Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-24 / 43. szám
2 NAGYBANYA 1907. október 24. időn át folytatott mérések szerint 1700— 1800 köbméter vízmennyiséget szolgáltattak naponta. Ez a vízmennyiség pedig bőségesen elegendő még a kertek öntözésére is. Hiszen csak arra utalunk, hogyha a város képviselőtestülete hozzájárult volna azon első vízvezetéki tervezethez, melyet a földmivelésügyi minisztérium dolgozott ki, akkor esős időben csak 860, száraz : időben pedig csak 300 köbméter vízvezetéki vizünk lett volna. A hivatalos mérések ugyanis csak ennyi vízmennyiséget mutattak ki azon forrásokból, melyeket a vízvezeték czéljaira a tervezet szerint felhasználtak volna. Akkor az illetékes körök véleménye az volt, hogy 860 köbméter viz elegendő, száraz időben pedig útját kell vágni a vízpazarlásnak s az amúgy is rövid ideig tartó szárazság esetén 300 köbméter vízzel is beérheti a város. Mennyivel inkább elégséges akkor a vízszükséglet fedezésére naponta 1800 köbméter viz, mint a mennyit a Limpegye és Zsidóvá patakok szolgáltatnak normális időjárás mellett s ha hosszantartó száraz időben az egyesült patakok vízmennyisége 800—900 köbméterre apad is le, még mindig annyi viz áll rendelkezésre, mint a mennyit az első vízvezetéki tervezet esős időben szolgáltatott volna. Ennnek a tervnek inCzidentaliter való elejtésére nem elég ok a felhozott vízhiány, de még azon indok sem, hogy a Zsidóvá patak nagy legelőterületen folyván át, a patak vize könnyen ki van téve az inficziálásnak. Hiszen ha a Zsidóvá patakot a legelőterületeken zárt árokban vezetjük keresztül, még az igy előálló költség is elenyésző csekélység azon horribilis kiadások mellett, miket a feketepataki völgy vagy pedig a sulyori források vizeinek levezetése okozna. Tehát nagyon is meggondolandó, hogy véglegesen elejtsük-e a Limpegye és Zsidóvá patakok vizét vagy pedig eloszlassuk azokat a kifogásokat, amiket az egyesült patakok vizének felhasználása ellen a miniszteri megbízott felhozott. Am kezdjük élőiről a források tanulmányozását s ha a vízvezetéket a legideálisabb módon, tiszta forrásvízzel valósíthatjuk meg, valósítsuk meg még a legnagyobb áldozatok árán is; de ha elegendő forrásvízre nem akadnánk, ne idegenkedjünk a szűrt víztől sem, mert szakértők szerint a szűrt viz sem áll hátrább a forrásvíznél. Legyen azonban bármiként is, a fődolog az, hogy ez az újabb tanulmányozás nehogy évekig húzódjék el, mert eddig is számtalan emberélettel áldoztunk már a vízvezeték és csatornázás hiányának! Temetés. Gyászkeret nélkül, száraz szavakkal jelent meg a közel múltban egy különben banális hir: halottja van vármegyénknek. — Siratói egy pár szedőgyerek. A pompe fúnebres egy pár előfizető. A búcsúztató pap: a szerkesztő. Szent Mihály lova pedig jelen esetben a részvétlenség, mely időnek előtte juttatott a megsemmisülésbe egy hatalmas orgánumot: egy vidéki lapocskát. Szegény az agy lágyulás tünetei között hunyta be szemét. Vonaglott, mint egy gondolkodni már nem képes szervezet és egy hirrel több - egy lappal kevesebb. Egyáltalában nem tragédia s nem sírásra, kitörésre alkalmas gyászeset. Csakhogy az a feljajdulás, mely a mi névtelen halottunkat még most is kiséri, kissé fülsértő és — ezer bocsánat — unalmas. A siró gyerek könnyei is égetik egy pár pillanatra a lelket, de azután beáll a szürke unalom s bölcsen állapítja meg a józan elme: a gyomornak táplálkozni, a gyereknek sírni kell, avagy ha már költői színezettel, mintegy aranyfüsttel akarnók beszórni a száraz dolgot: a szívnek szeretni kell akkor is — egy tizenötéves leányszivnek, ha ideálja sincsen. Egyszóval a végzet egy kissé megnád- pálczikázta a kiszenvedett lapot s az érdekeitermékeinek lerakodó helye, melyen szegényesen meghúzódnak bizonyos klasszikus emlékek is, amelyen leng-leng egy a kezdet nehézségeiből kibontakozni alig tudó magyar színpadi irodalom. A fővárosi színházak túlnyomó részükben üzleti vállalkozások. A heves üzleti verseny, mely köztük folyik, arra szorítja őket, hogy kivessék hajójukból irodalmi és művészeti hivatásuk emlékét is, és hogy durva és rikító eszközökkel vadásszák a sikert. Nézetem szerint a lassan, de jó utón haladt magyar színművészet megtévelyedése már a franczia dráma irodalom legújabb, úgynevezett fénykorával, a Dumas és Sardou darabok tömeges importjával kezdődik. Bizonyos, hogy a gall elme könnyed főlénynyel uralkodik a színpadi formák fölött. Figyelemre méltó azonban, hogy a Dumasnak megvesztegető elmésséggel és tökéletes technikával megalkotott darabjai szinte kivétel nélkül csak egy tárgy körül forognak: a nő erkölcsi bukása körül. A megkísérelt és befejezett bukás, a jó és a gonosz nő, a leány és az asszony bukása, a bukás előzménye és következménye, annak tragikuma és komikuma az örök tengely, mely körül a mester és tanítványainak képzelő tehetsége forog. A nő bukása bizonyára jogosult témája a drámairodalomnak, hogy azonban a nagytehetségü irók egész gárdája erre az egy tárgyra pazarolja minden alkotóképességét, ez a franczia géniusz betegségének egyik szimptomája, melyet azóta már számos más, de rokontermészetü, a gondolkozó francziákat is aggodalomba ejtő szimp- toma követett nyomon. A franczia házasságtörő drámák éveken át uralkodtak a fővárosi színpadon. Nagy külső sikerrel jártak. Ha elemeznők azonban a sikert, bizonyára úgy találnók, hogy vegyi összetételében vajmi kevés az igazi művészi elem. Említettem, hogy a főváros színészetének kétféle hivatása van, helyesebben volna. Kifelé j a magyar kultúrát kell képviselnie, befelé az európai művelődést közvetíteni. Teljesen méltatom a nagy nemzeti missziót, melyet fővárosunk végez, azt tartom azonban, hogy mint szinmű- vészetünk központja, hovatovább nemzeti veszedelemmé kezdi magát kinőni. Kifelé, mint a franczia trágárságok lerakodóhelye, hamis színben tünteti fel a magyarság erkölcsi és művelődési kvalitásait; befelé pedig — éppen a vidékre gyakorolt nagy befolyása következtében — rendszeresen továbbíthatja a külföldről beléje oltott mérget, egészen az országhatárokig. Egyes vidéki törvényhatóságok szükségét érezték annak, hogy kivételes intézkedésekkel megvédjék polgáraik egészséges erkölcsi érzületét a fővárosból terjedő métely ellen; és üdvös volna, ha az államhatalom is élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami segítségben részesülnek. A magyar drámairodalom, melynek munkásait tehetség hiányával és élhetetlenséggel szokás vádolni, nem kis részben a vázolt viszonyoknak tulajdoníthatja mostani szomorú pangását. Azoknak az eszközöknek, melyekkel a most divatos külföldiek dolgoznak, magyar iró nem veheti hasznát. Ha akarná, sem tudná. A magyar főváros ma sok színházzal dicsekedhetik. Egy színházat azonban ma is nélkülöznünk kell. A magyar irodalmi színházra gondolok, a hol kizárólag csak magyar szerzők müvei adhatók elő. Mig az fel nem épül, addig minden, a magyar szinmüirodalom emelésére vonatkozó igyekezet csak jó szándék marad. Ilyen színházban kibonthatná szárnyait, ha ugyan vannak szárnyai. Ott megismerhetné önmagát és a magyar közönséget. Onnan könnyű pod- gyászszal, de teli szívvel vándorútra kelhetne, hogy meghódítsa újból az országot a magyar művészet számára. ! tek sóhajai bánatosan repültek a művelt nagy- közönség leikébe s ez a publikum bizonyára sopánkodik: milyen is a magyar, sem előfizetni, sem írni nem szeret. Szatirikus különben ez a megsemmisülés. A lap búcsúztatója tudatja azokkal, akiket illet, hogy szellemi tőke nincs, tüdő nincs — szellemi pártolás nincs - a lap legfeljebb a papir anyaszült fehérségében jelenhetik meg. Pedig az a csúnya, a lapot befeketítő mocskos betű mégis csak eléggé fontos szerepet játszik ab- I ban a komédiában, amit lapszerkesztésnek j czimezünk. Pedig de sok vidéki lap fejtene ki ! akkor nagyobb tevékenységet, ha betű nélkül jelennék meg. A papir igy értékes volna, de már betűvel ellátva - kitűnő alliteratio simul rá: buta . . . A lap bukásának, kiszenvedésének szervi hibája valóban gyógyíthatatlan betegség. -- Nincs szellemi tőke. Ez mindenesetre megdöbbentő körülmény. De ezt világgá kürtölni: nevetséges és rettenetesen naiv gondolkodás világra vall. Részemről - Isten bocsássa meg a rósz szivemet, a modern lelkemet — dehogy is írnám alá azt a gyászjelentést, mint távoli rokon szégyelleném magamat s a Rozsály tetején ütnék egy sátort s ott andalognék el - a hiányos szellemi tőke gyászos mivoltán. Ez nem elfogadható érv, nem enyhítő körülmény, részvétet nem ébreszthet, legfeljebb egy igaz sóhajt: Deo Gratias — egy a hirlapirás Ígéret földjére magát becsempészett talmi Mózes elpusztult. Mert a közönség szemébe dobni azt a a vádat: ti vagytok a szellem birodalmának proletárjai, mégis csak meggondolatlan cselekedet. A közönség táplálkozik, de nem táplál szellemileg, a hírlap táplálkozik, de természetesen nem táplálhat senkit anyagilag. A nagyközönség - a melyik önérzetes, amelyik a nagyképűsködéstől irtózik, komoly munkát kíván és el is vár teljes joggal a sajtótól, de meg is fizet érte. Viszont a sajtó szellemi intézői legalább is önérzetések annyira, hogy nem a dicsőség és hangzatos „szerkesztő“ czimzéstől vezettetve, képesek azt nyújtani és higgadtan a közönség részére bocsátani, mit évek fáradságos munkájával a tudás és tapasztalat, a tehetség és képzelet mezején arattak. A vidéki lapok elárasztják az országot. Legtöbbször személyes érdekek szülnek a világra egy-egy újabb hetilapot. Mert a „hir- lapiró“ igen szép és talán minden czimen felül álló rang, de ezt sem diplomával, sem pedig erőszakkal kivívni nem lehet. A sajtó emberei a közönségre támaszkodnak anyagilag, de ezen kívül szellemi kincsekre vadászni nem helyes cselekedet. Az érdek, sőt anyagi érdek vezeti a toll emberét, ha közönségét a szellemi munkálkodásra csábítja. Hiszen akkor a legtöbb lap csak abban a reményben kezdené meg dicstelen pályafutását, hogy előfizetés ellenében minden szellemi munkától mentes lehet, mert az előfizeték engros szállítják a kétes becsű dolgozatokat. Komoly és hivatásos, még annyiszor is kigunyolt vidéki hirlapiró tud és alkotni is tud, ha azt a nemes, hazafias czélt szem előtt nem téveszti, a sajtó nem egyesek, de az egész társadalom érdekeit szolgálja, nem követeli az anyagit készségesen meghozó közönségtől: pocsékolják el idegzetüket és vadásszanak egy kitűnő théma után, mert a szerkesztő ur kitűnő tánczos, igazi Adonis, pompás lövő — de Írni nem tud. Szellemi támogatást a sajtó csak a hivatottaktól kér, mert szomorúan fest az a konyha, az a háztartás, ahol nap-nap utáni tiz kiló elsőrendű leves - marhahúst tesznek a kemen- czére s a szomszédba futnak — tiz hasáb fát kikölcsönözni. Fliesz Henrik. i Bányászdal. Fényes kincset kutatok a föld ölén, Kenyeremet azzal keresem, meg én; Drágakőnél — ölelésem ha várja — Ragyogóbb a bányászkislány szempárja. Sokszor hittem már magamat szeretve, Sok hűtlen lány nevetett ki szemembe. Most elbűvölt bányászkislány szem fénye Mit nekem a bánya minden veszélye ! Jeney Gyula.
