Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-08-08 / 32. szám
2 NAGYBANYA 1907. augusztus 8. beléje s egyre jobban megközelíti azt az ideált, melyet az Izrael Jakabok sohasem tudtak felismerni, mert nincs bennök elég szív, elég inspiráció. Társadalmunk egye- deinek viszonya egyre czéltudatosabbá válik s ez megerősíti, hatalmasan kifejleszti a társadalmi öntudatot, melyben most^már uj tartalmat fedezhetünk fel. És ismét megjelenik majd előttünk az örök ember, aki most „hazátlan bitang“, hanem átok helyett dallal ajakán, kétségbeesés, keserű harag helyet büszke önérzettel szivében. Ez már a jövő embere. Erős ember, szép ember. A leiké csupa harmonia, vágyai, ösztönei egészségesek. Harag nincs szivében, mert csak a gyenge haragszik, ő pedig erős. Nem tagadja meg a hazáját, ő már nem képromboló. Ha kérése van, először is iskolát, kultúrát kér a társadalomtól. Testvéreim ecce homo ! Nézzétek ezt az embert! Ez legyen a mi ideálunk! K. D. Tűzrendészet. Augusztus 7. Legutóbbi számunk egyikében közöltük azon lelkes felhívást, melyet az önkéntes tűzoltóság szervezése czéljából dr. Makray Mihály polgármesterrel élükön azon férfiak bocsátottak közzé, kik a régi jól szervezett s mintaszerűen működött önkéntes tűzoltóság törzskarát képezték. Ez alkalommal kiemelve azt, hogy a jelenlegi hivatásos tűzoltóság „csekély számuk“ miatt a legnagyobb önfeláldozással sem képes hivatásának megfelelni s erősen hangsúlyozva azt, hogy a hivatásos tűzoltók számát a város súlyos anyagi viszonyai miatt nem vagyunk képesek emelni, sőt máris szerfölött nyomasztóan nehezedik a városra az a teher, mibe j évente a nyolcz főből álló tűzoltóság kerül, — magunk is azon véleményen voltunk és vagyunk, hogy a tűzrendészet ügyét gyökeresen rendezni csakis az önkéntes tűzoltóság újjászervezésével lehet. E sorainkra reflektál Takács Antal őrparancsnok a „N. és V.“ legutóbbi számában. Fejtegetéseivel tulajdonképen foglalkoznunk sem kellene, hiszen arra maga laptársunk adta meg a feleletet, midőn czikkét e sorokkal vezeti be: „Takács Antal őrparancsnoknak a „Nagybányáu-val szemben hozzánk beküldött replikája ez ügyben igen gyenge válasz“ - s hogy mégis foglalkozunk azzal, oka az, hogy kimutassuk, mennyire nincs tisztában czikkiró azon intencziókkal, amelyek az önkéntes tűzoltóság életrehivását sürgetik. Senkinek sem, legkevésbbé lehet nekünk czélunk az, hogy a hivatásos tűzoltóság jól kiképeztetését, fegyelmét és sokszor nagy ön- feláldozást igénylő, terhes szolgálatát és működését el ne ismernők. Ellenkezőleg, sokszor magunk is méltattuk azt. Méltattuk azt a nagy tűzvész alkalmával is, pedig akkor kizárólag a tűzoltóság on mult, hogy a városi épületek elhamvadtak. A városi nagyszálló kigyulását pár cseber vízzel meg lehetett volna akadályozni, de sem a preventív intézkedések, sem pedig az oltási kísérletek nem történtek meg. Nem történtek meg pedig azért, mert nyolcz ember nem oly nagy, de sokkal kisebb tüz- vészszel szemben is tehetetlen ott, hol a vizet a tűzhöz szállítani kell s a vízvezetéki nagy nyomású vízcsapok nem állanak minden házban a tűzoltóság rendelkezésére. Takács őrparancsnok ebből azt a következtetést vonja le, ha kevés a nyolcz tűzoltó, hát emelni kell a számukat; ha nincs vízvezeték, hát meg kell azt csinálni; ha a hivatásos tűzoltók nem igen rajongnak pályájukért s a legénység folyton változik, hát meg kell e pályát kedveltetni velők azzal, hogy emelni kell a fizetésüket s állásukat nyugdijképessé kell tenni. Mindenesetre ez volna a legczélszerübb megoldás, ha a megfelelő anyagi erővel rendelkeznék a város; de mivel nem rendelkezik, más megoldás valóban nincs, mint megalakítani az önkéntes tűzoltóságot, mely már tekintélyes számánál fogva is derekasabban megbir küzdeni a vésszel. Hogy pedig az önkéntes tűzoltóságot is lehet jól kiképezni s lehet közöttük fegyelmet tartani, arra fényes példát szolgáltatott nekünk régi tűzoltóságunk. Az önkéntes tűzoltóság pedig alig kerülne évente egy-két ezer koronájába a városnak, mig a nyolcz főből álló hivatásos tűzoltóság fentartása több mint évi 8000 koronát igényel. Hat ezer korona évi megtakarítás s a nagyobb számú tözoltóságnál fogva a nagyobb tűzbiztonság olyan érvek, melyekkel szemben minden replika valóban csak „gyönge válasz“ lehet. Németh Gyula hangversenye. A múlt hét csütörtökén folyt le Németh Gyulának a hangversenye, melyet városszerte a legnagyobb érdeklődéssel vártak. A nagyszámú fényes közönség, mely az estélyen megjelent, valóban semmit sem csalódott várakozásában. A hangverseny magas művészi színvonalon állott s minden tekintetben méltó volt a rokonszenves fiatal művészemberhez, Németh Gyulához és az Ifjúsági Körhöz, melynek érdeme az egész dolog terve és keresztülvitele. Egy ilyen nagysikerű és igazán kellő nívón álló műsor összeállítása és keresztülvitele pedig nem könnyű dolog, még Nagybányán sem, a hol pedig tudvalevőleg nem szűkölködünk művészekben. Az est sikerét azonban föltétlenül Milyen mosolygós az arcza Margit néninek, mintha csak a kis doktornét kritizálná, aki most került haza Pestről s olyan kirívó elegáncziával fitogtatja, hogy ő már egészen fővárosi asszonyka lett — két hét alatt. (Kandikál tovább.) Leona néni maga a megtestesült kedvesség. Mintha csak mondaná az ő kedves selypítésével: Se- retlek kedveszeim, nagyon seretlek benneteket! (Ismét kandikál.) A fehér mellényes szerkesztő olyan komoly arczczal ül a velenczei titkos tanácsban, mintha csak ismét szeretett laptársával akarna szincerizálni. Tessék ! Daczára, hogy én bent sem vagyok, az operaénekesnek olyan ol- vadósan édeskés az arcza, mint egy Kugler- sütemény; a poeta is úgy fest, mint mikor a legszerelmesebb verseit Írhatta — hozzám. (Meg- botránkozva.) Úgy látszik, ezek a jó urak föl sem veszik, hogy engem kitessékeltek. — így higyjen az ember a férfiaknak ! De miért is akartak megszabadulni tőlem, a házi kisasszonytól, kinek tulajdonképen a társaság központjának kellene lennem ? (Fitymálva.) Nagyszerű zsur mondhatom. Egy asszony, az én anyukám, akinek már ilyen eladó leánya van; még egy asszony, akinek már huszárönkéntes fia 'lehetne; még egy asszony, akinek csak eszmeszüleményei vannak; egy szerkesztő, akinek felesége is van, fia is van, leánya is van és három fiatal ember, akiknek serdülő bajusz- káikon kívül semmiök sincs! És nincs egyetlen leány az egész társaságban! Ilyen sivár viszonyok között miért ne lehetnék én is odabent, mikor ott reám nagyon is nagy szükség volna! Talán azért, mert még polgárista vagyok ? Mintha bizony egy polgárista nem lehetne zsur- képes ? Vagy azért megyek még mindig gyerekszámba, hogy kurta a ruhám ? Oh, hiszen nem a ruha teszi a leányt, hanem a — szív ! Azután még hányszor mondtam anyukának, hogy hosszabb ruhát csináltasson nekem, legalább két ujjnyival, legalább egy ujjnyival! Oh hányszor mondtam, hogy az ilyen gyerekes öltözet csak arra való, hogy a komoly szándékú fiatal embereket elriasszuk a háztól. Minden figyelmeztetésem hiábavaló volt. Hát tehetek én arról, hogy anyuka nem akarja, hogy olyan hamar máris a nyakára nőjjek ? (Elgondolkozva.) Sicher, egészen sicher, hogy most is csak a kurta ruhám miatt küldtek ki a habos kávéra felügyelni. (Pattant egyet a fogával.) Ezt ni! Fütyülök a haboskávéra! Ha meg nem tudom, hogy mit csinálnak odabent, egészen odáig leszek. Talán még migrénem is lesz! (Hallgatozik.) Haliga! Ha! Ha! Most már egészen jól hallik minden szavuk! Ha! Jól hallok-e ? Igen... Igen... egészen tisztán kivehető. Szent Isten! Ezek hangversenyt rendeznek. (Félben hagyja a hallgatózást, nagy komolysággal és meglepetéssel.) Hangversenyt én nélkülem ? Hát micsoda hangverseny lesz az ? Hát hogy fog az a hangverseny sikerülni nélkülem ? Azt tudtam, hogy biztosította a szereplők neve és egyénisége. Csupa olyan szereplők léptek föl a pódiumra, kik már eddig is értek el eredményeket s a kezdet nehézségeivel diadalmasan küzdöttek meg. Ezen az estén hallottuk először Lengyel Malvin játékát, ki eddig nagy szerényen visszavonult minden nyilvános szerepléstől, pedig már a budapesti Vigadó falai között is tapsokat aratott finom, temperamentumos művészete. Most végre hallottuk, mint csalja ki a bánatos, lágy melódiákat a czimbalomból, ebből az eredeti magyar hangszerből, mely hangjának karaktével annyira közel tud férkőzni a magyar ember szivéhez. A hangverseny 8 órakor kezdődött a prologgal, melyet Égly Mihály irt ez alkalomra. Bene Valika élénk, színes előadásában életre keltek azok az alakok, melyeket nagy vonásokban állított elénk az író. Kár, hogy a szöveg betanulására alig három napja volt a művésznőnek s e miatt nem volt elég ideje a finomabb nüanszok érvényesítésére. Ezt azonban mi határozottan az iró rovására Írjuk. Ezután Németh Gyula lépett a pódiumra s énekelt el egy rövidebb áriát a Troubadour- ból. Hajlékony, tiszta csengő volt a hangja, melyen egyre érzik a haladás, a tökéletesedés. Már csak a tavaly óta is sokat javult. Könnyen, erőltetés nélkül énekli a felső hangokat, mig az alsó és középhangokban hatalmasan szélesedik ki hangja, mely különösen e helyeken erejével és lágy tömörségével ejti bámulatba hallgatóit. Mintha a hangterjedelme is bővült volna a múlt év óta. A nagy B-től az egyszer átvont f-ig, sőt azon fölül is igen tisztán énekel. Erős fegyelmezettségre, szigorú gyakorlatra vallott egy nehéz calandonak pontos keresztülvitele s az előírások, jelzések pontos betartása. Ennél a pontnál Incze Béláról kell még megemlékezni, ki igazán átérezte az áriában rejlő intencziót, hogy úgy mondjuk, zenei intuicziót s igen ügyesen alkalmazkodott az énekhez. Utána Karczag Marcsa, a Thália társaság tagja adta elő Sas Edének bájos monológját, a „Csipkerózsát“. Csupa szin, ezer árnyalat volt a hangja: vidám, komoly, bús, hatalmas, merengő, határozott, a mint a darab legmüvészibb interpretálása megkívánta. Előadásában állandóan dominált az egész darabon keresztül vonuló karakterisztikus tonus, melynek következetessége nem ment tulságba s nem gyöngitette a részleteket. A legapróbb, legfinomabb nű- anszok is érvényesültek a művészi tökéletességű előadásban. A negyedik pont volt Lengyel Malvin czimbalomjátéka. Erdélyi „Magyar Ábrándját“ adta elő a „Magasan repül a daru“ stb. felett precziz technikával, magyaros temperamentummal. A darab befejezésével perczekig tapsolt a lelkesült hallgató közönség a fiatal művésznőnek, ki ezen az estélyen mutatkozott be először nyilvánosan Nagybánya közönsége előtt. anyuka nagyon merész, bátor asszony, de hogy ennyire merész legyen, hogy ilyenekbe is bele merjen ugorni, azt magam sem hittem.Nagyszerü, hangversenyt rendeznek s nekem abban a haboskávé felügyelőnői szerepet szánták! (Toppant egyet a lábával.) Jaj, mit tegyek, hogy megbosszulhassam ezt a vérig való sértést? Legalább csak egy nagy, óriási nagy fiaskót vallanának, hadd éreznék, minő badarság volt, midőn engem kihagytak a számításból. (A hallgatóság felé.) Hát olyan leány vagyok én kérem, akit ki lehet hagyni a számításból ? (Hallgatózik.) Bravó, bravissimo! Na, ez nagyszerű ! A szerkesztő kétségbeesetten panaszkodik, hogy a prologus előadásáról már a harmadik szereplő mondott le. Jól tették. Ki is adna elő olyan badarságot? (Némi szünet után.) Hát nem vagyok én itt ? Hát én nem vagyok jó az igen t. szerkesztő urnák ? Vagy ő is kis leánynak tart engem, mikor prológust kell szavalni, bezzeg, mikor meg kurizálni támad kedve, akkor ......... Ha hallanák kérem, mikor lágy, behízelgő hangon suttogja: Kezeit csókolom kedves Valika nagysám! Hogy csillognak a szemei, mikor nagy hízelegve kegyeimet akarja megnyerni: Maga Valika nagysám, napról-napra szebb, hódítóbb. Még megérem, hogy én is rabszolgája leszek. És gondolják el csak kérem, egyszer mi történt közöttünk. Egyszex, egy részegítő, mámoros tavaszi napon azt sem átallotta házasember létére, hogy megcsókolja a kezemet.
