Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-09-16 / 37. szám
1909. szeptember 16 NAGYBÁNYA 3 A csőhálózat felszerelését a hálózatba iktatott 56 darab tolózár, 118 darab a talaj fölé emelkedő tűzcsap és 10 darab rugós szeleppel terhelt, ejektoros körkut képezi. A vízállás megfigyelésére, hogy minden bajnak idejekorán elejét lehessen venni, villamos vízállás mutató felállítása van tervbe véve. E mutató ft medencze vízállásának 10 czenti- méterenkénti változását óralapon mutatja. A vízvezetéki mű kiépítése 600,000 koro nában van előirányozva; e kölcsönösszegnek évi törlesztése, nemkülönben a mű kezelése és fentartása évi 34,000 koronával terheli meg a várost, mely összeg a vizdijakból megtérül. A vízművel egyelőre 1000 köbméter viz naponkénti kiszolgálását véve alapul, a víznek köbméterenkénti ára 93 fillér lesz; kedvezőbb az önköltségi ár akkor, ha a vízmű 2000 köbméter vizet fog kiszolgáltatni. Ekkor ugyanis újabb forrás foglalásokra és bekapcsolásra 15,000 koronát, a medenczétől a városig vezető második cső építésére 40,000 koronát véve föl, a vízmű fentartásának évi költsége 36,750 korona és ekkor a viz köbméterenkénti önköltsége 5 3 fillér lesz. Letört gyümölcsárak. Szeptember 15. Lapunk legutóbbi számában tárgyilagos kritika tárgyává tettük a nagybányai gyümölcs- értékesitő részvénytársaságnak azon eljárását, hogy a vidékről összeszedett s nagy mennyiség- ben ősszehalmozott nyers szilvával egyszerre letörte a nagybányai szilvaárakat, amennyiben a nyers szilva métermázsáját 17—18 koronával vásárló oroszok a magán gazdáktól a további vételt beszüntették, sőt a foglaló nélkül megkötött vásárt is felbontották s további szilvaszükségleteiket 15 korona métermázsánkénti árral a nagybányai gyümölcsértékesitő részvénytársaságtól szerezték be. S midőn e körülményt informáczióink alapján konstatáltuk, bátrak voltunk megjegyezni, hogy a gazdaközönség talán mégsem azon czélból alkotta meg a gyümölcsértékesitő részvénytársaságot, hogy épen maga a társaság szorítsa és törje le a tisztességes piaczi árakat s hogy ezek után aligha lesz csoda, ha nagyon sokan kiábrándulnak a részvénytársaság ideájából s igen sokan olyanok is, akik maguk is fáradoztak annak létrehozásában. E sorainkra válaszol a *N. és V.« laptársunkban a gyümölcsértékesitő részvénytársaság igazgatósága s válaszának merituma abban csúcsosodik ki, hogy czikkirónkat vagy rósz infor- máczió, vagy más egyéb is vezette, mert a társaság nem paktált az oroszokkal, az árakat le nem törte, mert egyáltalában a társaság az oroszoknak szilvát nem is adott el. Azt az árkülönbözetet pedig, mely az oroszok által fizetett 17—18 kor. s a társaság állal fizetett 15 korona vételár között van, az idézte elő, j hogy mig az oroszok az árunak 40—50 százalékát visszavetették, addig a társaság minden ; egészséges szemet, tekintet nélkül annak nagy- ! ságára, átvett. Már azon tiszteletnél is, melylyel a gyű- j mölcsértékesitő részvénytársaság igazgatósága iránt viseltetünk, készséggel elfogadjuk az igaz- ; gatóság felvilágosításait s abba belenyugszunk. De legyen szabad megjegyeznünk, hogy lapun- : kát vagy czikkirónkat semmi animozitás vagy más egyéb tárgyilagos kritikánk megírásánál nem vezette. Ilyen sanda mészárosi szerep vagy más egyéb czélok lapunkról föl sem tehetők. Hiszen vitatnunk sem kell, jól tudja azt maga az igazgatóság is, hogy épen a >Nagybányac volt az, mely évek hosszú során át számtalan czikkben sürgette és buzdította a gazdaközönséget a gyümölcsértékesitő szövetkezet vagy részvénytársaság megvalósítására. Ez azonban korántsem zárja ki, hogy a legteljesebb jóindulattal bár, de ne éljünk a kritikával, ha arra okot találunk s szemet hunyjunk oly dolgok előtt is, melyek a mi felfogásunk szerint korántsem fogják előbbre vinni a részvénytársaság vagy a gazdaközönség érdekeit. Nem a mi hibánk, hogy a fények ellentmondani látszanak az igazgatóság felvilágosító nyilatkozatainak. Tény az, hogy az oroszok 17—18 korona vételárért vásárolták a nyers szilva métermázsáját leszedve s a vasúthoz szállítva. Tény az, hogy 17—18 korona árakon több magán gazdával vételt kötöttek, sajnos, előleg nélkül. Tény az, hogy az oroszok a vásárlást egyszerre beszüntették, sőt az előleg nélkül tett kötéseket is felbontották. És tény az is, hogy amidőn az oroszok a vételt váratlanul és egyszerre beszüntették, Mallermann Michael lembergi kereskedő egy tekintélyes nagybányai gyümölcstermelő előtt azon nyilatkozatot tette, hogy a további vételt azért szüntették be, mert a nagybányai gyümölcsértékesitő részvénytársaságtól 4—5 vaggon szilvát vettek át vasúti kocsiba raktározva, 15 korona métermázsánkénti árral. Tehát 2—3 korona vételárral olcsóban, mint azt a magán gazdáktól szerezték be, pedig gazdák állítják, hogy az orosz vevők még csak 1%-át sem utasították vissza a szilvának, nemhogy 40—60%-át utasították volna vissza. Lehet, hogy Mallermann Michael az igazgatóság kiadott nyilatkozatával szemben nem mondott igazat, de hogy Mallermannn tényleg igy nyilatkozott, azt bizonyítani tudjuk. Egyébként mi ezt a kérdést továbbra nem feszegetjük. Csak azt akartuk bizonyítani, hogy komoly okunk volt a fölszólalásra s nem mellék- czélok vezettek. Mert az oroszok vételbeszüntetése s Mallermann le nem tagadható nyilatkozata a felszólalásra elég komoly alapot nyújtottak. Nagyon jól tudjuk s méltányoljuk is, hogy a gyümölcsértékesitő részvénytársaságnak nem csak a múlt évben, de ez évben is nagy nehézségekkel kell megküzdenie. A legnagyobb nehézség bizonyára az, hogy a nagy kiadásokkal szemben, melyek a tetemes összegre rugó beruházásokkal járnak, jövedelmet is kell teremteni. S ezen indokból azt is megértjük, hogy a részvénytársaság inkább a vidéki termésre veti magát, mely termés selejtesebb lévén, olcsóbban kapható, mint a nagybányai prima gyümölcs. De ne feledje a részvénytársaság igazgatósága, hogy először nem a minden áron való jövedelemteremtés czélja hívta életre a részvénytársaságot, hanem az, hogy a nagybányai gyümölcstermelők tisztességes áron eladhassák terményeiket s ne legyenek kiszolgáltatva az uzsorakamatra éhes ügynököknek. Már pedig, ha a részvénytársaság legfőbb figyelme a vidék selejtesebb árui felé fordul, épen az olcsóbb árak tekintetéből, akkor a nagybányai gazdák ott vannak, ahol voltak, mielőbb a részvénytársaság megalakult volna jobbára az ő részvényeik árán, vagyis ismét csak a szenzálokra szorulnak. Van még ez eljárás ellen egy főbenjáró érvünk is. Ha *A nagybányai gyümölcsérléke- sitő részvénytársaság« (a »nagybányai« jelzővel) a vidék selejtesebb gyümölcseivel jelenik meg a piaczon, mint tette ezt tavaly is, olyan taktikai hibát követ el, mely egyhamar jóvá sem tehető. Teljesen diszkreditálja az idegen vevők előtt a nagybányai príma gyümölcsöt s tönkreteszi azt a fényes eredményt, melyet gyümölcsünk páratlanul jó hírneve tekintetében gazdáink nagy áldozatkészséggel, a gyümölcs- kiállításokon való s igazán nagy költségekbe kerülő megjelenésükkel évtizeden át elértek. Talán ez az egy érvünk meggyőzi az igazgatóságot, hogy az az út, melyen elindult, mégsem egészen helyes út. é. m. * S Km. Pap Sándorné. Nagybánya város előkelő társadalmát ismét súlyos gyász érte. Km. Pap Sándor nyug. kir. itélőtáblabiró, volt országgyűlési képviselő neje, szül. Boitner Katinka, folyó hó 11-én, áldásos életének 52-ik évében jobblétre szenderült. Hosszas, kínos szenvedéstől váltotta meg a halál, de mégis alig tudunk belenyugodni a változhatatlanba. A megboldogult az ő jóságos, szeretetreméltó modorával, páratlanul álló jószivével, a segítségre szorulók iránt mindenkor tanúsított könyörületességével és mindenek fölött szerény, de előkelő társadalmi szerepet betöltő egyéniségével annyira belopta magát sziveinkbe, olykor-olykor egy pár forinttal segélyezte a tanulni vágyó, szorgalmas ifjút, de többet nem tudott tenni érette. Hiába járt valami mellékfoglalkozás után, nem lévén pártfogója, nem is tudott ilyenre szert tenni. Annál pedig büszkébb volt, semhogy alamizsnát kérjen, vagy fogadjon el s igy kénytelen volt a legnagyobb nélkülözések között küzdeni. De mégsem csüggedt, mégis küzdött tovább! De ma már tűrhetetlenné lett a helyzete. A plébános segélye nem érkezett meg, hiába várta. Pedig milyen türelmetlenül várta! Hideg szoba, üres gyomor, — nagy megpróbáltatás! Benéz a hontesboltba. Látja, a mint egy ifjú leányka sürögve- forogva szorgalmasan szolgálja ki a vevőket. Annak a kis leánykának olyan édes, olyan bizalomterjesztő arcza van, épen olyan, mint a tied, drága feleségem. A fiatal ember nézi, nézi hosszasan azt az arezot és egy gondolat támad lelkében. Hátha bemenne a boltba, ahoz a kis leánykához s elmondaná, hogy ő milyen szegény. Szegény, de becsületes. Hátha adna az a kis leány neki egy kis ennivalót — hitelbe, bizony pontosan megfizetné, mihelyt pénze lesz. S úgy megörült ennek a gondolatnak ! Már-már megfogja az ajtó kilincsét, hogy bemenjen. De mégis visszariad attól a gondolattól, hogy hátha visszautasítja ? Újra benéz a boltba. Az a kis lány olyan bátorítólag, olyan bizalmasan mosolyog, hogy szivét a remény járja át. Most épen senki sincs a boltban. Belép ... A kis lány kellemes hangon kérdi: — Mi tetszik ? A fiatal ember félve, akadozva mondja lesütött szemekkel az ő nagy baját. Kéri, hogy adjon neki hitelbe egy kis ennivalót, majd meg meg fogja az árát fizetni becsületesen, pontosan. S a leányka nem várja be, mig a fiatal ember bevégzi beszédét, hanem összeszed egy csomagot és kedves mosolylyal átnyújtja. A szegény fiú tálán nem is tudta megköszönni a nyújtott segélyt, csak az az édes, boldogító tudat járta át valóját, hogy ő most jóllakhat és nem kénytelen éhezni. Futva ment haza. S mikor aztán otthon lecsillapította éhségét, könyes szemekkel gondolt arra a mosolygó kis leánykára, az ő jóltevő tündérkéjére. És mintha az Isten is megszánta volna: e naptól kezdve sorsa jobbra fordult. Egy nagy urnák titkárra volt szüksége s a szegény fiú — tanárai ajánlatára — elnyerte az állást. Most már nem kellett többé nyomorogni, most már megfizethette becsületbeli tartozását! S midőn fizetését legelőször kezéhez vette, útja egyenesen a kis tündér felé vezette. Most talán még jobban remegett, midőn a boltba belépett, mint akkor. ; Pedig a kis leány most is csak olyan édesen, olyan bájosan mosolygott, mint akkor, — sőt talán még szebb, még édesebb volt. S midőn a fiatal ember remegő szavakkal, könyes szemekkel köszönte meg a jó tettet és lefizette tartozását, úgy érezte magát, mintha egy nagy, egy súlyos tehertől szabadult volna meg. A kis leány pedig olyan biztatóan mondá : hogy ha bármikor szüksége lesz valamire, csak jöjjön el máskor is, ő szívesen segíteni fog rajta, hogy a fiatal ember meg nem állhatta, hogy azokat a kis kezecskéket meg ne csókolja. Azután hazament. Tanult szorgalmasan tovább. De könyvei között mindig ott látta tün- dérkéjének édes, mosolygó arczát. Álmaiban szüntelenül vele foglalkozott s ha nehéz, fáradtságos munkája után — egy kis pihenésre lévén szüksége — sétálni indult, szive önkénytelenül is a kis leány felé vonzá. Talán nem is tudta, mi történt, de egyszer csak megvallá a leánykának, hogy szereti őt mélységes, igaz szerelemmel. Megvallá, hogy attól a percztől kezdve oltárképe, mindene neki s hogy meghalna érette, ha nem lenne az övé. S ime a kis tündér is megvallotta, hogy néki is tettszik az a szőke b; júszú, éhes legény s megígérte hogy az övé lesz. S ki volt boldogabb, midőn ügyvédi diplomával kezében büszkén léphetett imádottjával szülei elé, hogy megkérje leánykájuknak kezét? * * * Nos,édes feleségen, mondjam tovább a mesét ? — Igen. Nos, hallgasd meg hát a végét! — Az az édes kis leányka most férjének keblére hajtva fejecskéjét, a vidáman pattogó kandalló tüzénél, a kellemes, bizalmas félhomályban hallgatja a mesét: a mit az ő csúnya ura mondott el az éhes diákról, meg a kis tündérleányról. Sirakó Géza.
