Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-07-23 / 30. szám
1908. julius 23. NAGYBANYA 3 lesi. És akadlak tuczatemberek, közönséges fi- liszterek, akik apage satanast hangoztatva a gyönyörű, az ideális, a nemes, a fenkölt, a leg- ragvogóbb eszmének hadat izentek. (Pirulva valljuk be, hogy ezek közé tartoztunk mi is!) Tudták-e azok az.urak, hogy nagyon banális gondolkodással verte meg őket az Ég és méltók arra, hogy Frimm őket tanulmány tárgyává tegye? Megfosztani egy várost a kigondolható, legnagyobb élvezettől, a gyilkolás magasztos látványától? Két lovagias érzésű kakast meggátolni abban, hogy sértett önérzetükért a becsület kódexe szerint sarkantyus elégtételt ne vehessenek? Gyászba borítani viruló hajadono- kat, troubadurokat, kik már az arany, ezüst érmeket is megrendelték, hogy a győztes lovag begyére akaszthassák ? Megbénítani a vendéglősöket, korcsmáro- sokat, kik az idegen inváziót legszentebb álmaikba foglalták ? Pusztulásba dönteni a kakastulajdonosokat, kik a legszolidabb árakon kínálták a nap leendő hőseit ? Megcsonkítani a sajtó testét, mely már hétszámra rendelte meg a ve- zérczikkeket a viadalról, melynek profán, közönséges és ízléstelen változata egy — kakasvacsorában nyilatkozik meg. És a kakasok kukorikoiása átsirja a levegőt. Ne ily halált adj Istenem, ott essünk el a porondon, dicső, hősi halállal, ezernyi néző előtt, éljenzések, tapsorkán között. Lesülyedt az értékünk adagonkint 1 korona 20 fillérre, mely összeg ellenében mindenki megválthatja jegyét nem ugyan a kakasviadalra, hanem a kakasvacsorára. A viadalt rendező a legvesztesebb a teremtésben, aki méltán sóhajthat fel Bánk bánnal : Nincs árva több, csak az én orpingtoni kakasom, ki hősi halál helyett egy közönséges vacsora Ízléses csemegéje leend! * Gyönyörű idők. Mintha csak ködös, viharos Skócziában élnénk. A zálogházak maholnap csupa nyári öltönynyel telnek meg s a télikabát prémje valóban emlékeztet a prémek hazájára. A szőllő- ben azonban a legkellemesebb. A veresvizi-ut egy szabad fürdő s mint hírlik, pár élelmes vállalkozó csónakjáratol létesít a szőllők és a város között. A nyaralóközönség elragadtatással vizsgálja a csapadékot s fogadások történnek arra nézve, hogy naponkint huszonnégy, avagy huszonöt óra hosszán át suhog az éltető, jótékony eső, mely az uszodát is alaposan megtisztítja ... Az utcza is csodás látványt nyújt. Állig feltört galléru emberek kéjelegnek a nyár gyönyöreiben ; az arczok ragyognak a rácsapodó esőcseppektől, a kacsák vígan lubiczkolnak, a libák győzelmi gágogása televeri a levegőt, dicső vízvezetékünk kifogástalanul zavaros vizet szállíts aZazar partján búsulnak a festők s álmodoznak Italia verőlényes, illatos tájáról, hol tisztább az ég, zengőbb a liget. Csak egv nem változott meg: a pletyka, az emberszóíás, rágalmazás; maholnap Nagybányán csak ép a rablógyilkosság vádját nem keni az emberre sok meghitt, mosolygó nyájas jóbarát ... Levelek a hegyről. Julius 22. Szeretem hallgatni a tücsök czirpelését. Heggel, még alig pitymallik, valahol fölébred a bokrok alatt egyik, megczirpen és erre itt is — ott is visszafelelgetnek. Az egész mihamar valami furcsán czeltegő- czerregő melódiába olvad össze. Friss harmatban fürdenek a virágok, bólogatnak a mezők örökkedvü, folyton muzsikáló bohémjének reggeli köszöntésére. Erősebb, tüzesebb napsugarak szántanak végig az égen, tűzeső hull alá belőlük. Gyémántként csillog a harmat és megsemmisül a pillanatnyi ragyogásért. Fölszáradt a mező, szabad a vásár a tücsöknek. Komikus tánczban ugrándoznak virágtól virágig, a hajladozó füvön, most itt, majd amoda messze serczen meg a hangjok. És ez igy megy estig, kergetőznek, buvó- káznak, hívják, csalogatják egymást abban a nekik hatalmas rengetegben, a félaraszos fűben. Szép csöndes nyári éjjel élvezem leginkább a tücsök czirpelést. Ilyenkor ez már valóságos, rendezett hangverseny. Megszólal valahol messze egyik, utánna sorban egyenként és csapatosan a többi hang. Már erősen rezgő, harsány zeneszó ez, mely messze hallatszik. Majd egyszerre elnémul a kar és valamerre szólóba kezd egy szerelmes tücsök; hosszú cziterahurként rezzenő ütemei után tust zendit rá a zenekar és kevés idő idő múlva másik bokorból zendül föl a szóló és újra rá a kar muzsikája. És ez igy tart órák- hosszant, a holdsugaras, világos éjszakában ! Vannak sokan, akik csak az örökös czerre- gést veszik észre és egyhangú, sőt talán fület- sértő zajnak találják. Azonban, aki megfigyeli a hangok sajátságos fordulatait, finom modulá- czióit, a karok és szólók felelgetéseit, bizonyára érdekesnek találja ezt a vidám zenekart. A tücsök egykor sok népnél a szent állatok közé tartozott, babonás tisztelet tárgya volt, aminek talán nem kevéssé oka lehetett e furcsa muzsikaszó sajátos rendszeressége, mely a zenei gyermekkorukat élő emberek ügyeimét e parányi állat iránt korán fölkelthette. Még a mai időben is világszerte sokfelé különösen megbecsüli a nép a tücsköt. Szereti hallgatni bizarr muzsikáját és ha néha egy-egy betéved a házba és belefészkel a meleg tűzhely valamelyik falhasadékába, ki nem pusztítanák, hanem jószerenese jelének tekintik beköltözését a házra . .. Ilyes gondolatok tarkáznak színes képben előttem, hogy most kora i'eggel, késő este szól a tücsök a házunk körül, a bokrok alatt s lent a mezőkről, fönt a hegyről visszhangként felel- getnek a többi zenekarok. Annyit elhallgatom, hogy meg is értettem, le is jegyeztem már az egyik kardaluk : Tücsök-nóta. Már pirkad a hajnal — Nyílnak a virágok: Dallal köszöntjük az Ébredő világot. Czitczeret, czitczeret . . . És tánczra perdülünk — Reggeltől esteiig Vig muzsikaszóval A napunk igy telik. Czitczeret, czitczeret . . . Este hangversenyt ad — A tücsök zenekar S a holdtól ezüstöt Kap, amennyit akar. Czitczeret, czitczeret . . . S reggelre újra nincs — Egy árva garasunk ; Mégis vigan élünk, Amig meg nem halunk. Czitczeret, czitczeret . . . En legalább ezt véltem hallani egy este a tücsök czirpelésben ; ha talán egynémely hangot nem jól értettem volna meg, szívesen fogadom élesebb hallású tücsökkedvelők figyelmeztetését. Dr. Eácz Rajos. Rakéták. — Az uj novella. — Regényt nem irt olyat hi sem még, Minden sora maga a szentség. Nem lesz a föl ion soha mása, Emlékeztet az Iliászra. Nem volt soha oly büszke, hires A régi múltban vas Achilles. Humortól duzzad, nem szatyra, Sót édesebb, máként a lyra. És rémesen dicséri őket, A kellemes hitelezőket. S mert ódaszerü is a hangja, Az egész nagy világ rivallja. És miden délbe, reggel, esten, Már ezt dalolják Budapesten. Mit a varázskeringő bája, Vagy Mája kicsi pagodája, — Lohengrin, Vágner és Lehár Letűnt zenei ideál! A zenithen uj csillag tűnt fel, Kit áldva-áld szivünk: a Günther! Mi a fület repeszti meg : A dob ezentúl nem pereg. Uj nap virrad minden adósra, Mert véget ért a földi próza. Kialszik ime mint a kráter, A nagyrabecsült sok sommásper . . . Virulnak, fakadnak a rózsák: Nincs árverés, nincsen adósság l 8 ha igaz a; hir, mit ma vettem, Dolgoznak egy uj operetten: A terjedelme három órás, A czime : meddő váltóóvás. Szintér a bank. Nézője tenger Éljent rivalgó nyájas ember. Hogy kasszadarab lesz belőle, E kérdésnek nincs kétkedője. Oh édes ária, csodás, Oh lelket bénító varázs! Örömujongás fákon, ágon, Oh lesz ünnep még a világon. Könnyem patakba hull reája : Az áldott, áldott novellára! Rikkancs. „BITUMINA“ tiszta bitumonból készített valódi aszfalt-tetőlemez, tartós, tűzbiztos, szagtalan, kátrányozást vagy egyéb mázolást nem igénylő „Bituminá“-val fedett tető bemeszelve szép fehér marad és kitűnő védelmet nyújt a nap melege ellen. = Csakis védjegygyei ellátott tekercseket fogadjunk el. liti zsttlyiei Hilt is íivaiao Mas. Gyári főraktár Nagyhánya és vidéke részére: Harácsek Vilmos Utódai nagykereskedésében Nagybányán. Csak azért sem ... És jön feketén, ijesztőn, dörögve, lángolva a felleg, a vihar. Üvöltő zúgással törtet rájuk ... És a szép arany gálya szertefoszlik, vitorlái elszállnak, a hajótest szétválik és ők tompa zuhanással, némán az örvénylő mélybe zuhannak. Felriad . . . Már minden csendes volt. Lila alkonyati párák települtek az ablakpárkányra. Csak néha hangzik egy-egy mély sóhaj, hörgő mellzakatolása a betegeknek. És ő ott fekszik némán, ott fekszik hidegen. Nagy szeméből kialudtak azok a ragyogó álmok, vak remények, csodás erejű ábrándozások. Arczának csontjaira rászáradt a vékony, átlátszó bőr. S e vékony, aszott bőr alól kilátszottak homlokának kidagadt, kék erei. Még lüktetnek. Még járnak, de már lomhán, dideregve. Aztán lassan, lassan megállnak . . . Csak az álom paloták, álom tenger és álom gályák látták az elszálló lelkét . . . Friedmann Ferencz.
