Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1909-03-18 / 11. szám

1909. márczius 18.

NAGYBÁNYA

3

kell, ki lelkesedni tudjon. Tanulhatunk tőlük hazaszeretet, főleg most, midőn egyes irányzatok a hazaszeretetei gyökerestől akarják kitépni. Nem elég azonban a hazaszeretetei csak hangoztatnunk, cselekvő hazaszeretetre van szükség vagyis dolgoznia kell mindenkinek annak szellemében s annak szellemében kell irányítani éleiét. Szeretettel, kedvvel azonban csak úgy dolgozhatunk, ha meg van a bizalom is, hogy munkánk meddő nem marad. Az evangéliumban egy szép helyet találunk a bizalmatlanságról, midőn a háborgó vizeken egyik apostola elhagyá Jézust . . .

Hazaszeretet, dolgozás és bizalom kell tehát, hogy éljen mindenki szivében s akkor a márczius 15-iki nagy eszméket nem hintették cl hiába.

Azokat a kívánságokat, melyek márczius

15-ből fakadtak, a következőkben csoportosítjuk: Teljes függetlenség, politikai és egyéni szabadság, egyenlőség. Vagyis e hazának minden fia rendi külömbség nélkül független, szabad és egyenlő legyen, egyenlő jogokkal és egyenlő kötelezettségekkel.

Ezért küzdöttek őseink s ezeknek megtartásáért és fejlesztéséért küzdünk mi! (Éljenzés.)

Ismerteti ezután röviden a koalicziós kormány s a koalicziós pártok üdvös törvényhozási működését, melyek egész sorát hozták iélre a rég óhajtott szocziális törvényeknek.

Hogy mi lesz a jövőben (Halljuk! Halljuk!) arról nem beszélek, mert próféta nem akarok lenni, de egyéni nézetem, hogy a nemzet és korona bölcsesége továbbra is azon vezérek kezében hagyják az ország ügyeinek intézését, akiknek kezeibe ezelőtt pár évvel oly nagy bizalommal letelték. (Hosszantartó zajos éljenzés.)

Égig Mihály főjegyző a város nevében köszönetét mond a szép beszédért s reflexiókat fűzve az elhangzott beszédhez, röviden párhuzamot von az 1848-iki s a jelenlegi márczius között. Válságosak voltak a viszonyok akkor is, válságosak most is. Az átok, a régi magyar átok: a pártviszály, nagy szerepet játszott akkor is s megdöbbenve látjuk, hogy nagy szerepet játszik most is. De nemcsak magyar átok van, van magyar áldás is. Amidőn a válság tizenkettedik órája üt s a veszedelem réme a legimminensebben fenyeget, akkor mint egy ember áll talpra az egész ország. Épen ezért ő e válságos napokban is csak bizalommal tekinthet a jövőbe. De ünnepélyesen megújíthatja azt a fogadalmat is, hogy Nagybánya város, mely a régi kuruez világban Szatmár után elsőnek tette le a hüségesküt Rákóczi Ferencz kezeibe, hü marad azon lobogóhoz is, melyre pár évvel

ezelőtt oly lélekemelő körülmények között esküdött föl. (Zajos éljenzés.)

Harausz Gyula hosszú beszéde után Sze- rencsg József a választó polgárok nevében üdvözölte dr. Földes Bélát igen talpraesett szavakban, mig Brebán Sándor pedig a hölgyekre ürítette poharát nagy tetszés mellett. Kiss Rezső dr. Szentmiklóssy Jószefet köszöntötte föl; Révész János az öreg honvédeket éltette megható szavakban.

Még egyszer felszólalt azután dr. Földes Béla s az iparosoknak és kereskedőknek a kormány azon üzenetét tolmácsolta, hogy az iparnak és a kereskedelemnek minden jogos igénye kielégítést fog nyerni. Gzáfolja azt, mintha a kormány agrárpolitikát folytatna. Korántsem. A czél az, hogy minden termelési ág érdekei összhangban kielégítést nyerjenek s az az eset ki van zárva, hogy bármely termelési ág egyoldalúig, a másik rovására istápoltassék. Bár pohárköszöntőt nem akart mondani, a magyar ipar és kereskedelem felvirágzására üríti poharát. (Lelkes éljenzés.)

A lakoma a késő éjjeli órákig húzódott el.

Az elutazás.

Dr. Földes Béla, ma kedden délben a gyorsvonattal utazott el városunkból.

A vonathoz igen sokan kikisérték s a bu- csuzás igen szívélyes volt.

Dr. Földes azzal vált el barátaitól:

— A legközelebbi viszontlátásra!

Kereskedők és iparosok.

— Dr. Földes beszédéhez. —

Márczius 16.

Nagynevű képviselőnk a »Polgári Kör« estélyén tartott második felszólalásában a kereskedők és iparosok érdekeiről beszélt.

Kifejtette, hogy Magyarország jövője abban kulminál, hogy minél előbb merkantil állam legyen. Hogy^ez megtörténhessék, egy erős és független iparos és kereskedő osztályra van szükség. Ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha a kormányzat minden irányában erős ipar és kereskedelem fejlesztési politika nyilvánul meg. Helyesebben: az agrár törekvések és sikerek merkantilista törvényekkel nivelláltassanak.

E kijelentések ötletszerüleg felvetik a kérdést, váljon hazánk tényleg ipar-kereskedelmi állam keil-e hogy legyen, hogy a jövőben kellőleg érvényesülhessen s váljon az agrárius törekvéseknek nincsen jövőjük ?

A kérdés eldöntése hosszas tanulmányokat

és terjedelmes fejtegetéseket igényel, amelyet terünk nem enged meg és igy meg kell elégednünk csupán nehány ténynek konstatálásával.

Egy pillantás a gazdaságtörténetbe s megállapítható, hogy hazánk fekvésénél, nénének sajátszerűségnél fogva agrikullur állam. És valóban, őseink állattenyésztéssel és földmivelés- sel foglalkoztak az egész középkoron, sőt az uj korban is ez a főtermelési ág s ipari életünk csak az úgynevezett művészi darab iparban, nevezetesen ötvös, agyag és bőr iparban nyilatkozik meg. Modera értelemben vett ipari életünknek csak kicsiny és küzdelmekkel teli múltja van.

Idegenből, idegenek hozták s évek kellettek, mig reájuk saját különszinü bélyegünket reányomtuk.

Ám e rövid múlt után is szép és gazdag jövőre van kilátásunk. Megvannak mindazok az előfeltételeink, melyek egy ipari kulturállam kiépítéséhez szükségesek. Nyersterményeink feles számmal vannak és mind feldolgozásra várnak. Népünk minden iparág befogadására alkalmas páratlan intelligencziájánál fogva. Piaczunk pedig van, egyrészt saját magunk mint első fogyasztók, másrészt előttünk van az egész kelet, amely felé hatalmas és kiterjedt arányú ipari exportot szervezhetünk.

Az elsoroltak dacára azonban ipari életünk ma fejletlen, gyönge és nem versenyképes. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy az eddigi kormányzat egyoldalulag egy-egy termelési ágat karolt fel. Nem létesített arányt és összhangot a különböző termelési ágakban. Épea ezért a közeljövőben oly irányban kell az arra rendelt tényezőknek mnnkálkodniok, hogy ez az összhang létrejöjjön s a fejlődés egyforma lépésekben intenzive haladjon.

Ezt czélozzák újabban a különféle szociálpolitikai törvények, melyek egyrészről agrár, másrészről indusztriális és merkantil irányzatúak. A mezőgazdasági ily irányú alkotásokról egy Ízben már megemlékeztünk, most az utóbbiakról kell egy pár szót szólanunk.

A napokban tárgyalta le és fogadta el az országgyűlés az adóreformot. Ez a hatalmas törvény hivatva van kereskedelmi és ipari életünket védelmezni. A régi elavult adórendszer helyett, ebben már a progresszív adózás elmélete nyilatkozik meg.

A létminimum adómentesítése, mely hatszáz koronában állapíttatott meg, szocziális érzékre vall és üdvös eredményeket fog szolgáltatni. A lőkekamatadó helyes szervezése, a jö védelmi adók stb. reformálása nem lesz felesleges munka. Általában véve a törvény mindenkin könnyített, segített s ha valakinek van okuk

— Félek magától, rettenetes hideg szemei vannak.

— Nézze, nagyon szeretnék magával beszélgetni. Kisérjen el Budára.

— Nagyon szívesen. Mit akar velem beszélni, azt se tudja, ki vagyok.

— Nem baj, nem is vagyok rá kiváncsi. Van a maga nézésében valami rettenetes, valami erőszakos, tudja, valami, ami félelmet is, meg bizalmat is kelt. Én magát már hónapok óta látom, de maga nem vett észre, csak akkor . . . Azért néztem olyan sokáig magára, hisz nekem már régi ismerősöm volt akkor . . .

— Rendben van. Mit akar velem beszélni ?

— Semmi különöset, csak beszélni akarok magával. Nekem kedvem van hozzá. Tudja, néha szeretnék meghalni, de gyáva vagyok és kellene valaki, aki buzdítson rá. Maga úgyis gyűlöl engem, éppen jó volna erre a szerepre.

— Én bizony éppen erre születtem. Annyira utálom az életet, hogy mindenkinek csak azt tanácsolnám, hogy ölje meg magát, mielőtt belekóstolt volna az életbe.

— Ugy-e, ugy-e? Én is azt mondom.

Közben átértünk a Lánczhidon.

— Nekem az angol kisasszonyhoz kellene mennem, de ha maga akarja, hát nem megyek. Eljönne velem sétálni ki a hegyek közé?

— El. Maga nagyon fiatal és romantikus hajlamú természet. De ennek igy kell lenni és ez igy is van jól. Tizenhét éves ugy-e? Szép, kifejlődött leány. Nem járt soha társaságba ugy-e ? Nem volt soha fiatal ember ismerőse. Természetes. Vigyáztak rá. Most aztán meg akar halni. Ez is természetes.

— A papám miniszteri hivatalnok, anyám nincs. Igen visszavonultan élünk. Nekem nincs senkim. A rokonaink vidéken laknak, nem járunk sehová.

— Mondom, tehát meg akar halni.

Nem szólt semmit. Egy ideig szótlanul mentünk egymás mellett, aztán rám nézett.

— Maga nem akar meghalni ?

— Én gyáva vagyok. Utálom az életet, de a halált még jobban utálom.

— Nem igaz. A halál szép. Az a boldog öntudatlanság, az a csöndes nyugalom, higyje el, csodaszép.

Megint szótlanul néztünk sgy darabon, ki a Gellért-hegy felé.

— De hát tulajdonképen miért akar meghalni ?

— Nem is tudom. Meg akarok halni. Annyi az egész.

Nem tudtam kivenni belőle, mért akar meghalni. Bizonyos, hogy ő se tudta. Közben fölértünk a Gellért-hegy oldalára. Egy hűvös helyen leültünk a fűre.

— Volt már maga szerelmes? kérdeztem.

— Nem én soha. Nem is tudom, milyen az.

— Pedig tudhatná. Maga most szerelmes. Hogy kibe, azt nem tudom, de azt biztosan tudom, hogy szerelmes.

Az arczán halvány pir ömlött el, a szemeit lesütötte és a füvet simitgatta az ujjaival. Most hirtelen feltekintett, merően a szemembe nézett:

— Hát igen, tudja meg, magába vagyok szerelmes. Halálosan, érti? És most, hogy megmondtam, a női büszkeségem sem engedné, hogy ezt túléljem. Meg akarok halni, de a maga szemei előtt.

Görcsös zokogás következett. Az arczát beletemette a fűbe, a két kezét kinyújtotta és rémesen, fuldokló zokogással sirt.

— Mi baja? Ne sírjon. Én is szeretem magát. Ki ne szeretne ilyen édes gyermeket. No hallja, azért ugyan nem kell meghalni. Rendben van, szeretjük egymást.

Fölemelte fejét, nagy könnyes szemeivel bámulva nézett rám, mialatt én mosolyogva, hízelkedve nyúltam a keze után. Megfogtam a kezét és a könnyein át láttam valami halovány, elhaló, végtelen szomorú mosolyt. Aztán elfordította a szemét és nem nézett rám jó darabig.

Mit beszél itt össze-vissza! Lehet, hogy szeret engem, lehet. Nem vonom kétségbe, de ez a szerelem gyermekes és romantikus, tehát ostoba. Nem is akarok tudni róla semmit.

Idegesen hadartam, a leány elképedve nézett rám egy pillanatig. Szinte kétségbeesve mondta :

— Maga most kicsalta a titkomat és fojtogat, pedig tudja, hogy meg akarok halni anélkül is.

— Dehogy akar maga meghalni. Meglátnak egy embert, mert kopott a ruhája, mert talán más, szokatlan a megjelenése. Aztán megkövetelik tőle, hogy odadobja magát, feláldozza az ideáljait, meglopja az álmait, megváltoztassa az életrendjét a maguk kedvéért. Miért ? Azért, mert magának szép szemei vannak ? Nem, menjen haza, ne gondoljon rám többé. Az én rósz világomat nem cserélem el azért, amit a maga szerelme nyújthat. Menjen haza, ne bántson engem.

Anélkül, hogy csak rá is néztem volna, felkeltem és indultam haza felé. Valami kaján gyönyörűség lobogott bennem. Visszaadtam azt a sok keserű visszautasítást, amiben részem volt a nagy úri kisasszonyoktól. Mindig a czipőmet nézték, mindig a kopottságomon akadtak fenn és be sokszor láttam csöndes mosolygást a szemükben, mikor a rácsnál állottam és néztem a te- nisszező kisasszonyokat. Most megfizettem. Mért legyek én az ő romantikus hajlamainak a médiuma? — Mindez pedig történt ezelőtt öt-hat esztendővel.

II.

Ennek a szomorú történetnek a vége most játszik. A villamoson ülök, szemközt egy bájos