Mihály, 17. Makrai Ferencz, 18. Makrai Károly, 19. Takács József, 20. Sarudi György, 21. Andrási Mátyás, 22. Andrási József, 23. Szerencsy József, 24. Lakatos András, 25. id. Kunay Ede, 26. Jándl Károly, 27. Pozsgai Mihály, 28. Reketes József, 29. Kovács Lőrincz, 30. Farkas Illés, 31. Fridriczki Ferencz, 32. Berey Ferencz, 33. Facsinay Gábor, 34. Vigh János, 35. Bányai Mihály, 36. Baczai Károly, 37. Füley József, 38. Enyedi István, 39. Kovács Ferencz, 40. Wienerberger Ferencz, 41. Almer György, 42. Beley Lajos, 43. Marosffy Jakab, 44. Gelíért László, 45. Simay Tivadar, 46. Stol- czer Károly, 47. Márton János, 48. Gyirászin György, 49. Donovák Kristóf, 50. Havasy Mihály, 51. Körösi Károly, 52. Besenszky Antal, 53. Szűcs Sándor, 54. Tóth Sándor, 55. Böhm Alajos, 56. Bányai Károly, 57. Almer Károly, 58. Petky József, 59. Ketney Mihály, 60. László Károly, 61. Baumann Eduárd. 62. Dezső Károly, 63. Marosán János, 64. Beregszászi Samu, 65. Méder Ferencz, 66. Miskolczv Sándor, 67. Molnár József, 68. dr. Lovrich Gyula, 69. Sma- regla János, 70. Dali Mihály, A katona. Nemrégiben olvastam egy novellát. Azt hiszem, Ambrus Zoltán irta. A novella hőse egy biró volt, aki sehogy sem tudott boldogulni a hivatalos ranglétrán. Miért? Mert pipogya ember volt. Amolyan tedd-ide tedd-oda. Udvarias volt mindenkivel szemben s ha egy-egy erőszakosabb fiskális rámordult, bizony megijedt tőle. Emiatt aztán nem birt kellő tekintélyt szerezni a bírói széknek. Negyvenötéves korában is csak albiró volt. Mód nélkül elkeseredett ezen s elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Vásárolt egy revolvert s az öldöklő fegyvert állandóan a zsebében hordta, hogy alkalmas pillanatban maga ellen fordíthassa. A revolver sokáig volt a zsebében, a nélkül, hogy a biró kárt tett volna magában. De az a tudat, hogy fegyver van nála, bátorságot öntött beléje. Minduntalan belekötött valakibe, már gorombáskodni is merészelt, sőt idővel valósággal rettegett alakká lett úgy a társadalomban, mint a bírói székben. S mihamar olyan tekintélyre tett szert, hogy mindenki szent borzadással ejtette ki a nevét. Ilyen körülmények között a felsőbbség nem térhetett ki többé az előléptetés elől; az egykori albiró magas bírói állásba került, amelyből talán ma is osztja a kérlelhetetlen igazságot. És mindezt a zsebében levő revolvernek köszönhette, amelyet sohasem használt, de amely önérzetet, bátorságot, sőt vakmerőséget öntött belé. Ez a novella jut az eszembe, valahányszor azt olvasom, hogy egy katonatiszt véres botrányt okozott az utczán vagy a kávéházban, ahol védtelen czibilekre támadott s kardot rántva, összekaszabolta őket. A katonákban túlságosan buzog az önérzet. Nem a csillogó uniformis teszi ezt, hanem a kard, amely az oldalukon csörög. Az a tudat, hogy fegyver van az oldalukon, annak a rongyos czibilnek pedig még csak stilétet sem szabad viselnie, bátorrá, vakmerővé, krakélerré — De mit csináljak én ezzel ? kérdeztem most már izgatottan. Nem vagyok én szerkesztő! Nem vagyok én iró! Én tisztességes, becsületes államhivatalnok vagyok, Hubelka bácsi! Iroda- segédtiszt, Hubelka bácsi! Hát mit akar mégis tőlem? Minek néz maga engem? A kíváncsiság ördöge azonban már belém lopózott. És mivel őrizkedtem attól, hogy magam- malvigyem az öreg kezeirását (csak írást nem szeretek látni magamnál! Nem eleget körmölök bent az igtatóban reggel nyolez órától, vagy esetleg, ha elkésem kilenczedféltől, hanem akkor már bírságot kell fizetnem érte, — délután kettőig?) kaptam magam és az öreggel együtt behúzódván a legközelebbi kapualjba, futtában elolvastam az egész kéziratot, avagy tárczát — miként Hubelka bácsi nevezi — úgy, ahogyan kivévén a helyesírási hibákat, amelyeket kijavítottam, itt következik : A kicsiny isaszegi házban, ahol laktunk, küszöbön volt a karácsony. Mátyás, az öcsém (ma is él, de már hat éve nem láttam, mert nincs pénzem, hogy elutazhassam hozzá és legalább egyszer meglássam a kis birtokát), nyolez éves volt, én tizenkettő. Én nem tudtam beszélni, ő nem birt járni. Hét teljes hónap óta feküdt az ágyban. Sem az isaszegi, sem a péceli, sem a gödöllői orvos nem volt képes talpraállítani. Sem a pesti klinika. A doktorok azt állítottak, hogy meghűlt, a szomszéd zsidó asszony azt mondta, hogy Sára czigányasszony verte meg a szemével, de akár melyik volt is igaz a kettő közül, Mátyás öcsém már hét hónapja feküdt, sováuyodott és senyvedett. Anyám, özvegy volt szegény, egész éjszakákon át sirt, de hát ez sem használt az öcsém lábának. Kiment a javasasszony tanácsára már egyszer a nyáron éjfélkor a temetőbe is és ott ebesonttaí háromszor körülvájkálta az édesapám sírját, hanem a Mátyás lába még attól sem lett jobban. Végre karácsony böjtjén, éjfél után se szó, se beszéd, eltűnt hazulról az anyám. Csikorgó hideg volt és a hó bokáig ért. — Hová ment a mama ? — kérdezte ujjá- val mutogatva az üres ágyra Mátyás, amikor reggel fölébredt. — Nem tudom — vonogattam a vállamat és mivel én meglehetősen ébren aludván, az órát is tudtam, amikor kisurrant a szobából, elmondtam az öcsémnek, (hiszen mi egészen jól meg tudtuk magunkat értetni egymással) mindazt, amit tapasztaltam. Tudakozódtam a szomszédoknál, nem kaptam kielégítő választ. Vártuk, hogy csak majd megérkezik legalább délre. De bizony nem jött. Szalonnát, mit hagyott kint a számunkra, hát nagyon szomorúan elköltöttük magunkban. — Na iszen, most szép karácsonyunk lesz, — mozgatta az ajkát Mátyás, miután előbb megbökött az ujjával, mert engem mindig meg szoktak bökni, ha nem néztem oda és szólni akartak hozzám, — ha még az édes anyánk is elhagyott. — Bizony szép karácsonyunk lesz, bólintottam én is bánatosan. Elkövetkezett a délután, beköszöntött az este, de a mi jó anyánk még mindig nem tért vissza hozzánk.
