Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-04-16 / 16. szám
6 NAGYBÁNYA 1908. április 16. Hanem egy este sétámból hazatérve, palotám kapuja előtt ünnepélyes állásban ott találtam Haribadadát, aki titokzatos szavakkal adta tudtomra hogy uralkodójának valami ajándéka vár reám szobámban; egyúttal ura nevében mentegetődzött, hogy előbb nem jutott eszébe fölajánlani azt, amitől oly sokáig meg voltam fosztva. A követ e homályos kijelentés után meghajolva eltávozott. A mint beléptem szobámban, a fal mellé egyenes sorba, nagyságuk szerint igazodva, hat kisleányt vettem észre mozdulatlanul. A legidősebb alig volt nyolcz éves, a a legfiatalabb hat éves. Az első pillanatban nem bírtam felfogni ésszel, miért telepítették be hozzám ezt a növendék csapatot, aztán mégis kitaláltam a herceg finom figyelmét: egy egész háremmel ajándékozott meg. Csupa szívességből a legfinomabbikat választotta ki. Mert ott lenn minél éretlenebb a gyümölcs, annál többre becsülik. Egészen megvoltam zavarodva; restelve, szégyenkezve állottam ezekkel az apróságokkal szemben, akik nagy szeműkkel komolyan tekintettek reám s a kik mintha már tudták volna, mit fogok tőlük követelni. Nem tudtam, mit mondjak nekik. Szerettem volna visszaküldeni őket, csakhogy nem szokás visszaadni egy uralkodó ajándékát. Halálos sértés lett volna. E gyermekcsapatra kellett hát felügyelnem és magamhoz beszállásolnom. Ott maradtak, meg sem moczczanva, rám szegezték tekintetüket, rendeletemet várták, szememből iparkodtak kiolvasni gondolatomat. Oh, ez az átkozott ajándék! Mennyire feszélyezett. Végre, érezve, hogy nevetséges leszek, a legnagyobbtól megkérdeztem: — Hogy hivnak téged ? — Chali a nevem, szólt. Ez a kicsiny gyermek, kinek bőre olyan szép sárga volt, mint az elefántcsont, gyönyörű szoborhoz volt hasonló, hosszú, komoly arcvonásaival. Aztán, hogy lássam, mit válaszolhat, hogy egy kissé zavarba hozzam, azt kérdeztem : — Miért vagy te itt? Szelíd, kellemesen csengő hangon válaszolt : »Azért jöttem, hogy teljesítsem parancsaidat, uram!« A gyermek be volt tanítva. A legkisebbhez is ugyanezt a kérdést intéztem, aki vékony, tiszta hangon válaszolt: »Azért vagyok itt, hogy teljesítsem kívánságodat, uram!« Olyan volt, mint valami kis egér, olyan szép, olyan kedves. Karjaim közzé vettem és megöleltem. A többiek mintha visszaakartak volna vonulni, bizonyára abban a hiszemben, hogy már választottam, de megparancsoltam nekik, hogy maradjanak; leültem a pamlagra, őket is magam köré ültettem s elkezdtem mesélni nekik a szellemekről; tűrhetően beszéltem nyelvükön. Teljes odaadással figyeltek elbeszélésemre, a csodálatos részleteknél reszkettek, remegtek aggodalmukban s kezüket jártatták. A szegény kicsinyek nem sokat gondoltak most már arra, hogy miért küldték őket hozzám. Amikor befejeztem mesémet, behívtam bizalmas szolgámat Lachmánt, czukrokat, édességeket, kalácsot hozattam be vele, amiből a legjobb’ étvágygyal ettek, aztán nagyon furcsának kezdtem találni ezt a kalandot, játékokat rendeztem, hogy mulattassam feleségeimet. E játékok egyike roppant tetszésben részesült. Lábaimból hidat csináltam és a hat kis apróságom futva ment át alattuk, a legkisebbik kezdette meg a sort, a legnagyobbé pedig egy kissé meglökött, mert nem hajolt le sohasem eléggé Fülsiketítő hangos kaczagásban törtek ki erre, gyönyörű palotám alacsony boltozata alatt felhangzó fiatal üde hangok életrekeltették, gyermekes vidámsággal, élettel töltötték és népesítették be azt. Aztán érdeklődni kezdtem, hogy miképen rendezzem be a hálószobát, melyben ártatlan házastársaim hálni fognak. Végre is bezártam őket e szobába négy szolgáló ielügyelete alatt, akiket a herczeg velük együtt küldött, hogy ügyeljenek hölgyeimre. Egy hétig igazi élvezettel játszottam a papa szerepét ezekkel a bábákkal szemben. Bámulatos bujosdikat, szembekö- tösdiket, »benn a bárány, künn a farkas«-okat játszottunk, ezekben a játékokban a boldogság elragadtatásával vettek részt; naponként újabb és újabb, előttük ismeretlen játékokat mutattam be, melyek épen ezért érdekesek voltak. Szobám most már olyan volt, mint valami iskolaszoba. És piczi barátnőim, akik csodaszép aranynyal, ezüsttel hímezett selyem szövetekbe voltak öltözve, kicsiny állatokként futkároztak keresztül-kasul a hosszú erkélyeken, gyöngén bevilágított cser jes termeken át. Végre egy este, ma sem tudom, hogy esett ez, a legnagyobbik, az, akinek neve Chali s aki régi elefántcsont szoborhoz volt hasonló, csakugyan feleségemmé lett. Bámulatos, imádásraméltó kis teremtés volt Chali, szelíd, félénk és vidám, aki engem lángoló szenvedéllyel szeretett s akit én is különös módon szerettem, szégyenkezve, habozva, az európai igazságszolgáltatástól való félelemmel, tartózkodással, lelkiismeretbeli aggodalmakkal és mégis szenvedélyes érzéki gyöngédséggel. Gyöngéd szeretettel bántam vele, mint egy apa és dédelgettem, mint egy férfi. — Bocsánat, hölgyeim, egy kissé meszire tértem el! A többiek folytatták játékukat a palotában, mint valami macskakölyök csapat. Chali nem maradt el mellőlem, csak amikor a herczeghez mentem. Édes órákat töltöttünk együtt a régi palota romjai s a majmok között, melyek egészen megbarátkoztak velünk. Chali térdemre ült s ott maradva sfinkx- szerü kicsiny fejében különféle dolgokat forgatott, vagy talán nem gondolt semmire s még ebben a helyzetben is megőrizte e nemes, álmodozó népek, a szent papi szobrok szép, bájos testtartását. Egy nagy, lapos réztálon mindenféle élelmi szert, gyümölcsöt vittem magammal. Lassanként odaközeledtek a nőstény majmok nagyon félénk kicsinyeik kíséretében; aztán körben letelepedtek, nem merve közelebb jönni hozzánk, várva, hogy szétosszam köztük a nyalánkságokat. A legbátrabb him majom egészen közelembe merészkedett, kezét kinyújtva, mint valami koldus ; átadtam neki részét, amit feleségének vitt. A többiek erre dühös kiáltásban, a féltékenység és harag kiáltásában törtek ki s e szörnyű zűrzavarnak csak azzal vethettem véget, ha min- deniknek odaadtam a maga részét. Nagyon jól találtain magam a romok között, ezért hát oda akartam vinni eszközeimet, hogy ott dolgozzam. De mihelyt meglátták a majmok réz mérőeszközeimet, szörnyű lárma között szétfutottak a szélrózsa minden irányában, bizonyára halálhozó gépeknek nézték. Gyakran töltöttem az estéket Chalival együtt ama fedett folyosók egyikén, mely a Viharató felé nyílt. Hallgatagon néztük a tündöklő holdat, amint az ég mélyén úszva, reszkető ezüstlepelt vetett a vizre és messze lenn, a másik parton a kicsiny pagodák körvonalait, melyek mint valami kecses csiperkegombák a vízben hajtottak gyökeret. Kicsiny kedvesem komoly fejét karjaim közé véve, megcsókoltam halkan, hosszasan sima homlokát, ez ősi és mesés föld titokzatosságával telt nagy szemeit és egymáson pihenő ajkait, melyek kinyíltak csókjaimtól. Valami homályos, erős, de kivált költői érzés fogott el, annak érzése, hogy e kis leányban hatalmamban bírom az egész fajt, ezt a titokzatos szép fajt, melytől a többi mind származni látszik. Azonban a herczeg még mindig elhalmozott ajándékaival. Egy napon igazán váratlan tárgygyal lepett meg, ami Chaliban szenvedélyes bámulatot ébresztett. Egy egyszerű, kagylókkal kirakott skatulya volt, egyszerű kemény papírból készült doboz, melyre csirizzel kenve be apró csigahéjakat ragasztottak. Értéke Fran- cziaországban legfeljebb ha negyven sou volt volna. Hanem itt, messze délen ennek a csecsebecsének értéke megfizethetetlen. Bizonyára az első volt, ami ebbe az országba került. Letettem egy bútorra és ott hagytam, magamban mosolyogva ama fontosság felett, melyet ennek a hitvány bazár-árunak adtak. Hanem Chali nem fáradt ki nézésében, bámulatában, annyira el volt telve tisztelettel és elragadtatással iránta. Időnként megkérdezte: »Megengeded-e, hogy megfogjam?« S a mikor fölhatalmaztam reá, fölnmelte, majd lezárta födelét a legnagyobb óvatossággal, finom ujjaival gyöngéden végig simogatta, megtapogatta a kis csigahéjakat s úgy tetszett, mintha az érintés neki a boldogság gyönyörűségét szerezné, mely áthatja egész szivét. Munkámat mégis befejeztem s vissza kellett térnem. Nagy időbe került, mig rávettem ; magam; gyöngéd érzelmem kicsiny barátnőm iránt tartóztatott. Végre is el kellett utaznom. A herczeg kétségbeesve vadászatokat, viadalokat rendezett újból; hanem kétheti mulatság után kinyilvánítottam, hogy tovább már nem maradhatok; erre beleegyezett. Szivszaggató volt Chalitól való bucsuzá- som. Rámhajolva, fejét keblemre hajtva, a fájdalomtól reszketve könyezett Nem tudtam, mivel vigasztaljam meg; csókjaim hiábavalóknak bizonyultak. Hirtelen eszembe ötlött valami és fölállván, megkerestem a kagylós dobozt, a mit Chali kezébe adtam: »Neked adom. Ez a tied.« Csak most láttam végre mosolyát. A belső, lelki örömtől ragyogni kezdett arcza, attól a mélységes örömtől, a mit lehetetlen álmaink hirtelen valóra válásakor érzünk. — Szenvedélyesen ölelt meg. Hanem azért nagyon sirt ismét, a mikor végre elbúcsúztam tőle. Atyai csókokat és kalácsokat osztottam szét többi feleségem között és aztán elutaztam. Két év tűnt tova, amikor a véletlen tengeri szolgálatom közben Bombaybe vezetett. Előre nem látott körülmények folytán rám bíztak valami uj küldetést, a mire az ország és a hindu nyelv ismerete engem jelölt ki. Munkámat a lehető leggyorsabban fejeztem be és mi ■ vei még három havi időm volt, meg akartam egy kissé látogatni barátomat, Bunhara királyát és kis feleségemet Chalit, a kit bizonnyára nagyon megváltozva fogok találni. Maddan rajah az öröm szenvedélyes kitöréseivel fogadott. Szemem láttára öletett meg három gladiatori s visszaérkezésem első napjai alatt egyetlen pillanatnyi szabad időt sem engedett. Végre megszabadulva tőle, este magamhoz hivattam Haribadadát és miután számtalan különböző kérdéssel iparkodtam zavarba hozni, azt kérdeztem tőle: »Nem tudod-e mi lett a kis Cháliból, a kit a rajah nekem ajándékozott? Arcza szomorú, unott kifejezésü lett és nagyon szégyenkezve válaszolt. — Jobb volna ha nem beszélnénk róla. — De hát miért ? Nagyon kedves kis asz- szony volt. — Rossz fát tett a tűzre, uram. — Hogyan, Cháli? Mi lett belőle? Hol van ? — Mondom, hogy rossz vége lett. — Rossz vége lett? Hát meghalt? — Meg, uram. Hitványul viselkedett. Mélyen meghatva éreztem, mint dobog hevesebben a szivem és torkomat kínos aggódalom szorította. — Hitványul viselkedett, szóltam. De hát mit tett? Mi történt vele? Haribadada mindinkább zavarba jőve csak azt mormogta: — Jobb volna, ha nem is kérdeznél. — De kérdezem, tudni akarom. — Lopott, Hogy, hogy ? Chali ? Kitől lopott ? — Tőled, uram. — Tőlem ? Mit ? — Elutazásod napján ellopta azt a dobozt amivel a herczeg megajándékozott. Kezében találták meg. — Miféle dobozt? — A kagylókkal kirakott skatulyát. — De hiszen én ajándékoztam meg vele. A hindu megdöbbenve tekintett reám s Így szólt: — Igen, csakugyan, esküdözött is, a legszentebb esküvel, hogy ön adta neki. De nem hitték el neki, hogy ön egy rabszolgának adhatta volna azt az ajándékot, mit a herczeg- től kapott és ezért a rajah megbüntette. — Mivel büntették meg? Mit csináltak vele ? — Bevarrták egy zsákba, uram, és ebből az ablakból, ennek a szobának ablakából, ahol most vagyunk, ahol a lopást elkövette, beledobták a tóba. A legszörnyübb fájdalom kínos érzése borzongatta meg testemet, aminőt sohasem éreztem; jelt adtam Haribadadanak a távozásra, hogy ne lássa könnyeimet. S ott maradtam egész éjen át a tóra nyíló tornáczon, azon a helyen, ahol annyiszor ringattam térdemen a szegény kis gyermeket. És elgondoltam, szépséges, kicsiny, oszlásnak indult testének csontváza itt fekszik előttem egy kötéllel átkötött vászon zsákban, en- I nek a sötétszinü víznek a fenekén, melyet egy- ! kor mi együtt nézegettünk. Másnap a rajah kérései és élénk fájdalma ellenére visszautaztam. És most azt hiszem, hogy soha más nőt nem szerettem, csak a kis Chalit! Szentesi .Lajos.
