Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-04-29 / 17. szám
NAGYBANYA 1909. április 29. 2 rékpénztár felállítása ellen állást foglalnának s alapításukat meghiúsítanák. Törvényhozásilag kell tehát kívánnunk annak kimondását, hogy minden 5000 lakost meghaladd nagyságú város és község köteles legyen saját alapjaiból pénzintézetet alapítani 5 éven belül. Hogy pedig ezek prosperálását a közérdek szempontjából lehetővé tegyük, törvényhozási- lag biztosítani kellene ez intézeteknek az adó s okmányaik bélyegmentességét. Ha a szövetkezeteket az állam a legmesz- szebb menő törvényileg biztosított támogatásban részesíti, pedig ezek csak tagjaik javát kötelesek előmozdítani, úgy a községi pénzintézetek, melynek hasznát, áldását az egész község élvezné, hasonló kedvezmények megadásával lennének támogatandók. Ha a községi pénzintézetek alapításához a kellő támogatást az állam ezzel megadja s természetesen a már régebben fenállókra is kiterjesztené, néhány év múlva a községek háztartásának egyensúlya teljesen helyreállhatna s a különféle állami pénzbeli támogatásokra nem szorulnának, miáltal az államkincstár az ezeknek nyújtott adó és bélyegmentesség megadásával járó áldozatának ellenértékét igy könnyen visszanyerné. A községi takarékpénztárak, ha állami támogatás mellett lesznek felállítva, felvehetik bátran a versenyt a már meglevő intézetekkel, sőt ezekre némileg nyomást fognak gyakorolhatni, hogy tetemesen redukálják leszámolási kamatlábukat, amely bizony a fővárostól s a nagyobb pénzpiaczoktól távol a 8%-ot gyakran túlhaladja. Ezzel hasznára válna az adósok nagy tömegének s ezenfelül még lehetetlenné is tenné a gombamódra szaporodó kisebb intézetek feles számban való alapítását. Ma, ha egy vagyonosabb családnak, mely szélesebb összeköttetésekkel is dicsekszik — valamelyik tagja az ügyvédi diplomát megszerezte — első gondja, hogy melyik intézetnél helyezheti el fiatal doclorát mint jogtanácsost, mert átment a köztudatba, főkép a vidéken, hogy ügyvéd sok lévén, pénzintézet nélkül alig élhet meg? Ha intézetet nem kapnak, alapítanak részére egyet. A pénzintézetek mai alapítása s alapításukban való szertelen tultengés tehát nem any- nyira közgazdasági s pénzügyi, mint inkább személyi érdekek kielégítését czélozzák, miket a községi intézetek felállításával s az azoknak a köz érdekében nyújtandó állami támogatással nem csak korlátozni, — de lehetetlenné tenni kötelességünk. A községi takarékpénztáraknak a jelzett formákban való felállítása tehát tényleg egyik hathatós eszköze lenne a községek háztartásának a javítására. Vegyék fontolóra az arra hivatottak e nagy horderejű kérdés miként való megoldha- tását, cselekedjenek legjobb belátásuk szerint. Nekem azonban az a véleményem, hogy ha a törvényhozás meghozza azt a nem is oly nagy áldozatot e czél érdekében, melyet a hitel- szövetkezeteknek megadni jónak látott, a legtöbb város, miként ma Nagybánya, a pótadót, nehány évtized múlva csak levéltáruk adatai nyomán fogják ismerni. Mohlován László. =a : Li.i. -------- .. .... -.....................sn—............... A n yomor áldozatai. Április 28. Nap-nap után ismétlődik egy esel. Vagy a hivatalban, vagy otthon, sőt néha az utczán is felkeresi és megszólítja az embert egy-egy, a körülményekhez képest jól öltözött férfi, vagy nő. Rövid kerülgetés után előadják, hogy épen most jöttek ki a kórházból, nincs mit enniök és egy kis segélyt kérnek. Ez az állandóan visszatérő eset már mint kórtünet kezd jelentkezni. Mindenesetre beteg társadalmunknak egy kóros pendantja. Mert ha végigtekintünk a bűnügyi statisztikán, az első benyomások után véglegesen megállapíthatjuk, hogy az emberi szegénység, nélkülözés és nyomor két alakban nyilatkozik meg leginkább, nevezetesen a bűnösségre való hajlandóságbanés a betegségben. S e két előforduló alakzat a melegágya viszont a bűnös emberek, gonosztevők és hivatásos szédelgőknek. A humanizmus a legszélesebb mederben végzi ma már nagyszerű munkáját. A társadalom minden rétege vállvetve dolgozik, munkálkodik szenvedő embertársai anyagi és erkölcsi helyzetének javításán. Mindamellett ezzel az egy lényeges ágával a bűnre csábításnak, a betegséggel kellőképen nem foglalkoznak. A nyomort, mint bűnre csábítót, már régen felismerte úgy a büntetőjog, mint ennek szerves kiegészítője, a szocziologia. A nyomorból származó bűnös esetek elbírálásánál magára a bűnokozóra különös figyelemmel vannak, ez eredményezi egyrészről a provencziót (a megelőzést), másrészről a hatékony rabsegélyezést, amely nemes intencziókból kiindulva, főkép arra törekszik, hogy a börtönből kikerült ember tisztes foglalkozáshoz juthasson, ami legjobb óvszer a visszaesés ellen. Ezt a czélt vannak hivatva szolgálni a patronageok is. És mindjárt hozzátehetjük, hogy szolgálják is derekasan. A patronage tagja lehet mindenki, ki vállalkozik annak támogatására az Egy perczczel később az utczán voltam, de sokáig nem ocsúdtam fel még a megdöbbenésből, amelyet ez a látogatásom okozott. Ezen délelőttön szokásom ellenére, kávé- 1 házban töltöttem egy-két órát, mintha csakugyan szükségét éreztem volna annak, hogy lecsillapítsam a kedélyemet valami szórakozással. Amikor aztán déltájt hazamentem, a cselédem levelet adott át. — Azt mondták, uram, hogy sürgős, tette hozzá. Ahogy fölbontottam a levelet, nem csekély boszuságomra ismét a vén bolond Írására ismertem. A levél furcsasága tökéletesen hozzá hasonló volt. íme: Uram, az a néhány goromba szó, amely- lyel a tréfámat fogadta, rendkívül jól esett. Fogadja a gyönyörűségért a levél mellékletét . . . A melléklet pedig ezer frankról szóló cheque volt. — Micsoda arczátlan ember! kiáltottam fel ingerülten. Hát nem leszen vége a bolondságodnak ? És haragomban ketté téptem az utalványt, amely kétségkívül csak móka volt és kaczagtak volna a bankban, ha a beváltásra jelentkeztem volna. A ketté tépett utalványt pedig erős szavak kíséretében visszaküldtem a gazdájának. Ámde hiába reméltem, hogy ezzel véget által, hogy büntetőjogilag kóros egyéneket megment a társadalom részére. E czélt tanítással, de főleg munkaszerzéssel, munkaalkalom adásával s az egyén feletti állandó ellenőrzéssel érik el. Ma már ilyen patronage alakult az ország összes nagyobb városaiban s ezeknek tekintélyes részük van a bűnösségi statisztika csökkentésében. Ugyané czél érdekében létesült a Gyermekvédő Liga is, amelyről e lapok hasábjain sokszor szólotlunk már s amely társadalmi akczióját kiterjesztette már az egész országra értékes eredménynyel és számottevő sikerrel. De mint már említettük, ha a tudomány felismerte a betegséget, mint bűntett okozót, a társadalom mind máig még semmit sem tett annak reaktiójára. Pedig ez majdnem olyan súlyos dolog, mint a nyomor. Mert kétségtelenül remek, fenkölt eszme az, becsületessé, társadalmunk hasznos polgáraivá tenni azokat, akik még tegnap rablók, gyilkosok, gyújtogatok, sikkasztok voltak s kiket ezért a társadalom kiközösített magából. Az eszme nemes. De nem ugyanolyan nagyszerű feladat az is, ha beteg embertársainkon segítünk. Akik még csak testileg betegek, de ez a testi betegség közvetlen előidézője lehet annak, hogy lelkileg is megfertőzzék magukat. A betegség a nyomor csirája, a bűn előidézője, a bűnhalmazatok megteremtője és pártfogója. Aki gazember volt, börtönben penészedet}, azt felkaroljuk, támogatjuk, mert legtöbbnyire a nyomor vitte bűnre, javulást Ígért, illő, hogy a javulhatás lehetőségét, a tisztességes megélhetés előfeltételeit megadjuk neki. Ám amellett alakulnia kell oly egyesületnek is, amelyik felkarolja azokat, kik a nyomorba inkább belepusztulnak, de a tisztesség, a becsület útjáról le nem térnek. Ily irányú egyesületeink nincsenek, bár a humanizmus terén a többi államok akármelyikével felvesszük a versenyt. A szegény-ügy hazánkban rendezeltlenül áll. Pedig ez a szocziologiának egyik lényeges s a tudományos előhaladáshoz való feltétlen szükséges alkotórésze. Szegény-ügygvel foglalkozó szakmunkáink alig-alig vannak. Ha felemlítem a tudományegyetemi pályadijat nyert egy dolgozatot és Forbáth Imre ily irányú kísérleteit, az anyagot ki is merítettem. Pedig, hogy micsoda nagyarányú és kiható érdek egy államra a szegény-ügy rendezése, azt legjobban példázza Anglia. A britt állam, mely terméstalaja és nevelője minden társadalmi tudománynak és gyakorlati kísérletezésnek, éveken át foglalkozott a szegény-ügy országos rendezésével. Csak nem régen is ankétet rendezett a kérdés végleges megoldásának elősegítésére, amelyen a tudós Webb házaspár egy magvas s klasszikus színvonalon álló tanulmányt terjesztett elő, kifejtve azon okokat, amelyek szükségessé, sőt egyenesen állami kötelességgé teszik a szegény-ügy felkarolását. Aki ez élvezetes munkát elolvasta, az tudja csak igazán méltányolni ama vetek az üldözésnek. Még aznap estére jött az újabb levél, még pedig ezúttal 2000 frankról szóló második utalványnyal. Levelében, amelylyel azt küldte, a legmulatságosabb embernek nevezett és azt a reményét fejezte ki, hogy a gorombaságaim folytatását még élvezni fogja. Ez alkalommal már magam is kaczagtam és megtettem az öregnek azt a szívességet, hogy az utalványt minden magyarázat nélkül küldtem vissza. A tréfának ezzel vége is szakadt, legalább jó időre, mert másfél esztendeig hírét sem hallottam. Akkor aztán következett a meglepetések koronája. Lambreux közjegyző értesített, hogy Raoul de Chavauna ur elhunyta alkalmával felbontott végrendelete szerint 10.000 frank örökség jut reám. Nagyot néztem erre a levélre és kíváncsiságtól űzetve, fölkerestem a közjegyzőt: — Miféle ember volt az öreg ? — kérdeztem tőle. — Lássa uram, felelte Labreux, sokan bolondnak hitték a szegényt, pedig voltaképen igazi bölcs volt. Az élete végesvégig a szenvedések lánczolata volt; családja a vagyonáért üldözte, kínozta, sőt egy Ízben addig erőszakolta a dolgot, hogy az öreget elmebajosként elcsukatta. Talán emlékszik még arra a pörre, amit az egészségesen elzárt ember érdekében az egész sajtó provokált; mégis három évig sínylődött, amig kiszabadult. Attól fogva a sokat szenvedett ember különczként viselkedett. Rögeszméje volt a Ez az igazi hüvelye az embernek. Ne csodálkozzék tehát, ha kijelentem, hogy voltaképen nem önre, hanem a koponyájára vagyok kiváncsi; azért kérettem magamhoz, hogy a jeles gondolatok fészkét megismerjem . . . Legyen szives pillanatra, hozzám lépni; szeretném megtapogatni a fejét, mert már gyöngék a szemeim és az újaimmal kell pótolnom a látást. A megdöbbenésem oly erős volt, hogy hirtelen vad félelem kapott meg és nem mozdultam. Az öreg csodálkozva szólt rám : — Micsoda ? Hát maga is gyáva, mint a többi? . . . Milyen kár! Én azt hittem, hogy az ész nem ismeri a gyávaságot. Megembereltem magam és erélyesen feleltem : — Uram, az ön élcze sokkal rosszabb, semmint több időt pazaroljak rá. Jó napot! Ezzel sarkon fordultam és az ajtóhoz siettem. Hiába nyomkodtam azonban a kilincset, az ajtó nem nyílt meg. A házigazdám harsány ka- czagása aztán értésemre adta, hogy ez is a tréfa folytatása: az ajtó zárja olyan szerkezetű volt, hogy csak kulcscsal nyilt. Immár elragadott a düh és hevesen az öreg ellen fordultam: — Hallja maga vén bolond! ne űzzön tovább csúfot belőlem, különben betöröm a fejét! Az ördögbe is, azt hiszi . . . — Elég! elégi sivitotta hangos nevetéssel — nyitom már az ajtót.
