Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-12-25 / 52. szám
2 NAGYBÁNYA 1907. deczember 25. Azt a szomorú lelki vakságot, mely csak hideg, földi fényt áhit: gyógyítsd meg én Uram! Állítsd meg a lázasan rohanó embert bűnnel kirakott utján s ha kell: szenvedések árán is gyógyítsd meg elvakult lelkét; tépd ki belőle az önzést, az élvhajhászó álmokat, add vissza a szívnek régen elbujdosott, régen megár- vult szeretetét. Nehogy nagyobb kárhozatos dicsősége legyen a földön az embereknek, mint a "te örök dicsőséged, te ragyogó betlehemi csillag! Számadás. December 24. Néhány nap múlva a > Nagybánya* immár hatodik évfolyamába lép. Férfias önérzettel tekintünk a lezajlott öt év becsületes, gyakorta verejtékes, nehéz munkájára s önérzetünket növeli, hogy az a tábor, mely lapunk megindulásakor körülvett bennünket, erősen megszaporodott. A lezajlott öt év alatt a jóindulatnak, a rokonszenvnek, a támogatásnak annyi sokféle lekötelező megnyilatkozásaival találkozánk, hogy meggyőződésünk csak megszilárdult: helyes az az ut, melyen haladunk. Ezelőtt öt évvel a hazafiasság, igazság és munka hármas jelszavával bontottuk ki lobogónkat. Minden tettünket, minden törekvésünket e hármas jelszó irányította s fölemelt fővel mondhatjuk, hogy kitűzött irányunktól egy hajszálnyira sem tértünk el soha s hogy e hármas jelszó szolgálatában patyolat tiszta lobogónkat a legkisebb szenny sem érte ! Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és lángoló szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. Itt a végvidéken éber szemekkel állottunk őrt s hazafias szivünk egész melegével ápoltuk a testvérnépek testvéries békéjét, együttérzését s a közös haza jayára irányuló áldásos együttműködését. Igazság, pártatlanság vezette minden szavunkat, minden tettünket. Az igazság védelmében nem tántorított meg bennünket senki, semmi érdek és melléktekintet. Az igazságért hagyott a frissen esett hóban és ez a piros fonál fekete gyászt hozott az árván maradt családra. De sok könnye folyt a szegény özvegynek, de sokszor vette el szájától a falatot, mig kicsiny fiát ily nagyra növelte, amig megérhette, hogy árva magzatja pap lett, az Isten szolgája, a béke apostola. De annak a karácsony estének iszonyú emlékét nem törülhette el az elmúlt tiz esztendő. Gyászünnep maradt ez. Imádkoztak, mint régen, egy megölt embernek lelki üdvösségéért. Egy hangos „Jó estét kívánok“ zavarta meg buzgó imájukat. Egy gubás paraszt állott a nyitott ajtó mellett, gubájának kifordított szőrén, mint ezer gyémánt csillogott a reá fagyott pára; deres szakála és bajusza élesen kivált a rezes arczból, amit vérpirosra festett a hideg szél. — Megkövetem tisztelendő atyám, kezdte a szót, Varga Tamás az utolsót járja, de nem tud meghalni az árva feje, amig a tisztelendő ur meg nem gyóntatja. Nincs neki senkije, magam valék mellette, mert hát szomszéd telkesek vónánk, biz én megsajnáltam, láttam, j hogy nem tud kiszakadni árva lelke nyavalyás testéből, amig tisztelendő atyám ki nem kergeti belőle a gonoszt. Befogtam a gebéimet, oszt ide koczoglunk; jöjjön velem tisztelendő uram, nem messze megyünk, csak amoda az erdő szélére, ott lakik a Varga Tamás, ismeri is tán tisztelendő uram! Nagy gazember vót szegény egész éleiében, adjon az Isten örök nyugodalmat kínlódó lelkének. \| volt bátorságunk a szavunkat akkor is felemelni, mikor a mi érdekeink hallgatást parancsoltak volna. Legjobb tehetségünkkel iparkodtunk azon, hogy e vidék gazdasági, kereskedelmi s ipari érdekeit szolgálhassuk, hogy részesei lehessünk ama nagy munkának, melynek czélja e vidék gazdaságának, kereskedelmének s iparának reorganizálása s minden erre vonatkozó mozgalomból, áthatva a lenagyobb ügyszeretettől, iparkodtunk kivenni a magunk részét. Az elmúlt öt év számadásait e bárom pontban állíthatjuk össze. S hogy e három irányelv becsületes szol- gálása a nagy közönség tetszésével, rokonszen- vével találkozott, mi sem igazolja fényesebben, mint az a nagy, szintén példátlan támogatás, melyben az olvasóközönség lapunkat részesítette. A hatodik évfolyam kezdetén csak ünnepélyesen megismételjük azon programmot, mely lapunkat életre hivta. A hármas jeligét liiven, becsületesen fogjuk szolgálni ezután is. Dolgozni akarunk fokozott erővel édes szülőföldünk s ősi lakossága szellemi és anyagi érdekeinek fellendítésén, felvirágoztatásán. E törekvésünkben erőt ad az a tudat, hogy nagy közönség áll mellettünk, mely súlyt ad szavainknak. A lezajlott évben is tapasztalt rokonszenvért, jóindulatért és támogatásért midőn hálás szívvel mondunk köszönetét polgártársainknak s a nagy közönségnek, kérjük jövőre is megtisztelő bizalmukat, támogatásukat. . A karácsonyfa Jaffa irányában a nap lebukott a tengerbe, az Engaddi völgyeire leszállt az éji homály. Czédrus illattal terhes szellő lengelé a mirtusz és olajfák örök lombjait. Csönd, mélységes csönd mindenütt. A völgyekben a pihenő nyájak mellett apró pásztortüzek fénye csillogott, mig a mélységesen kék ég csillagmilliárdjaival, tejutaival elkápráztató ragyogásban pompázott. Az éber pásztorok elandalogva nézték a természet e csodás, fönséges megnyilatkozását, melyet már oly sokszor láttak s mely a maga nagyszerűségében mégis mindig uj volt előttük. De im, egyszerre, hirtelen oly csillag támad a csillagmillárdok között, melynek lénye izzóbb, fehérebb, vakítóbb valamennyinél s melyet még ők sem ismernek. Ennek fénye uralja az egész égboltozatot. A fiatal pap szó nélkül kezébe vette a szent keresztet, szenteltvíz tartót, megcsókolta édes anyját, aztán követte a szapora beszédű kis parasztot, ki a hideg éjszakába. — Gyi kedves, gyi csillag! . . , Sürü párát fújva maga körül, megindult a két gebe, poroszkálva vonták a tölgvfatalpot át a hómezőn, amoda az erdő felé, ahol egy veszni indult lélek vigaszt várt az Isten szolgájától. Ott fetrengelt hideg kamrájában, rongyokkal betakarva, kemény szalma-ágyán a halálra vált vén bűnös. Kíntól eltorzult arcza vonaglott, mint galván üléses, száján forró nehéz pára ömlött ki, mintha füstje lenne a bent égő pokolnak Üregéből kiugrott szeme lázasan tapadt az ajtóra s amint belépett rajta az Isten szolgája, nagyot rándult a lest, kisimultak az eltorzult vonások s a nyitott szájon, párába burkolva röppent ki a sátán, nyögve hagyta oda áldozatát, mikor a szeretet apostola ujjaival megérinti a verejtékes barázdás homlokot. — Hivattál fiam, ime megjelentem! — Látlak atyám és már is nyugodt vagyok. Sok az én bűnöm, lelki atyám, sok lopott j jószág terheli telkemet, de ezzel majd csak el- j számolok én oda fennt. Ilyen kicsinységért biz ide se fárasztottalak volna ebben a pogány időben. De van egy vétkem, amit nem tudok elvinni magammal a másvilágra, a mig te fel nem oldozol. Ha te megbocsátasz, tudom, hogy megbocsát az a legfőbb biró is, akihez útban vagyok. — Megöltem egy embert. Hej a sok vétek közül, amit elkövettem S Engaddi csöndes völgyeiben csodás zúgás támad. Valami ének-féle, melynek akkordjait visszhangozzák a hegyek és czédrus-erdŐk, Tisztán hallják immár : Dicsőség a magasságban.... S az egyszerű pásztornép találgatva a titkos jelenséget, a magasságbeli énekre elfogódva felel: Boldogok, kik félik az Istent 1 Beteljesedett az írás szava. A betlehemi istállóból új fény sugárzott az egész világra. A Kisded születésével meghalt a nagy Pan s romba dőltek az istenek félelmetesen imádott szobrai. És megszületett a szépséges ünnepek leg- szépségesebbike: a karácsony, a szeretet ünnepe, melyet áradozó boldogsággal, édes reménységgel várnak mindenütt, a legapróbb kunyhókban ép úgy, mint a legfényesebb palotákban. E bajos ünnepnek egyik jellegzetes megnyilvánulása a karácsonyfa, melynek sehonnan sem szabad hiányoznia. Még a legszegényebb ember is már hetekkel az ünnep előtt kezdi összerakosgatni filléreit, csakhogy megszerezhesse gyermekének a fenyőágat, mely bármily szegényes is, de mégis Jézuska hozta . .. A karácsonyfa eredete a legrégibb időkre vezethető vissza. Némelyek azt tartják, hogy a karácsonyfa mai kultiválását a nép ama ősrégi szokása idézte föl, hogy András-napkor galyakat tört le az erdőben s azt fűtött szobában pohárba helyezve, várta annak rügvezését. Ez a szokás évszázadokon át divatos volt nemcsak hazánkban, hanem Franczia-, Olasz- s Spanyolországban is, de az még a karácsonyi ünnepekkel nem volt összefüggésben. Karácsony napján rügyező galyakat csak a XV. század vége felé kezdenek felállítani, amely szokás a nép ama hitében leli magyarázatát, hogy karácsony éjjelén, éjfélkor a fenyőfa virágot hajt. Nieder János nevű dominikánus irta 1438- ban Nürbergában Formicarins ez. könyvében, hogy az almafa, de más fák is karácsony éjjelén egy óra alatt levelet, virágot és gyümölcsöt hoznak s ezt a csodadolgot Nürnberg körül a nép karácsony éjjelén seregestül ment megbámulni az erdőbe. A fenyőfának jelenlegi feldiszitése aranyos gyümölcsökkel, czukrokkal, színes lánczocskákkal, gyertyával a XVII. század elején kezdődik. S csodálatos, hogy az egyház nagyon is kikelt és harczolt e szokás ellen. Ahol csak tehette, befolyásával iparkodott elejét venni e bájos szokás elterjedésének. Ezért a katholikus országokban nagyon lassan terjedt e szokás. így Franczia- országbau például csak 1837-ben állítja fel az első karácsonyfát Helén mecklenburgi herczegnő, de az arisztokráczia nem utánozta, igy csakhamar feledésbe ment az első karácsonyfa nagy feltűnést keltő hire. A vallásos meggyőződésében mereven konzervatív franczia vidékeken, daczára annak, egy sem égeti úgy a lelkemet, mint ez . . . Tiz esztendővel ezelőtt esett meg a dolog, épen karácsony estélyén. Az erdő tisztásán czipekedtem egy lelőtt szarvassal — mert hát akkoriban vadorzó voltam, kellett az a vad, abból tápláltam a feleségemet, az adott volna karácsonyra kenyeret a házhoz. De az emberek törvényt szabtak, hogy szegény , embernek nem szabad elejteni az erdő vadját, pedig az Úristen, tudom, azért népesítette meg vele az erdőt, mezőt, hogy a szegénynek is legyen egy kis tápláléka. No de az urak másképp csinálták, törvényt szabtak rája, engem is megfogott a törvény, hogy ott vesződtem az elejtett vaddal, rám esett az erdész! Ugv jött oda, hogy észre se vettem, mintha csak a földből nőtt volna ki. Egyenesen a puskámat kérte, hogy is ne, mért nem kérte egybe az életemet, hisz a puskám volt akkor az én élelem! Hát nem adtam 1 Akkor rám kiáltott, másodszor is kérte, harmadszor se adtam. Fogta a puskáját, czélba vett, de én gyorsabb voltam. Nálam is volt puska, egy golyó még benne; annak a párja, ami a szarvast leteritette. Czéloztam. Lőttem. Menten lebukott, olt, egy álló helyében. Kiömlő vére összevegyült a vad vérével, szépen megfértek ott egymás mellett, A szarvast nem hagytam ott, haza vittem, tisztelendő uram, beteg volt az asszonyom, kenyér kellett neki. Hogy megöltem egy embert, sohse tudta meg senki, magamnak is az volt eddig a biztatóm, hogy nem is öltem én meg, csak védtem magamat, j Mostmikor érzem, hogy rövidesen találkozni fogok vele,
