Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-12-10 / 50. szám
2 NAGYBÁNYA 1908. deczember 10. szerv van hivatva összeköttetésbe lépni a fenálló egyesületekkel, azok segítségével újakat alkotni s vállvetve munkálkodni, így a népmentési akczió, mely ma egyik legfontosabb szocziologiai munka, eredményes lesz. E népvédelmi munkát kicsinyelni nem lehet és nem szabad. Ha körülnézünk a művelt nyugaton, látjuk, hogy ma minden állam egy erős és tiszta erkölcsű, a nemzeti eszmékért rajongó paraszt-osztály megteremtésén vagy fen- tartásán fáradozik. Mert az ipari kultúra által keletkező gyári proletárban nincsen kifejlődve a nemzeti érzés s könnyen meg lehet nyerni őket a szocziáldemokráczia nemzetbontó tanainak. Ám a földművelő paraszt- osztálv létérdeke össze van kötve a nem- zeti állameszmével A föld, melynek megmunkálásával kapja meg kenyerét az ember, állami s magántulajdon, az annyiszor kicsufolt szerzett jogok végeredményben csak köztulajdon s szerintünk ez a birtoklási rendszer a leghelyesebb és fejlődésképesebb. A jövő fejlődési ideája tehát a föld- tulajdon mai állapota vagyis egy hatalmas kisgazda-osztály s egy kisebb nagy- birtokos osztály. Most csak arra kell ügyelni, hogy ez a helyzet meg ne változzék, a nagybirtok ne szívja fel a kicsinyt, mert a nagybirtok önmagában véve nem fejlődésképes alakulat. A helyes irány fentartása pedig csak a kisember védelmével, népvédelmi intézményekkel tartható fent. Bertalan István. Az újabb magyar lyra. Deczember 9. Furcsa időket élünk. Eljutottunk mindenben ahoz a határig, amely után a semmi, a nihil következik. A házasságokat nem az égben, hanem Davidovics Ferencznél kötik Budapesten, a polgárista Paul de Kockot olvassa és Balog Tutát regényhőssé avatják fel. A templomok flirtek ápolására szolgálnak s valóságos versengés dúl az absynth ivás terén. A bűbájos régi magyar nótákat a kékvók fenomenális hangjai késztetik pirulásra s a házasság- törések ma holnap mindenkire kötelezők. Báró Amadé virágénekei a feledésé, helyettük »vért szív a merész titán kedvesének ajkairól és szerelmi vallomását harapás segítségével nyilvánítja.« Eltűntek a hold világos éjszakák, hogy a »kéj t- lihegő rózsaszínű alkonyok« izgassák az ener- vált kedélyeket. Az ébrenálmodás helyett a bömbölő szenvedély és érzékiség orkána sepri el a földről a szépnek, a rejtelemnek virágait. Mindenütt és mindenhez a vér az uralkodó hatalom s a magyar költészet színes mezejét felverte a dudva, a rímek csengő berkeiben nen pacsirták dalolnak, de orangulangok üvöltenek s a materializmus molochját teletömik arczpiritó dolgokkal, melyek valóban minden jóra oktatják azokat a keveseket, kik egy egy rövidke félórára a képzelet és a tiszta szív érzelmeinek dalos megnyilatkozásában az Istenség kegyelmét keresnék. Az úja! b magyar lyra a mi szomorú és élvhajhászó korunk megdöbbentő fényképe. A tudományok haladásával a lyra is erőnek erejével tökéletesbülni óhajt. Formát tekintve ez csak örvendetes volna, de tartalom szempontjából a magyar lyra határozottan elposványosodik. Arany János szelíd múzsája helyett egy kifestett bajadér lejt a rímek végtelen során. Egy csapat ifjú poéta áhitatos tisztelettel köszönti azt a pár »Mester«-t, ki büszkén hirdeti, hogy idegei huszonnégy éves korában petyhüdtek s a szabad szerelem dicsőítése ódaszerüen cseng a lantján s »az Ave Máriát a Hopp Sárival együtt dalolják az özvegy legények Szilveszter éjszakáján.« A magyar versköltészetről az utóbbi időben az iskolákban beszélni sem volna szabad. Mindenek előrehaladása minden igaz lelket csak büszkeséggel tölthet el, de mikor a haladás a merészség, sőt a vakmerőség olyan fokára hág, honnan nem a művelődést, de a romlottságot terjesztik az őszinteség és igazság nevében: ez következményeiben csak romboló és megme- télyező lehet. Az Isten nevét a modern magyar lyrikus a kis i betűvel írandók közé detronizálja. De a vér, az élet, a mámor, a kéj nagybetűvel mered ránk, mintegy oktatva, hogy ezért élned és halnod kell. Ábrányinak hazafias és vallásos örőkszép költeményeit kikaczagja a modern magyar vers, a melynek Írója húsz éves korában büszkélkedik, hogy a lányok társasága fárasztó, hogy milyen boldogok voltak a filiszte- rek, akik a régi múltban bajuszos arczczal »Haragszom rád«-ot játszogattak és egy kávés ozsonna után illedelmes arczczal kezet csókoltak a mamának . .. Ma már »lázas éjszakák, lilaszinü ködös reggelek és festett arczok« ihletik a poétákat, akik modern fásultsággal zengik ideáljaiknak: »áldott legyen az a gyermekünk, mely a világra sohasem jő.« A régi, jó magyar levegőből kiveszett a zamat. Avagy kimerészelne ma olyas versek megírására vetemedni, mint a »Van nekem egy imakönyvem.« Ki énekelné meg az anyai szeretetek mikor a perdita költészet hálásabb? Ki merné ma hitvesének jóságát csengő rímekbe foglalni, mikor titokzatos szerelmi kalandok után fut a modern Múzsa ? Minden modern lyratermék csak úgy hemzseg az érthetetlen kifejezésektől, a szerelmet »nagy ügy« elnevezés váltotta fel, a modern poéta nem mereng el az eltűnt múlt annyi tiszta és ártatlan emlékén, de törtül »az elillant évek szőlőhegyén«, a férfiasságot a »him lelkek« irányítják. Minél érthetetlenebb a vers, annál több babér fonódik költője sápadt homlokára s hogy mennyi babért arathat egy ilyen magyar poéta, arról tanuskodhatik Ady Endrének itt közölt rapszodikus költeménye : Elmegyek én tihozzátok. Minden vihar, úri vihar Áldott átok: Közelebb hoz tihozzátok. Mindig jobban veri szivem A nagy átok: Mért nem megyek tihozzátok ? Mit ér az én rongy életem? Úri átok. El kell mennem tihozzátok. Hogy fogadtok egy jövevényt ? Átok, átok. S mégis futok tihozzátok. Nincs már a magyar ég alatt, Csak vad átok. Szabad mennem tihozzátok ? Hajt felétek nem gyávaság, Csak egy átok. Mehetek-e tihozzátok ? • Óh, én rab atyámfiai, Nem fog átok: Elmegyek én tihozzátok. íme a magyar lyra egyik legnagyobb képviselőjének tüneményes alkotása. És jönnek még egy csomóan, akik a költészetben azt keresik, ami érthetetlen, ami modern. Ezek a magyar poéták nem tudnak magyarul érezni, nem tudnak magyarul, csak nemzetközileg Írni. Büszkén ameltem föl a fejemet és élesen néztem aggódó szülőmre. — Ne félj, megtudom védeni magamat! Házunk mindenkor a legvallásosabb ház volt. Apám gyűlölt minden léhaságot. Soha szigorúbb erkölcsbirót nem ismertem, mint őt. Valamikor hallottam : mi volt az oka annak a párbajnak, mely szerencsétlenné tette őt. De a teljes valót sohasem tudtam meg. És elszakadtam hazulról. Egy vidéki városban, nagy kert előtt álló úri kastélyban lakott ez a magyar család, ahová éjjel megérkeztem. A vasúton senkivel sem beszéltem. Még azzal a fiatal emberrel sem, aki szemközt ült velem s folyton rám bámult, akár csak ön most. Szomorú voltam. Éreztem, mit tesz, ha az ember először hagyja el otthonát. Milyen lesz a háziasszony ? Aztán a kisasszonyka, akit majd oktatok? Hát a házigazda, akitől óvakodnom kell, mint a báránynak a farkastól! Van e valami veszedelmes urfi is a házban ? A reggelinél láttam először a családot. A mama elhízott, gyanakodó, elegáns asszony. Az apa erősen fiatalítja magát. Hadilábon áll az éle- tepárjával és bizonyosan okot ad rá, hogy az asszony féltékeny legyen. A kis lány daczós, önérzetes, de rendkívül kedves és viruló szépségnek ígérkezik. Amellett piros, majd kicsattan. Erős, tán tulerős vérmérséklet, melyet fékezni kell. Ezek voltak megfigyeléseim az első napon. Már a reggelinél észrevettem, hogy a házigazda folyvást kémleli arczomat. Erős, fekete bajuszát pödörgette. Minduntalan igazított valamit magán, mintha figyelmemet akarná magára vonni. Aztán szólt: — Tudja-e, hogy már az utón hódított, kisasszony? De nem csodálom! Már korán reggel itt volt az unokaöcsém. Együtt jöttek a vasúton . . . Bizonyosan önnek szólt a korai látogatása. E pillanatban Paula, a növendékem, leejtette kanalát a csészére. Ránéztem és láttam, hogy öldöklő tekintettel vizsgál. Atyja tovább évödött velem. Szép ember volt, de arcza nagyon is piros, tán a sok szeszes italtól. A reggelinél is három pohár cogna- cot hajtott le. És minden pohárka után szikrázóbb szemeket meresztett rám. Végre a háziasszony megsokalta ezt az ostromot és a leánykával együtt a kertbe küldött. Növendékem kaczagva kelt föl s mikor a lépcsőn lehaladtunk, belém csimpaszkodott: — Furcsa, ugy-e a mama ? Milyen féltékeny ! Hihihi! Azt hiszi, egyszeribe magába bolondul a papa. Megbotránkozva álltam meg. — Ne folytassa, kisasszony! De a leány újra nevetett. — Ugyan, hisz a javát akarom. Már négy kisasszony volt nálam. Mindeniket elkergette a mama. Mert mindenikkel kaczérkodott az apus. De ha engem szeret és velem tart, akkor semmi baj sem lesz. Forgott velem a világ. Miféle házba kerültem ? Miféle leányka ez ? Erős elhatározás támadt szivemben. Jó útra fogom téríteni ezt a koraérett gyermeket. — Hány éves? kérdeztem tőle? — Tizenöt ... De nem látszom-e tizenhatnak ? Ugy-e jól kifejlődtem ? Vannak asszonyok, akik sokkal gyengébbek nálam. Jaj, csak már ... csak már ... Tán a szigorú tekintetem ijesztette meg, vagy más oka volt, de a lányka elhallgatott.. , A kert végében haladtunk, közel az őszibarackfákhoz, melyeknek gyümölcsei a magas kőfal lécein kandikáltak elő. A kis lány fölágaskodott, hogy egy piruló barackot leszakítson, majd föl is mászott a léceken és átkandikált a fplrtn Ott funn Irníiilnivüff ' ' V s p f. e i — ■ j » »V»»* J UM« Fölkaptam a levelet. Mert levél volt. Bizonyára szerelmes levél. S hogy meggyőződjem, sietve én is fölmásztam a léczeken, hogy áttekintsek a falon . . . Csakugyan egy fiatalember állt ott, az én éjjeli vasúti ismerősöm, aki tegnap némán bámult az egész utón. Bizonyosan a választ várta most . . . Csinos ifjú volt. Hasonlított önre. Igen, igen . .. Nagyon hasonlított. Nem volt szakála, csak bajusza még ... A szemei szakasztott olyanok, mint az önéi... Az arcvonása is .. . Ha nem tudnám, hogy — eh, bolondság ! Az ösztönszerü gyűlölet is bolondság volt, amellyel itt, e fürdőhelyen napokon át néztem önre, valahányszor találkoztunk .. . Nos, ez a fiatalember az ön hasonmása, rám bámult.. . megrezzent, ismét úgy, mint ön most! Növendékem titkos lovagja volt!
