Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-31 / 44. szám
2 NAGYBANYA 1907. október 31. soriussá teszi akár a fokhagymás völgy vizeinek felkutatását, akár a fernezelyi völgy talajvizeinek felderítését. Igaz, hogy a Rozsály északi forrásainak levezetése egy kissé megdrágítja a vízvezetéket, de tiszta és elegendő forrásvízről lévén szó, mely a maga eredeti tisztaságában kerül majd a cziszternákba, a vízvezeték ily ideális megvalósításánál a több költségekre nézni nem lehet. Legsürgősebb teendőnk, hogy a vízvezetéki ad hoc bizottság maga is szálljon ki e forrásokhoz s rendelje el azoknak feltárását, hogy a vízmennyiség a lehetőségig fokoztassék. Ha pedig a vizmeny- nyiségről huzamosabb időn át tartó mérési adatok állanak rendelkezésünkre, akkor ismét kérnünk kell a vizépitészeti osztályt a felülvizsgálat megejtésére. Mérések történtek a sulyori forrásoknál is. Itt négy forrás áll rendelkezésre, mely már patakká izmosul: az Estolcz, Sármár, Kőrös és Zazar patakok vize, melyek összesen 31.66 köbméter vizet szolgáltatnak. Végszükség esetén e források, illetve patakok vize sem volna figyelmen kívül hagyható, de ha a vízvezeték a Rozsály északi forrásaiból megvalósítható, akkor vitán kívül a rozsályi forrásoké az elsőség. Mindenesetre nagy érdeklődéssel várjuk és kisérjük a további lépések sürgős megtételét. Egy dolog máris bizonyos, hogy a vízhiány a vízvezeték kiépítését nem fogja megakadályozni! é. m. Epistola. A halottak ünnepén a temető sirhalmaira tapad a lelkem. Talán az irigység is meg- rezegteti, hiszen olyan nagy, hatalmas és felemelő az a tudat, _ hogy az egyenlőség a föld alatt megdicsőül. És szeretettel áldalak benneteket, ti jó, ti békés, ti bűnöktől, alattomosságtól ment halottak. Hozzátok vánszorog az élet küzdelmeiben rongygyá tépett lelkem s elbeszélget veletek, mert ti értitek csak meg, hogy az élet nem üdvösség, hogy ez a sivár földi pálya lassú haldoklás és a halál jelenti a feltámadást. V A halvány Misó. Irta: Petrásevlch Géza. A Glatter Márton korcsmája szokatlanul hangos. A falu felé néző mind a négy ablaka ki van világítva. A sugarak bevilágítják a korcsma előtt elterülő delelőt, a muzsika, meg a lárma át- hallatszik a túlsó oldalra. Itt van a falu apraja- nagyja, kántorostul, bíróstul. Ott vannak s mulatnak, mert Pepi, a szép zsidó lány tartja a lakodalmát. Szólt a zene, a csillagok ragyogtak, a szellő bús dalokat hozott felénk, mig meg nem érkezett a vacsoraidő. Asztalhoz ültek ; csend lett s ekkor a kertek alatt a nádas mocsár felül felhallatszik a íurulyaszó. Misó, szegény Misó! Ahonnét nyári esténként a rézkigyó füttyentéseit szoktuk meg, onnét a nádas tornáról most a te furulyaszód hangzik. Omlik, árad a lágy, a bús rezgés ; megtölti a levegőt bánattal, érzéssel, csodálattal, könnyel, szerelemmel . . . Csak a beteg piczi kanári, a párjavesztett fülemüle, a szerelmi vágytól égő, búbánatos pacsirta tud úgy szólni, mint ahogyan kesereg, dalol, búsul, imádkozik a te furulyád! Ilyenkor hogy virít sápadt orczá- don a halál szép piros bazsarózsája s hogy liheg hörgő kebled, lüktet láztól hajszolt halvány véred! Elállt még a korcsmában is a zsibongás s hallgatják annak a sápadt hosszú tót legénynek a szerelmi búcsú dalát. Hallgatják, hallgatják s köny csordul ki még az öreg Mártonnak is a Titeket és a Mindenhatót nem is sért az a ma annyiszor kigunyolt „Te“ — oh, mert az ember gyarlóságában, vak elbizakodottságában pyramisokat emel a szivek közé, átrepülhetetlen az az ür, mely a lelkek között terül el, a szeretet angyalának szárnya erőtlen, hogy azt az űrt átrebbenje . . . Titeket tegezni is szabad, hozzátok nem hord, a hitványsággal kibélelt lélek kárörvendő mosolyokat, kétes becsű bókokat, farizeusi tekinteteket és érdek hajhászatot. Csak összedöbben és megvonaglik fájdalmában és a lélek legszebb, legigazibb kincse: a köny perdül hantjaitokra, porló tetemeitekre s megfüröszt benneteket a szeretet meleg árjában . . . Pedig mi rajtunk sok a sírni való s nem rajtatok . Mig a mi leikeink kivívják az örök békét, addig ki tudja hányszor tipor el a végzet, csap reánk az élet keselyűje s lánczol bennünket a sors, a földi siralmak sziklájához s szaggatja rettenetes mohósággal szivünket . . . Titeket pedig szeretettel véd az anyaföld . . . békésen megfértek egymás mellett — poraitok egymásba enyészik át. A föld alatt ünnepli legnagyobb diadalát az egyenlőség. Semmi gyűlölet, semmi ármány. Csak csend, üdvözítő csend.. A diadémes halott szomszédságában összetapadó kezekkel álmodik a koldus asszony. S az álom is harmonikus, szép és tiszta : semmi földi nincs benne, csak harmat tiszta béke. Az ifjan sírba hervadt leány mellett pihen a gyötrelmében elsorvadt vőlegény. Egyenlőn boldog mindakettő. Talán szellem ajkaikon örökre ott bug a legédesebb melódiája a szívnek: a tiszta szerelem. Mindenütt, minden sírban a legigazibb boldogság; az elfelejtett élet, mely minekünk is csak álom, lázas, kínos és hosszú álom. Oh miért ne bocsátaná meg a Teremtő a szivem mélyén háborgó irigységet, ezt a szeretettel telehintett irigységet, mely minden elköltözött felebarátomat áldón köszönt fel! Lenn semmi hiúság, semmi pompa, semmi indulat, semmi szenvedély, semmi jajszó . . . És itt fenn ? Tobzódás a bűnben, virág- I tiprás, irigység — összetört szivek, jajongó lelkek, akik rettenetes üvöltéssel, áldoznak a molochnak: a pénznek fel mindent. A szerető hitvest, a gondos anyát, a gyügyögő gyermeket, liliomokat, magát az Istent — éretted oh te pénz! Lenn az egyszerűség, a szűzi egyszerűség magasztos képe. És itt fenn ? Milyen kiáltó ellentét, milyen szomorú versengés a pompa és fény körül. A halottak szeretetet kérnek és nem hiúságot. Csak egy szerény mécsest és nem ezrek elpazarlását, ezrekét, melyek — ki tudja — szeméből. Mert hisz úgy szereti Misót! Úgy szereti mindenki, a Lajos is, a Pepi is, s mindenki. De ha egyszer nem lehet. Beteg legény, tót legény! Nem lehet. Pepi, a zsidó lány sohasem lehetett Zaskvara Misóé, a beteg tót legényé. Vége a vacsorának. Újból megkezdődik a zsivaj, a muzsika, a táncz. És újból felzokog a Misó furulyája. De nem a nádasban, nem is az ablak alatt, hanem a mi udvarházunk udvarán. Ott ül a szomorú, halvány legény az udvar közepén, a ő régi fatönkjén. Nem néz se jobbra, se balra, csak a könye hullt a furulyára. Melléje telepszek s a legény elhallgat. Lehajol hozzám, megfogja a kezemet s halkan szól: — Urfi, én magát egyszer megbántottam. — Nem Misó, engem sohasem bántottál meg. — Egyszer, jókedvemben a bortól. Elértettem szándékát. Óvatosan előkeritettem a pinczekulcsot s hoztam Misónak bort. Úgy érezfem a lelkemben, hogy ez a beteg legény megérdemel ma egy kis italt. Felcsillant Misónak a szeme. Megköszönte az italt, tarisnyájába gyömöszölte a hozzá dukáló szalonnát és dohányt, s aztán hirtelen kezet csókolt nekem. Fülig pirultam s elugrottam tőle. Ő pedig vontatottan, lassan felkelt ; hosszan nézett a Glätter Márton korcsmája felé s aztán elfordult délnek. A Gönczöl szekere már magasan járt az égen. Nagyot sóhajtott Misó s mégegyszer visszafordult: — Isten áldja meg urfi ! Átugrott a kerítésen s eltűnt a kis patak bokrai közt. hány éhező árva didergő testére teríthetnének puha rongyokat, varázsolnának üde, friss szint az éhségtől^ besüppedt orczákra. ... És összefolyik a koldus könnye a gazdagéval. Az a vakító fényáramban úszó pompás sirhalom lakója bizonyára elhagyatott s szomorúan, árván néz arra a szomszédos sírra, hol egy átvert szivü Madonna könnyeivel költögeti örökre szunnyadó kis gyermekét egy árva gyertya fénye mellett. Ennek a sírnak lakója egy névtelen kis angyal, a kit csak az anyasziv ismert és véglehelletig szeretettel ápolt.. annak a díszes sírnak lakója egy a világ által ismert nagynevű, hatalmas ember volt, mindenki ismert és senkisem siratja . . . És a közönség kiváncsi, mohó tekintete gyönyörködve kéjeleg a szinpompában, a ragyogásban s a sir szélén büszkén álló ifjú nő szivét nem az emlék, a szeretet, nem ima dobogtatja, de a büszkeség, a megelégedés, hogy a világ bámulja, csodálja azt a fényt, melyhez a szív mivel nem járult . . . S annak az árva halottnak bizonyára elreszket egy sóhaja az ég Urához: mért nem pihenhetek én, a legigénytelenebb sirhalomban, a hol egy a fakeresztre illesztett szegényes koszorún a más sírjáról visszaverődött fényben felvillanó könycsep az enyém — a szivemé és nem az elmúlásban is csak pompát, hiúságot kereső emberé . . . . . . Pihenjetek halottak egy évig újra békén, ti vagytok a boldogok, mi vagyunk a nyomorultak . . . szegény, bűnös, egymás szivét összemarczangoló emberek, a hiúság hahotázó rabjai, kik nem szeretetet viszük a temetőbe, hanem hideg, csillogó fényt . . . f. h. Rakéták. * — Zsur akkordok. — Bocsánat Dante és Spinoza, Hogy nem ti lesztek most a téma. . . . Minek szálljunk el Albionba, Hiszen fárasztó az a, séta ! — Nálunk is édes, szép az élet, Az égbolt néha oly azúr. .. . S ha már unalmas minden eszme, Kárpótol egy bányai zsur! A hol a ragyogó elitekör Hatalma, vágya oly merész. . . . És minden ajk a szapulásban Hamleti módon tettre kész ! Visszamentem a kert végébe s hallgattam tovább a zsidó mulatságot. De nem sokáig. Délről a Kriván felől furulyaszót hozott a szellő. Azt a kimondhatatlan fájdalmu tót juhásznótát, mely áthatja a veséket, fakasztja a könnyűt, repeszti a szivet, melynek nem tud hangot adni semmi más szerszám a világon, csak a furulya. Leheveredtem a fűbe, néztem a csillagos égboltot s könnyes szemmel hallgattam, mint hozza felém a lágy déli szellő a Misó nótáját: Lassacskán juhocskák Az utas’ mesgyéjén ; Öreg juhász vagyok, Nehezen járok én. Ezen a határon A jó kakukmadár Nékem, juhocskáim, Nem sokáig szól már. Misó eltűnt. * Akkor tudtam meg, hogy Pesten téglát hord, mikor a rendőri hírek között olvastam, hogy leesett az állványról s kórházba került. Meglátogattam. Csak csont és bőr volt már. A melle szárazon hörgött s köhögni is alig birt már. Lázban égő szeme hosszan tapadt rám s remegve kérdezte: — Hogy van Pepi? Van-e gyermeke ? Megnyugtattam, hogy Pepi egészséges, mint a makk s már két fia is van. Elfordult; a fejét a párnába temette s úgy sirt csendesen.
