Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-09-26 / 39. szám
2 NAGYBANYA 1907. szeptember SifL odakinált könnyebb megélhetési mód birtokában még erősebben fogják követelni: kevés fáradtság, sok kényelem. Korunk világos példa reá, hogy akik vagyonnal kezdték, elverték azt és több a vagyo- nilag elpusztultaknál azoknak száma, kik vagyontalanul kezdték az életet s ma nem kívánnak szocziálisták lenni. Az európai és amerikai nagyvállalatok ésüzleteksok milliói vagyontalan emberek kezében gyűltek össze állami segítség nélkül legnagyobb részben. Nincs külső akadálya a megélhetésnek és vagyonszerzésnek, belső motívumok képezik az akadályt, mely a társadalom nagy többségének azon törekvésében rejlik: minél kisebb fáradtsággal, minél nagyobb kényelmet élvezni. Aki ezt a törekvést ki tudná irtani az emberi kebelből, az gyakorlatilag is megoldotta a szocziálizmus vágyódásait, de ilyen hatalom nincs, marad tovább a sysiphusi küzdelem érdek és igazság között, marad a Madách-féle éles probléma között: ember küzdj és bízva bízzál. A szocziálizmusnak emberileg más kimagyarázása nincs. Bölöni László. Felhívás. A közös konyha létesítésére megindított mozgalom szépen halad előre. Már ez ideig is igen számosán Írták alá a tagsági ivet, úgy, hogy az első közös konyha megalakulása már legkö- zelebbre várható. Miután az első közös konyhának hetvennél több tagja semmi esetre sem lehet, felhívjuk mindazokat, kik már az első közös konyhának tagjai óhajtanak lenni, hogy az anyakönyvi hivatalban kitett ivet mielőbb írják alá, mert hetvennél több aláírást nem fogadhatunk el. Ha a hetven aláírás meg lesz, mi egy-két nap múlva várható, az alakuló értekezletet azonnal összehívjuk. Nagybánya, 1907. szeptember 25. Virág Lajos. Égiy Mihály. ki első lábát. Reszketett egész testében. Remegett hátsó lába, amelyen ült, remegett fitos orra es bozontos farka, amelylyel panaszosan ütötte a havat. Már jó régen ott lehetett, de a járókelők nem figyeltek rá s hogy most egy ember megállt előtte, mindjárt kérésre fogta a dolgot. Ez a mi kutyánk lehet, gondolkozott a férfi és vizsgálólag körültekintette. Visszagondolt egy kicsi, fekete kutyára, amely gyakran feküdt lábai között, amelylyel az emberek gyakran játszottak a faluban s amelyről egy öreg ember megjegyezte: „Nézd csak milyen mókás kölyök.“ De nem volt tisztában, tényleg megtörtént, avagy sem, mondta valaki vagy nem s fájdalmasan emlékezett vissza múltjára. — Hé kölyök, hogy kerültél te ide ? Te, te kutyák ölyök ! Az állat nem nyöszörgött, hanem révede- zően nézett föl és reménytelenül reszketett. Egy közönséges fiatal kutya volt, ám a férfi mégis remegve állt előtte és könyörgött. Pedig egy gyilkosság, egy rablás előtt állott. — Hord el magad ! kiáltott fenyegetőleg. Takarodj haza, te szörnyeteg ! A kutya azonban rá se figyelt. Most még haragosabban kiáltott: — Hord el magad ! Hozzád beszélek! or- ditá, hord el magad szemtelen kölyke, szétverem a koponyádat, hord el magad ! A kutya azonban csak reszketett, mintha semmit sem hallott volna. — Jó, hát dögölj meg itt ! mondá és elindult. Jtákéták. — Beköszöntő. — Redaktor ur, ah, miile pardon, Hogy rímbe full pennám szegény. Hogy itt lebzsel mosolygó arczczal A sor között egy bús legény . . . De mert a bánat csemegének Nem ép comme iV fant eledel . . . Toliam hegyén sok a bohóság, Akár nyaral avagy telel! Üdvözlöm önt, üdvözlöm önt is Szép, kellemes, nagy publikum . . . Önnek fejére hintem im le, Dalokból megszőtt koszorúm. Szegény szivem hű áhítattal És roppant lelkesen dobog: Poharamat önökre töltöm Szép nagybányai asszonyok ! Ha látnak majd az utcza téren Egy hosszú, bús, sovány legényt. .. Ki nem hirdet már dalt, szerelmet És nem tanít már rég erényt . . . Ki incseleg minden komolylyal És jár - azaz, hogy fut galopp ... Az én vagyok s önök az édes, A szép bányai asszonyok! Életkorom bohó szegény még, És sajnos nincsen gyermekem . . . Leszid néha a feleségem, Mert a komolyság elemem ! Tudom, azt is: ki volt Petőfi, Sőt azt is, hogy a föld forog. S tudom, szerelmi lázba ejtnek, Önök majd édes asszonyok! Önöket látni s összeaszni, Valóban költői halál: Mosolyogjon hát a szemembe A mennyi van itt: rózsaszál! Hogy hétről-hétre, ha kaczagva Muzsikál pennám hegye itt, Cziczázgássunk a játszi kedvvel, Üdvözlöm Bánya szépeit! Redaktor ur ezer bocsánat, Szerelmi vers lett ez a dal . . . Nem az én bűnöm, hogy a szivem Még olyan furcsán fiatal! De a kutya oly panaszosan és kérőleg kezdett nyöszörögni, hogy az ember visszafordult. — Ahá, most nyögsz, mondá kárörven- dően, de amint hozzáért, az már szótlanul szu- nyadozott. — Akarsz-e menni vagy sem ? kérdi, de feleletet nem kapott. Mégegyszer szólt hozzá, de hiába. Most megindult az esztelen, a különös har'cz az erős, hatalmas férfi és a kicsi reszkető állat között. A férfi haza akarta kergetni, haragos volt, ordított, döngette a földet, a kutya csak az oldalát nézte s reszketett a hidegtől és félelemtől, de helyét el nem hagyta. A férfi most úgy tett, mintha haza menne, csettentett a nyelvével, hogy az állat fusson utánna, de az ülve maradt s mikor a férfi elindult, újra panaszosan, nyöszörögni kezdett. A férfi most visszatért és lábával megrugta. A kutya ijedten, nyi- hogva menekült, majd ismét hátsólábaira támaszkodva, leült. Valami megfoghatatlan felingerlő érzés fogta el a férfi lelkét. Elfelejtette barátait, kik őt várják, hogy tettüket végrehajtsák és egész izgatottságával egy buta kutyának adta át magát. Nem volt képes felfogni, hogy az állat nem érti beszédét. Dühösen emelte fel a magasba, vagy tiz lépéssel tovább vitte, letette a hóra és ráparancsolt: — Takarodj, menj haza! Most anélkül, hogy hátranézett volna, elindult, vagy száz lépést tett, megállt és visszafordult. Minden oly harmonikusan csendes és egyhangú volt. Vigyázva visszaindult arra a helyre, ahol a kutyát letette, mire odaért, De hát az asszony az a théma ■ Mi Heine óta örökös . . . Hisz asszony nélkül Bányán sem lesz Se rikkants, se trónörökös. Rikkants. HÍREK. Szeptember 25. /írpád apánk. — 1907. szeptember 16. — ............És Hadúr fenn az Égben, az erős, a hatalmas, a rettenetes Hadúr könnyüs szemeit végighordozza Duna-Tisza táján, keblére öleli az ő hűséges szolgáját: Árpád apánkat, mondván neki: — íme, a te véreid, ime a te országod, ime a te alkotásod, ime a te szentegyházad: Hunnif! És hűs szellő súhan át bérczen, halmokon: a béke levegője. És virágillatos szellő lopózkodik a szivekbe: a szeretet levegője. És megrázkódik a hegy, a völgy, a por, az atom: talán te vonaglasz rajta át, te édes, te dicső Szabadság lávája: elperzselvén azt, mi gyökerében kárhozatos, tápot nyújtva annak, a miből a Szabadság gyöngyharmatos fája kicsirázik. Imádkozzunk, testvéreim, magyarok! Árpád párduezos hősei szellemlelkükkel körülfogják e hont szerelmesen, mint a vőlegény a menyasszonyát .... oh de ragyogóan csillogó is az a frigy .... önön vérük csókdossa a földet .... Ezer éve annak. Onnan felülről sok zivatart látott Árpád apánk ... De oda terelte mindig Hadúr szemét Pusztaszerre, ahol látatlanul állott, áll és állni fog egy egetdöngető, világot áttekintő kolosszus, egy pyranus, melynek tetején égő, izzó piros betűkkel ezernyi vakító fénykévét szór a végtelenbe, tovább, Hadúr trónusáig a legizzóbb máglya: a magyar alkotmány! .... És Hadúr fenn rózsa nyoszolyáján szent jobbját áldón illeszti Árpád fejére és Árpád apánk jajongó, keserű időkre gyűjtögeti boszusan morogni kezdett, mert a kutya még mindig ott ült.- Kotrodj, vagy agyonütlek itt e helyen! kiáltott és fenyegetőleg emelte fel kezét. Minden erejét és dühét egyesítette tekintetében, forgatta szemét, erősen nézte a kutyát és ordított. De ez csak nézett, nezett és reszketett.- Mit kezdjek veled ? kérdezte hangosan. Hozzáhajolt és nem tudta, mit tegyen. Beszélt neki barátairól, akik várják dolgára, mely még az éjjel előtte áll s ijjesztően fenyegette. Az állat azonban csak bámult és reszketett.- Te örült! kiáltott most és kétségbeesve ragadta meg az állatot. Majd két hatalmas ütést mért rá s vitte haza. De amint a kertek, sövények és házak mellett elhaladt, azok nevetésbe törtek ki. Nevettek tompán, gúnyosan a kertek, a vete- mény ágyak, ingerkedve s kárörvendően vigyorogtak a megvilágított ablakok és a hidegtől átfagyott gerendák, sőt fenyegetőleg kacagtak a sötét, komor, fekete házak is.- Látlátok, látjátok! Itt megy egy ember, aki gyilkosságot tervezett és most egy kutyát cipel. Nézzétek jól meg őt. Nézzétek! Az ember egész testében remegett s igen kellemetlenül érezte magát. Mint egy vastag ködréteg a hegyet, úgy vonta be őt is a félelem és harag. Egy különös, uj érzés fogta el egész lényét, mely az ő felelősségteljes és kínzó életében egy rablás előtt sohasem fordult elő. Valami csodálatos ájulás, valami belső gyengeség, — karjai erősek, kezei ökölbe szorítva, de szive oly gyenge s akaratlan. Meg-
