Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-02-20 / 8. szám
2 NAGYBÁNYA 1908. február 20. addig már a szomszédban rendes áron lehet akárhány kisbirtokot venni, az ország legnagyobb részében pedig általában nagyon sok a tisztességes áron megvehető birtok. A társadalom és a párbaj. Február 19. Föltétlenül lovagias nemzet vagyunk. Ezt szeretett és nagyrabecsült szomszédunk sem vitathatja el. A magyar ember a maga megtestesült jóságában, lelki szépségében és rajongó idealizmusában egy veleszületett nem annyira bűnt vagy hibát — mint inkább gyengeséget táplál mind amellett. Verekedik. Kezdve a kedvesét féltő juhászbojtártól a ministeri székig, a megsértett becsület kifoltozására az egyik saját maga teremtette szabályokat, a másik pedig a társadalom meghatározta paragrafusokat használja. S minthogy lélektani tény, hogy a nemes, mélyen érző, jósággal megáldott szív és lélek hőérzékeny, az ál vagy való sértések megtorlása — sajnos — mindaddig lelki meggyőződésen álló követelése a megbántott embernek, mig a kard illetve pisztolyon kivid nagyobb és talán a bánatot, bosszút jobban kielégítő módja lesz a becsület megvédésének. Az a fennebb említett juhászbojtár fütykösével tesz eleget a becsületnek, a nadrágos, intelligens ember a pisztoly csövébe néz, avagy egy kardot suhint a levegőben, illetve arra, a ki akár véletlenül, akár szánt- szándékkal megbántalmazta és besározta lelkének legragyogóbb rózsáját: a becsületet. Csakhogy ez az istenítélet kezd már elfajulni. A diák amerikai párbajt viv. A jogász egy görbe tekintet miatt Robelli ur vivóakadé- miájának összes felszerelésével megy a küzdő térre és egy hajszálnyi karczolás a becsület nevében legfőbb ideálja s egy, a harczmezőn összekaszabolt vitézt nem pólyáznak be annyira, mint azt a megkarczolt ifjút, hogy büszkén sétálhasson esetleg a nagybányai korzón s a bámuló női szemek elismerő sugaraiban sütkérezzék. Az ilyen párbajhőst irgalmatlanul szanatóriumba kellene dugni. Veszélyezteti a társadalmi harmóniát, még a pap predikácziójából is kihámozza a rá vonatkozó állítólagos sértést, a tyúkszem ügyekből keleti kérdést teremt és egy helyesen alkalmazott bon-mot-ért rettenetes hidegvérüséggel és egyúttal higvelejőséggel burkolja be nyakát, hónalját, gyomrát, csuklóját, úgy hogy az ünnepelt párbajhős tulajdonképen egy pólyás baba, ki megvetően fogadja a kardcsapásokat, mert őt a doktor jó akarata már sérthetetlenné tette. És ez az okozója a párbajok tultengésé- nek. A komoly küzdőtér, — mely annyi tragédiának volt már színhelye — ma már vígjátéki théma. A modern párbajról termelt adomák nem dicsőítik ma az olyan Ritter Togenburgo- kat, kik várkisasszouyaikért egy minden tekintetben czélzási tehetetlenséggel megáldott pisztoly elé állanak és várják — nem az üdvözítő halált, hanem azt a magnum áldomást, melylyel a megsértett jogrend egyensúlya feltétlenül helyre áll. Egy fecske nem hoz nyarat. Ep azért Ítéljen a társadalom az úgynevezett lovagias ügyekben. Mert a becsületből komédiát, a párbajból gyerekkatonásdit teremt. A párbajnak mely — legyen ennek bár mindenki, sőt maga a párbajozó is ellensége — ma még kényszeritett lét- jogosultsága van. A büntető törvénykönyv üldözi a sikkasztót, a ki mást csak a pénzétől foszt meg de nem üldözi evvel arányosan azt a gazembert, a ki mást a becsületében akar eltiporni. Bölcs igazság, hogy a párbaj — mely a mai viszonyok között egy kellemes testgyakorlat csupán — egy esetleg a bőrön megnyilatkozó folytonossági hiánynyal nem foltozza be azt a becsülelen ért sebet, de ezzel szemben a büntető törvénykönyv egy meglehetősen szerényen kiszabott pénzbüntetéssel sem gyógyíthatja meg a becsületében megfertőztetett lelket. A büntetés nincs arányban a sértéssel s ez a mai párbajlázas világ diadala. A társadalom legyen az Ítélő biró, ha két ifjú kakas egy buzaszem felett összekoppantja csőrét. Az határozza meg, hogy az a sértés valóban sértés-e, s ha igen, állapítsa meg az elégtételadás módját, mely csak*a legsúlyosabb esetben biztosítsa az ellenfeleknek az élet-halál- harcz és ne a karczolgatások, czirógatások jogát. Azért, ha egy 29 esztendős ficsur egy tiszteletben, becsületben megőszült derék családapái inzultál s az utóbbi — számítva minden eslie- ! tőségre a — lovagias elégtételadást megtagadja, az a hőslelkü ifjoncz lenyiltterezi ezt a becsű- i letes, nemes jellemet és a gazemberség fertőjébe taszítja. Pedig a gazemberségnek jelen esetben ! való meghatározása nem nehéz. Az a krakéler a gazember. S ilyen pedig rengeteg akad. Szinte kenyérkereset, foglalkozás már. Ezek az alakok érdemlik meg a társadalom megvetését. Ezekkel a krakélerekkel bánjon el úgy az igazságszolgáltatás, mint a közönséges csirkefogókkal. Viszonozza az általuk elkövetett inzultust úgy, hogy a fogház udvarára helyezett deresen gyakorolja a börlönőr a korbácsolás művészetét, a hős krakéler ur déli sarkpontján. A párbaj a komolyan megsértett és másképen meg nem gyógyítható becsület utolsó menedéke. Ennek kellene lenni, de ma már egy kellően díszletezett színjáték — maguk a szereplők — a párbajhősök, a becsület őrei a legnagyobb komédiások. A szerkesztő mint Nimród. — Novella több fejezetben. — I. Lapunk főszerkesztője nyulat lőtt. Ez az esemény számos baklövései mellett szerfölött megindító. A nyúl feminini generis volt. A szerkesztő tehát szépérzékét ez alkalommal is ragyog- tatla. Minthogy azonban ez a hir ilyen regisztrálásban rendkívül lapos, a nemes théma — méltóan a szerkesztőhöz — poetikusabb mézét sóvárog. Tehát II. Méla csend. A csend irtózlaló. A sárga falevelek peregnek, — csak néha-néha bőg egy tinó. Nagybánya felett köd borong. A mező nép- telen. De mégsem. Hah! Mi az? Egy fenkölt arczu férfiú Toldi mintájára puskájára támaszkodik. Azt vélnéd: egy élő tilalomfa. És ez ünnepélyes csendet hirtelen egy puskalövés kelti életre. S a földön könyező szemekkel vonaglik az ártatlan bárány — azaz a nyúl. Ki volt az a rettenthetetlen bálorságu férfiú? A szerkesztő. És ki volt az a nyúl? Egy hajadon korát, ifjú álomvilágát élő szende teremtés, ki végsóhaját e szavakkal lehelte el: Oh mért ily későn, levelek hullása, Daru távozása idején . . . Mért nem találkoztam rózsanyiláskor, Hajnalhasadáskor véled én? III. És a szerkesztő, a félelmetes bajvívó, ki nubiai oroszlánokat megvető hősiességgel egy Teli Vilmos czélzási képességéi felülmúló művészettel pusztította el a fentebb megsiratolt fenevadat — büszkén lejtett haza. S minthogy kiválón törvénytisztelő ur, az anyakönyvvezetőnek a gyászesetet bejelentette. S minthogy az anyakönyvvezető titoktartó férfiú, másnap: IV. Az egész város lázban égett. A kereskedők az üzleteiket bezárták. A mészárosok harmincz krajezár árleengedésre vetemedtek. Radó czipész- üzlete minden tisztviselőnek korlátlan hitelt nyitott. Hoffmann divatkereskedő pedig meghatottságában egy ötvenezer koronás alapítványt tett a szerkesztő nevére. A bányaigazgatóság a Felesig: Nini! Valami jutott az eszembe. Bizonyosan valami állást akar neked juttatni. Férj: Azt hiszed? Feleség: Kétségkívül. Talán valami titkári állást. Egy jólollu emberre szükség van ám ilyen nagy társaságnál ... Férj: Hogyne! A levelezés... a beadványok . . . itt, ott egy beszéd, amit az igazgató mond, de a titkár fogalmaz .. . egy tószt . .. egy üdvözlő szónoklat a miniszter előtt .. . Igazad lehet . . . (Újra átfutja a levelet) Most már majdnem bizonyos. A levél is olyan parancsoló hangon van Írva, mintha ő méltósága máris a princzipálisomnak képzelné magát. Na jah, a titkárjával elvégre joga van igy beszélni. Feleség: Hogyne! Férj: A szereucsecsillagom vezetett a minap a Koronaherczeg utczába. Ha véletlenül nem megyek arra, nem találkozom vele és fuccs az állás. Milyen véletlen, milyen szerencsés véletlen! Lám, az ember életét a véletlen dirigálja. No, ugyancsak bámulni fognak a fiuk, ha a Fővárosi Hírlapnál elsején bejelentem a kilépésemet. Óriási lesz! Aztán . .. aztán .. . mit is akartam mondani? Ja igen. Mennyi fizetést kérjek a vezézigazgatótól! Feleség : Hát . . . Férj: Azt hiszem, háromezer forint elég lesz egyelőre. Később majd, ha nélkülözhetetlen leszek, fölsrófolom. Srófolni logok, minden évben srófolni fogok. Feleség: Ebben a lakásban sem fogunk maradhatni. Beljebb megyünk lakni. Szebb lakást veszünk, nagyobbat. Férj: Természetesen. Feleség: Hallod, a Bergerék pukkadni fognak, ha megtudják. Férj: Na jah! Feleség: (Tapsolva.) Pukkadni fognak, ha mondom. Az a Bergerné úgy sem tudja már, hogy milyen magasan viselje az orrát. Férj: Pedig ugyancsak fáradságába kerülhet olyan magasra emelni. Különben semmi közöm a Bergerékhez. Én a magam utján járok és boldog vagyok, hogy végre ott hagyhatom ezt az íróasztalt, amelynél kiszipolyozzák az agyvelőmet . . . Azt a lintafoltos, piszkos íróasztalt, az örökké berregő, csillingelő telefont. Halló! Ki beszél. Bécs? Már jegyzem! A delc- gáczió mai ülésén . . . slb. stb. Pfuj. Feleség: Ezentúl faragott mahagóni Íróasztalod lesz bizonyosan és külön szobád. Ha valaki hozzád akar jönni, a titkár úrhoz, a szolga fogja előbb bejelenteni. Te, ha a Berger jönne hozzád, izend ki, neki hogy most nem fogadhatod. Pukkadni fog az az ember! Férj: Hagyj föl, kérlek, már a Bergerékkel. Inkább add ki a szalonkabátomat. Szürke ruhában csak nem mehetek az Albatroz vezérigazgatója elé! Feleség: Persze! Persze! (kiszól a konyhába) Mari, tisztítsa ki gyorsan az urnák a fekete kabátját, jer idébb, majd megkötöm a nyakkendődet. (A férj felöltözik. Megcsókolja a feleségét és még a folyosón is búcsút integetve, távozik.) Ha megfekszi a lelked Ezernyi néma gond, Minden keservet rólad Majd ez a viz lebont! Kuikezelőaégi iroda.: Hisz oly édes e nóta, Hisz oly szelíd e dal, A Borpataki borviz A legtisztább ital! UNT agybánya, "V ól r-u. t o z a 11,
