Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-10-29 / 44. szám
VI. évríolya-xüISOS, ck:tó"ber Ixó 29. szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a f lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. LuLY M I H A LY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Dies irae. Október 28. Az egyenlőség megdicsőülésének napja közeledik. Az a nap, mikor valamennyien összeforrunk a fájdalomban. Mikor a leperdülő könyek prizmáján keresztül belát a lélek a megsemmisült test világába és minden 'gőg, mindemj* zsarnok, minden pöffeszkedés, álmoráT érzi tehetetlenségét, jobban a féregnél, velőthasitóbban az állatnál, mert csak az embert büntette meg az Alkotó — korlátoltságában is azzal a tudattal, hogy „isa por és chomuv vogymuk.“ S ez a tudat, halottak gyászos estéjén, a legüdvözitőbb, A kufárság egy röpke órára hamut szór föléje. A legbűnösebb szív is egy pillanatra ál melegszik a könnyek izzó árjában s talán a bünbánat lidércz- fénye is megcsillan, abban a hideg szemben, mely mereven tapad egy kivilágított sirra, a melyben egy édes, egy imádott lény várja a feltámadás harsonáját... Mert a halál az, mely mindent kiengesztel. A legigazságosabb biró, a kit megvesztegetni nem lehet. A legbölcsebb Imperator, a ki egyenlőn, egyenlő fegy vérzettel: egy elporlandó testtel vezényli katonáit a megsemmisülés borzalmas bar ez terére. \ Minden sirhalom a mi sziveink, a mi beteg, annyi nyomortól, csapástól megtépett sziveink szomorú oltára, a hol a vánszorgó lélek megkönyebbülést talál. Több enyhet, több megnyugvást, mint a rohanó forgatagban, a hol már ki is döbbenne meg a huszadik század modern eszméinek hatása alatt, ha az erősebb a A „Nagybánya“ tárczája. Halottak napján. Valahol messze, koszorúblan Didereg egy bús, árva hant, Apámnak hívom a lakóját, Ki csöndesen pihen alant. Szegény, viaszkos két kezével Kern áldja többé homlokom . . . Halottak napján könyeimröl Csak álmodom — csak álmodom. gyengét legázolja. Ha a falánk az önző és rideg ember embertársa szivével táplálkozik s gyönyörűséggel, mohón lesi utolsó, fáradt lélekzetvételét . . . Oh a sir sok mindent elfed. Mennyi álnokság még itt is. Mennyi hazug kőny, mennyi poze, mennyi üres fény. Minden a szemnek — tisztelet a kivételeknek, de semmi a léleknek. Avagy halottak estéjén meglágyul e más sirdomb előtt a szív? Az önzés legmagasabb fokán áll az enyészet birodalmában is az ember, ez a sok tekintetben förtelmes és mindenre képes, Isten képére teremtett lény. a Saját halottad dédelgeti a hátra maradt, de idegen kereszttel, idegen fájdalommal miért törődni ma, mikor holnap újra csak előírül cserdül az ostor, cseng a pénz, a melyért ma kegyeletet és siró asszonyokat en gros vehetni. Oh de jó, hogy a halál fölénynyel, tán szánakozva hordoztatja mindazokon végig csontszemeit, a kik már előre lesik a hírlapok „kegyeletes“ megemlékezését, milyen lázas pompát fejtett ki egy egy notabilitás, milyen drága élőkoszoru- kat hervaszt el a hideg november elseje. Talán nem is a november. Inkább a szív, a mely hideg; a mely sok tekintetben a halottban ma már csak anyagot lát s nem mer visszaemlékezni arra a verőfényes napokra, mikor a sirlakója édes nevetéssel, meleg szeretettel teremtett a műgyászolónak egy ragyogó, boldog világot, a hol a halál fagyos szárny csattogása csak ép annyi űrt hagyott maga után, a mit egy félév minden mesterséges és keresett mámora betölteni képes. Hova hullassam, óh pedig de Sok búsong lelkem rejtekén ? . . Valahol messze egy besüppedt Sir milyen árva, mily szegény. Meg is tapossák, nincs felírva Bája szentemnek szent neve . Kern is talál már oda senki, Csak a szivemnek jobb fele. Mikép ha jóságos szeméből Ide borzongna el a vád: — Fiam, fiam ... mért hogy oly árvc A sírban is szegény apád ? ! Mindenkinek kijut a mécses, Egy egy forró köny, egy ima . . . Hiszen a holtnak oly kevés kell, Egy szál, egy csöndes rezeda. Egy évig újra csönd lesz itten, Az élet mind tovább rohan: Halottadhoz, ki úgy megóvott, Mikor jössz el, nótás fiam ? I Virág nem jut ki senki kézből, ügy sajnál már a többi holt, A fényben én vagyok csak árnyék, Ki sírjába is búb rabolt. — Uh, felsikolt bennem a bánat, Lehajtom lázas homlokom, És el nem sirt sok könyeimról, Egy árva sírról álmodom. Msóhajtom sivár lakába, Mindent, mi lelkemben meleg. Oh jaj nekem, hogy az a sirdomb Én látom csak, mint didereg . . , Oh, hogyha ott letérdepelnék, Legázbatotlább vön talán Sóhajaimtól megvonagló, Besüppedt sírod, jó atyám l A halottak megbocsátanak és igazat adnak! Egy árva mécses előtt vonagló lányka egy bubánatos árva szivethasitó fájdalmában felzokog az őszinteség, felsikolt a szeretet. És egy fényes, szinte színházi dekoratioba burkolt sirhalom kap-e csak egv igaz és egy őszinte könvet, mely a szivén átszürődött, mint a harmat a hasadó rózsa kelyhén? Az őszinteség, természetesség az egyenlőségnek ezen gyászos diadal ünnepén is álomkép marad. Vásárt és konkurencziát tizünk ha- lottaink megbecsüléséből. Hasábos reklámok az olcsó gyergvák beszerzésére. A kirakatban koszorúk. Pontosan meghatározott árral. Halottak napja előtti nap úgyszólván vásári nap. Tülekedés mindenütt. Versengés a nagyzolásban, És azok, a kik majd este egy-egy könnyet nagynehezen kicsikarnak a szemből, a kik mesésen alakítják a szomorú, árva elhagyatott és mindenét veszített lényt: azok alig lesik a perczet, hogy ezt a drága birodalmat elhagyhassák, mert ők sziveikben gyászolják állítólag halottaikat, de elegendő lélekerővel rendelkeznek, hogy a szomszédos sir gyászos emberét a csinos és Ízléses díszítésre figyelmeztessék és nagy gyönyörűséggel hallgassák végig másnap, hogy halottak estéjén ez és ez a sir meg sem közelítette az övéiket. . . Vájjon odalenn nem döbben-e meg a holtak porladó szive ? Nincs-e több okuk megsiratniok az élőket, nemcsak halottak napján, de mindig, szakadatlan, ha a mai élet minden bűnét lesóhajtja szűk koporsójukba az esti szél ? Bocsáss meg, hogy csak e zsolozsma Sóhajt ma fel fejfád alatt . . . De amim van, az benne reszket, Mert szivem oda átszakadt . . . Fliesz Henrik. Szombat. Tíz óra felé járt már az idő. A munkásasszonyok nem győzték az uraikat haza várni, hát behúzódtak az utczáról a nagy bérház apró piszkos vackaiba. A munkás urak nem igen kegyeskedtek haza jönni. Kikapták a heti bérüket s csak nem jöhettek addig haza, mig azt el nem itták. S a bűzös pálinkásbottokban nagy hangon mentegetik magukat a saját lelkiismeretűk előtt. — Egy heti keserves munka után csak megillett minket is egy kis pihenés! Mi sem vagyunk barmok, hogy az életet élvezet nélkül éljük végig. Amit keresünk, azt el is mulathatjuk, ehhez jogunk van. Berendy Jakab ur is azt mondja. Meg azt is Írja a »Vörös szekfü«-ben. Hej, az a jó lap! Felragyog a munkás szeme, amikor a lapról beszél: — A mi lapunk! A mi igazunkat védi! Azt mondja, hogy a szegény se kutya, annak is van jussa mulatni. A szegény munkásasszonyok persze raáaké-