Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-03 / 40. szám
V. évfolyam. 1907. oiaLtóber Jtxo O. 40-cült szám. TÁTtHAOAt.TVTT Í]S SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőséi és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: ___ Re kviem. Nem az a könny fáj, mely a pillát perzseli, melyeket ejtünk, — azok a könnyek égetők, azok a könnyek a meg- tébolyitók, melyek a szív mélyén tömörülnek össze, mikor a szem gyenge azok felfakasztására, mikor egy benső, lelki parancsszó tiltja a hangos feljajdulást s a lélek visszaveri a könnyeket fogantatásának helyére: a szívbe. Nem jajdulunk fel Magyarország Nagyhetében . . . csak gyászolunk. Gyászolunk azzal a néma, szótlan fájdalommal, mely szelíd, tűrő és megbocsátó, de egyszersmind rettenetes is, ha kitör, ha megfagyasztja az Ur szivében is a vért .... A magyar megbocsát, mert ez a nemzet a jóság, a csupa szív méhében fogant, megbocsát, de nem feled. Október hatodikáról lebben le a fátyol. Szörnyű kép. Félistenek a gonosztevők bitójára vonszolva ... A szabadság malaszttalteljes Messiásai a latroknak szánt bilincsek között .... A férfiúi makulátlan jellemet leköp- dösik s a vigyorgó ármány széjjel uszítja csatlósait . . . Régen volt, ma már csak álom. És mi elzarándokolunk hűségesen, minden évben a mi második nagy temetőnkhöz: Aradra. volt az első is: a mohácsi. De A „Nagybánya“ tárczája. A hegyen. A sok bohókás, édes álom, Mik úgy megejtek szivemet, Miket álmatlan éjszakákon, Elém föstött a képzelet, lm, itt van mind valóra válva: E hegynek én vagyok királya. Arasznyi föld a más szemében, Kicsinyke szörnyűségesen, De énnekem, rajongva érzem, E kicsinység a mindenem. Egy emberöltő bére, ára, Nagy sivatag késő oáza. Roslcadva értem a tetőre, De itt oszt megpihenhetek. Vágy.nem riaszt többé „előre", Nem pörzseli a szivemet. Most már csak úgy el-elmélázom . .. — Ez itt az én meseországom . . . Évezredes sziklák tövében, Miket repkények fonnak át, ezt a temetőt lemondó megadással nézi a magyar. Itt lovagias fél lovagias féllel állott szembe. A harcz, az összecsapás az erősebb részére biztosította a diadalt. De Arad az más. Szemben állott a becsület a becstelennel, a védtelen hős a felvértezett pribékkel, a szabadság hatalmas oroszlána egy falka patkánynyal . . . Mert ezek a patkányok megölik az oroszlánt is . . . Arad egy századokat pirulásra keltő szégyenhely, — nemzeti dicsőségünk ragyogó koporsója, bitókat hengeritett rá a gyűlölt, a nyomorult ellen s az a koporsó mégis felpattant s feltámadt egy nemzet Halellujától kisérve a szabad, a nagy, a független Magyarország! Tizenhárom jeltelen sírra tűzött le az őszi napsugár ezelőtt 48 évvel. Tizenhárom hős lelkét ölelte az Ur keblére és rázta fenyegetve öklét az ártatlan, a megvetett Magyarország sátáni üldözői elé. Oh mert olyan nagy is volt a bünük. Az egyik kibontakozott szerető hitvesének karjai közül s ment „Előre“ . . . A másik, a néniéi nevű hős, a magyar szivü dalia megcsókolta gyermekeit s ment „Előre“ .... A harmadik feláldozza millióit, hogy utána életét is feláldozza s ment „Előre“... A harcz Isten asszonya összegyűjtött minden villámot, lángot lövelt a hősök szivébe és mentek, rohantak „Előre“ — inig meg nem botlottak s elbuktak Világoson. ; Emelém fel királyi székem, Móka képezi bársonyát. Bíborból is kijút e trónra: Ezrével borul rá a rózsa. A völgyben egy kis ház fehérük, Úgy lopva kandikálgat át A lombokon, mik óva védik S ölelgetik fehér falát. Ez az én házam, a mi házunk, Minékünk egész nagy világunk. Vidám kaczajtól, vig danától, E ház sohase csendesül, Visszhangzik attól messze[távol, S ha végzik: kezdik legeiül. S mosolygva hallgatják a rózsák, Mit mond kaczagva az apróság. S inig elnézem e kis országot, Szivem, tudj’ Isten, megremeg, — Oh álmok, álmok, édes álmok, Be drágán megfizettelek. Kivívtalak, de szörnyű áron: Elvérzett lassan ifjúságom . . . Éffly Mihály. Csupa tűz, hév, lelkesedés. Semmi önzés. Csak egy imádság zúg az égig minden harczos ajkáról: Szabad hazámért. És ma? Felebarátaim, hazámfiai, ti jó, ti egykor kurucz magyarok. Hány van közietek, aki leborul néma, szivrenditő áhítattal a magyar haza földjére, megcsókolván azt azért a Tizenháromért, kiket ebbe a földbe hántolták, kik érettetek űzték el az árnyat Magyarország napfényes rónáiról, bérczeiről? Van-e közietek, aki letép egy cziprus- ágat a nagy, a gyászos és mégis oly ragyogó nap emlékére? Van-e közietek, a ki kezén fogja kaczagó gyerekét s elviszi templomába s megtanítja az oltár, az Isten előtt szeretni ezt a hazát, ezt a tőrrel annyiszor átdöfött édesanyát, kinek leghívebb gyermekeit rabolta el az október hatodika. Kevés van, tudom. Látom a zugó oczeánon tovasikló délczeg hajót. Drága terhekkel megrakodva. Csupa bársony, arany, ezüst. Csupa fény. Csak egy drágaság, egy kincstárról feledkezik el a lélek, azt nem akarja látni — azt a hazájából elbujdosó sok-sok magyart, amely maholnap október hatodikán messze tengereken túl nem sóhajtja el az Égnek: Isten áld meg a magyart! Hősök! Vértanuk! Tanítsatok meg a hazaszeretetre. Imádkozzatok véreitekért! Tesped minden, a szabadság fája hervadóban, nagyon kevés az ápolója, a védője . . . gyérül a magyarok sora . . . Marka menyasszonyi ruhája. Már második éve az Alacsony-Tátra lábánál egy tót falucskában töltöttem a nyarat. Népe munkás, okos — jómódban is él, a Ga- ram mindkét partján végighúzódó herczegi uradalom erdejében dolgozik s tisztességesen keres. Még olyan elemi csapás sem volt rájuk valami nagy hatással, mint a tavalyi, mikor a falu háromnegyed része porrá égett. Porrá égett. Ez nem frázis. A tűz után talán egy héttel kerültem oda s hogy az állomásról bementem a faluba, vagy jobban mondva a falu helyére, nem láttam házat, ólat, istállót, vagy bármi más épületfélét. Körös-körűi hamu mindenütt. Néhány óriási topolyfának szenes törzse meredezett az ég felé galytalanul, lombtalanul. Az épületek földig fából készültek, le is égtek földig. Nem látszott, hol volt utcza, vagy ház. Talán valami bosszúálló sereg perzselte fel és tette egyenlővé a földdel a falut, aztán helyét felszántotta s sóval behintette, ahogy azt a bibliai seregek szokták volt tenni. Még ez a nagy szerencsétlenség is szinte megrázkodás nélkül vonult el felettük. A község az idén felépült teljesen, egyenes utczák keresztezik egymást, csinos faházikok udvaráról fel-íelhangzik a lányok, vagy friss menyecskék éneke, az utcákon fehérarczu, szőke gyerekek játszanak s ha feléjük kabátos ember közeledik, karban kiáltják: dicsértessék a Jézus Krisztus;
