Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1908-04-09 / 15. szám

öíjstv7 9

TÁRSAT) ATiTVTI BS Sg;TF!T»TTt or> a T.TVfT HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a

É r lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők,

(j L I M I H A LY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében le.

Irodalmi kör.

Április 8.

Él a mi lelkűnkben egy édes álom, bolondos álom-lovagok, csillagimádók, könnyelmű fiuk vakmerő reménye. Mindenki tud erről a titkos epedésről, de ha néha át is czikázott egy pár sóvárgó lélek tiszta csendjén, elnyomta, mint egy rossz vicczet, melynek se helye, sem ideje, sem alkalmatossága nincs, talán őt komprommitálja, a fajtát, amelyből eredt, megalázza a mesterséget, melyhez tartozik és azt lenézeti.

Zsongó-bongó gondolatok szavakká jegeczesednek.És ebből az érthetetlen chaoszból lassan-halkan kiszűrődik egv igen előkelő tonus: irodalmi kört Nagybányának.

Petőfi szelleme fáradtan, kiábrándulva néz reánk. Lehet, hogy elborította a keserűség, elhagyta gyönyörű optimizmusa s igy szólt magában:

— Itt nem lehet előre menni. Ez iszonyatos. Az én ligetem odakünn turisták találkozó helye. A városházán ün- nepélyeskedő emléktábláról tudja csak már maholnap a nagy világ, hogy Nagybánya az én szerelmes szivemnek valamikori kedves otthona, dalaim, Maecze- nása és fényes álmaimnak őre volt.

Társadalmi életünk az utolsó években fagyos, elzárkózott és közömbös. Fájó igazságok ezek, de igazságok. A művészi, a büszke Nagybánya, mely annyi hallhatatlan nevet tűzött már a magyar dicsőség mauzolemára, ma közömbös és fáradt. Elfelejti nagyjait, sőt elfelejti saját faját is, itt ezen a vidéken,

A „Nagybánya“ tárczája.

Beköszöntőféle.

— Irta: Révai Károly. —

Falusi lovacslca volt a Pegazusom,

Szabadon engedtem, hogy kedvére fusson; Rápördültem a kis mókányló hátára,

S ömlött ajkaimról a szivem nótája.

Hol az erdők lombját csókolják a felhők, Hová sűrűn az ég villáma is eljött,

Hol a büszke saspár sziklafészkén trónol: Ott daloltam az én fényes álmaimról.

Vadvirágot szedtem, koszorút kötöttem,

Mind egy kis leánynak a fejére tettem; Mindenik nótámnak váltig az volt vége: Áldást könyörögtem Erzsikém fejére!

. . . Leszálltam abérczről, most arónátjárom, Gyönyörködik szemem fényes délibábon; Piros orrú gólyák, méla szürke gémek Felém integetnek, mintha ismernének.

De hiszen ismernek! . . . sokszor jártak arra, Ott volt pihenőjük a Retyezát aljba;

S valahányszor onnan légi útra keltek, Búcsúzóul nékem vígan kelepeitek.

hol a magyar nemzeti eszmét léleksza- kadásig óvni kell a lassu elhalástól Pedig tudomásunk szerint számottevő egyéniségek, szép fenkölt lelkületű művészemberek sóvárognak most is valami után, mely ezt a borongó csendet megzenésítve, a társadalmat felvillanyozza és Petőfi, Teleki szellemét nekünk a maga magasztos voltában visszanyujtsa.

Nem a már eléggé szépen viruló társadalmi körök és egyletek ellen hangzik itt fel a veto.

Nemes és tiszteletreméltó czélt fejtenek ki, mert szórakoztatnak, talán a széthulló félben levő társadalom összetartására is kihatnak, de bocsánat, a fejlődésre vágyó lélek szolgálatában nem igen állanak.

Szórakoztatják a férfiakat, kik a napi munkát elfelejteni, megteremtik maguknak azt az élvezetet, mely mindennel jár — csak gondolkodással nem.

Pedig talán ez a gondolkodás ép oly oxygénszerü szükséglete a léleknek, mint a testnek a kenyér.

Találjuk meg abban a gyönyörűséget, hogy versenyezzünk egymással a szép, a nemes, a magas ideálok fejlesztése körül. Rögzítsük meg az istenit: a gondolatokat, vigyük azokat sok-sok ember elméjébe át

Emeljük fel azt a hatalmas épületet, melynek irodalmi kör a neve.

Legyen ez a kör a cselekvő, az alkotó, a tüntetés nélkül szervező, dolgozni szerető társaság, melynek minden egyes tagja lelkiismeretesen, buzgón, szeretettel csak annyit adjon a nagy tömegnek, a

mennvit Isten adott neki!

•/

Ezüstös szalagját látom a Szamosnak,

Hol szép magyar lányok patyolatot mosnak; Sujkolójuk csattog, a nótájuk pattog,

A poéta szive majd meghal miattok.

Istenemé, itt vagyok, hová lelkem vágyott 1 A hol elfelejtem az egész világot 1 Itt építek fészket, melyben a kis lányom Megpihen majd szépen puha tollas ágyon.

Lantomon fölcsendül a víg nóta már most, S megáldom ezerszer ezt a magyar várost; Fölesdek az éghez: az istenek óvják Minden kis porszemét, mindenik lakóját l

Telistele szivem forró szeretettel,

Megfogom mutatni, — nem szóval, de tettel !— Addig is mig ennek megjönne idője, lm a vén poéta első köszöntője 1 . . .

Félév múltán.

— Irta: Fehér Jenő. —

Tihamér.

Jolán.

Tihamér: Hallgasson meg, Jolán. Szeretem magát és életem legboldogabb órája az lesz, amelyben önt a feleségemnek fogom nevezhetni. Tudja-e, mit jelent ez a szó: feleség? Azt jelenti, hogy felesek leszünk jóban és roszban, örömben és bánatban egyaránt. Azt jelenti, hogy meg kell osztanunk egymással jó és balsorsot,

Függjön ennek a körnek tekintete: egy czélon. Két ragyogó szemén egy hölgynek, akit mi magyar géniusznak nevezünk, ki felvirágoztatja a magyar irodalom száradó rózsakertjét, kinek bűbájos szavára megszólalnak berkeinkben a csalogányok és minden kis falu harangja magyarul kongja el háláját az ég Istenének.

Ez a kör hivatott ma egyedül, hogy Nagybánya város társadalmi élete mindazokat egyesítse, kik a szellem a világában már régtől fogva testvérek.

De ez a kör hivatott ma arra is, hogy mint a Széchenyi társaság nemes vetélytársa a legmesszebbmenő faji tti- relmességgel a legelhagyottabb oláh faluban is kibontsa a trikolort.

Gyönyörű példáját mutatja nagy hivatásának e tekintetben a mármaros- megyei Szilágyi István-kör. Évről-évre szinte zarándok-utra el-eljárogat a már- marosmegyei helyiségekbe. Magyarul oktat, lelkesít, szórakoztat.

Tagjai a lelkesedés és lelkesítés olyan magaslatán állanak, hova Hadúr keze áldóan ér le ...

Ellenérvet a nagybányai irodalmi kör ellen felhozni senki sem tud.

Van hivatott ember nem egy, akiről tudjuk, hogy a nagyság jelenségei ütköznek ki munkáiból. Aranyvegyületek, sőt tiszta arany is, törmelékben és szilánkokban.

Erkölcsi, hazafias kötelességünk kikutatni, hol van az a bánya, milyen mélységben, merre? összes lelki erőnkkel csákányozzuk ki a kincset, melynek ragyogó sugáriban megtisztul a lélek,

fényt és pompát épp úgy, mint a szegénységet és a nyomorúságot. Én túl vagyok már a fiatalos hevület csillogó álmain, amelyek játszi napsugarakba kapaszkodnak és csalóka remények lidérczeit kergetik. Fiatalon ízleltem meg az élet keserű falatjait és tudom, hogy a küzdelem verejtékes és nehéz. Fényre és pompára az én oldalam mellett egyelőre nincs kilátása. Lehet, hogy valamikor jobb idők fognak reánk köszönteni, amikor majd mosolyogva gondolunk vissza az átélt, szűkös napokra. Mondom, meglehet. De nagyúri kényelemről, fényről, pompáról egyelőre szó sem lehet . . .

Jolán: Én azt sohasem kérdeztem magától, Tihamér.

Tihamér: Annál szükségesebb, hogy megmondjam önnek. Mert ön jólétben nevelkedett, talán kissé el is kényeztették Meg volt mindene, amit kívánt, sohasem érezte mi a nélkülözés.

Jolán: De hiszen . . .

Tihamér (Mosolyogva.): No, no, távolról sem akarom ezzel azt mondani, hogy éhezni fog, vagy rongyokban fog járni, ha a feleségem lesz. Oh nem! De a vágyait bizony kissé mérsékelnie kell majd. Nem fogom hintón vihetni a színházba, páholyt sem bérelhetek az operában, drága ékszerekkel nem halmozhatom el, százakba kerülő toiletteket nem csináltathatok magának . . .

Jolán (Tihamérhoz simulva.): Miért sérteget engem ezzel a beszéddel? Megérdemeltem ezt magától? Hiszen tudja, hogy szeretem, nagyon szeretem. Meg akarom osztani a sorsát, bárminő