Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-10 / 2. szám
2 NAGYBÁNYA 1907. január 10. sunkban némileg kedvezőbb a helyzet, mint az ország városainak egy jó átlagában. De ha kedvezőbb is, nálunk is tűrhetetlen. A képviselőtestület jóindulata legutóbb 1896-ban állapította meg a tisztviselői fizetéseket s a város anyagi helyzetének gondos mérlegelésével megállapította úgy, hogy e megállapítás az akkori megélhetési viszonyoknak ha nem is bőségesen, de elég tisztességesen megfelelt. A közgyűlés ez idő óta csupán a polgár- mester fizetését emelte évi ezer koronával, mig a többi tisztviselők fizetése változatlan maradt. De épen 1896 óta történtek az óriási változások a megélhetési, viszonyokban. A piacz, minden élelmi és ruházati czikk, a lakás megdrágulása teljesen egyenértékű azzal, mintha a tisztviselők fizetését a tiz év előtti állapotokkal szemben harmadára szállították volna le. Hiszen, hogy egyebet ne említsünk, a hivatalos statisztikai adatok szerint a hús, búza és főzelékek ára a lefolyt tiz évben 100 százalékkal emelkedtek. Hogy e hallatlan áremelkedések mit jelentenek egy fix fizetést húzó családos tisztviselő életében, az bővebb magyará- ! zatra nem szorul. Jól tudjuk, hogy Nagybánya város jelenleg alig van abban a helyzetben, hogy tisztviselői sorsának állandó javításával foglalkozzék. Jól tudják ezt maguk a tisztviselők is s a városi törvény meghozataláig rózsásabb állapotokról még csak nem is álmodoznak. De talán jogos és méltányos az a kérelmük, hogy sorvasztó helyzetükön a város legalább némi drágasági pótlékkal segítsen. Amint azt teszi az ország minden városa kivétel nélkül. ✓ Éppen ez okokból érthetetlen előttünk az a bántó közöny, mellyel úgy a gazdasági s pénzügyi bizottság, mint a közgyűlés átsuhant azon indítványok fölött, hogy legalább a kezelő személyzet részére némi drágasági pótlékot szavazzon meg. Az, hogy a közgyűlés 500 koronáig menő segélyt szavazott meg a szolgák tását; mennyire össze tudja azt egyeztetni a közönség jogos igényeivel... íme boldog megelégedéssel, a jól felfogott és betöltött hivatás büszke öntudatával tekint le most is munkájára, mert látja, hogy nemcsak a nagyközönség igényeit elégítette ki elsőrendű erőkből álló társulatával, de körültekintő gondossággal sikerült megnyerni a hangadó körök méltánylását is; mert ime a járásbiró ur, a főjegyző és a főkapitány ur mind meg találta azt, amit keresett és hogy diadala teljes legyen, sikerült nagy áldozatok árán társulatához szerződtetni Medve Gáspárnét, ezt a világszép asszonyt is, hogy ezzel a város első emberének, a nagyságos polgármester urnák, a kit az úristen a hazai színművészet dicsőségére sokáig éltessen, kedvében járjon. Büszkén tekint le munkájára, mert ime Medve Gáspárné ott ül a polgármester ur közvetlen közelébe, fejét keblére hajtja, átfogja gömbölyű karjaival, szóval minden jól megy és ő nyugodtan hajtja álomra gondterhelt fejét, mert jól tudja, hogy a polgármester ur áthatva a missió szentségétől, melyet ő oly nemes buzgalommal tölt be, pártolólag fogja íelterjeszteni államsegély iránti kérvényét a nagyméltóságu magas miniszterhez, mint oly ember kérvényét, aki zászlójára arany betűkkel irta fel ezt a jelmondatot : „Mindent a művészetért!“ A trupp éljenzett. A czigány tust húzott, mire a tánczolók is kénytelenek voltak abba hagyni az ugrálást és összeütni poharukat a polgármester úréval, aki nagyságának tudatában királyi leereszkedéssel nézett végig a hódolók tarka, de kopott seregén. Csak Gáspár nem volt megelégedve a részére, hogy tessék-lássék valami, nem méltó a város közönségéhez. Az a családos kishivatalnok, merjük állítani, mivel sincs jobb helyzetben, mint az a szolga. Reméljük, hogy a képviselőtestület nagyszámú tagjai között csak akadnak olyanok, kik magukévá teszik a tisztviselők sérelmét s írásban is benyújtják azt az indítványt, hogy legalább a kezelő személyzet némi drágasági pótlékban ré- szesittessék. Vagy talán azt fogják mondani reménykedéseinkre, amit egykor egyik fővárosi korifeus mondott a fővárosi tisztviselőknek: Egyenek krumplit! De mikor most már annak az ára is fölment száz százalékkal ! . . . A reklám. Ha a külföldön megjelenő lapokat összehasonlítjuk a mi hírlapirodalmunkkal, a iegszem- beszökőbb külömbséget a hirdetési oldalakon találjuk. A külföldi lapok hirdetési rovatai szerfölött dúsak, gazdagok, ötletesek s az egyes hirdetések úgy alakjukra, mint tartalmukra oly kiváló rutinnal vannak összeállítva, hogy lármás hatásukkal a legtöbb esetben biztosan megfogják az olvasót s a reklám czélt ért. Franczia- és Németországban, de főleg Amerikában a reklám már évtizedek óta nélkülözhetetlenül éltető eleme az iparnak, kereskedelemnek s egy uj üzlet nyitásánál a reklámra forditandó tőke legalább is egy harmadát teszi az üzlet befektetésének. A reklám nagy hatalmának illusztrálására a legmegdöbbentőbb példa az, hogy Magyarországról a legselejtesebb, leghitványabb árukért milliók vándorolnak ki a külföldre kizárólag a reklám segélyével. Oly árukért, miket itthon sokkal kitü- nőbb minőségben és sokkal olcsóbban kaphatnánk meg, de amely áruk ismeretlenül, szerényen húzódnak meg a külföldi kereskedők és iparosok lármával kínált, agyondicsért, selejtes árui mellett. Sajnos, hogy nálunk az iparosok és kereskedők az üzleti élelmességnek még mindig a legkezdetlegesebb utjain járnak. Nincs érzékük a reklám iránt s ha kénytelen-kelletlen nagy ritkán hirdetik is üzletüket, áruikat, reklámjaik minden ötletességet, szellemességet nélkülöznek. Pedig a reklámozás eredményének titka épen az, hogy hirdetéseikkel íeltudják-e ébreszteni s letudják-e kötni az olvasó érdeklődését. A hirdetések terén az amerikaiak szinte bámulatra méltó tökélyre vitték. Az amerikai hirdető, ha a nőkhöz szól, egészen másképen fogalmazza meg hirdetését, mint amikor a férfiaknak ajánlja áruit. A női árukat kedves, behízelgő és felette udvarias módon ajánlják. Az ilyen hirdetésekben szinte udvarol a kereskedő. Nőknek több az idejük, mint a férfiaknak, velők tehát még a hirdetésekben is cseveghetünk. Mig a férfiaknak szóló hirdetések rövidek, velősek, határozottak, hogy az egész napon lázas munkában elfoglalt férfi a lap átböngészése alkalmával egy-két perez alatt megtudhassa, hogy miről van szó. A hirdetések sikere a rövidség mellett főképen a hirdető nyíltságától és őszinteségétől függ. Lehet a hirdetés jól megfogalmazva, vagy gyönyörűen illusztrálva, ha az őszinteség hiányzik belőle, semmi hatása nincs. Az áruk í jóságát, előnyeit és jutányosságát mindig bizo- I nyos közvetlenséggel, bizalmat keltőén kell ' hangsúlyozni, hogy az olvasóban kétely ne merüljön fel. E tekintetben az amerikaiak valóban ! mesterek s példájuk valóban utánzásra méltó. Az amerikai lapok hirdetési rovatait elég érdekesnek találják s elolvassák még olyanok is, kiknek épen semmire sincs szükségük. A mi hirdetéseinkből, mint már említők, épen az érdekesség, a találékonyság, a szellem hiányzik. Tudatában van annak a közönség is, mert a legtöbb újságolvasó a hirdetési rovatokat csak épen átfutja. Ha a hirdetők az amerikai módot követnék, egészen máskép volna ez. A közönség ekkor a hirdetések olvasásában nemcsak szükségletét elégítené ki, de abban szórakozást s élvezetet is találna. Amerikában a reklámozás már oly fokát érte el, hogy egy-egy művészi reklam-kép 20-30.000 koronába is belekerül, mely reklám-képeknek olajnyomatai nálunk bizony nem egy szerényebb ház falait is díszítik. És ne higyje senki, hogy a hirdetésekre fordított költség busásan meg nem térülne. A költséget még a legkezdetlegesebb reklám is előbb-utóbb meghozza. A reklámra fordított költséget teljes joggal lehet a reális üzletbefektetési tőkéhez számítani. Idővel megtérül a tőke is, a kamat is. Csakhogy a mi kereskedőinknél, iparosainknál mit tapasztalunk? A hirdetésektől, ha azzal próbálkoznak, lehetetlen dolgokat várnak. Egyszeri-kétszeri hirdetésüknek már lesik a hatását s ha az eredmény azonnal nem mutatkozik, mint haszontalan dologgal szakítanak a hirdetésekkel. Ez a felfogás nemcsak tarthatatlan, de nevetséges is. Hasonlatos ahhoz, mikor valaki egy kezdő üzlettől oly forgalmat és nyereséget vár, mint egy régi, sok fáradsággal, verejtékkel és kitartással megalapított üzlettől. toszttal. Dühösen csapott öklével az asztalra S arczából kikelve orditá: — Ki mer itt beszélni missióról, teljesített I kötelességről és szent hivatásról? Ez a zsírunkon ; hízott majom, a ki a színészt rabszolgának, a nőt pedig áruezikknek tekinti, a kivel kereskedni szokott, mint örmény boltos a birka bőrével? Pfuj! Szégyelje magát, maga Ripács!. — Gyere asszony, menjünk haza, nem illesz te ebbe a társaságba! Szegény Gáspár, de sokszor elharsogta már ezt a beszédet, de sokszor és de mindig hiába! Most is kaczagott az egész társaság, de ! legjobban az asszony, aki gyorsan felkelt, nagyot ! nyújtózkodott, mintegy prédára áhítozó nőstény I tigris s gúnyosan vágta oda a dülöngöző Gáspárnak. — Ma nem megyek haza! A kis emberke megrázkódott erre a ki- I jelentésre, először tört, zúzott, aztán könyörgésre fogta a dolgot. De mikor az se használt, újra csak dühöngött, fenyegetőzött, hogy igy I lesz, úgy lesz, ha azonnal haza nem megy vele az asszony. Az pedig vette a bundáját, a karját a polgármester karjába akasztotta s lenézőleg i félválról szólt oda az urának: — Sose fáraszd magad, Gáspár; tudod, hogy engem nem egykönnyen ijeszt meg valaki, te legalább nem, nem bizony barátom soha! soha! Vig kaczagás közben, hangos zeneszóval kivonult az egész díszes társaság, ki erre — ki arra, ők tudják, hogy hová. Az a megkínzott kis emberke pedig kezeit eleresztve, rogyott le egy székre és csak bámult maga elé, bele a nagy semmiségbe; a szája még mozgott, motyogott valamit, de agya már felmondta a szolgálatot, zavarosan kavarogtak benne a gondolatok, hajszolva egymást kiindulási pont és végczél nélkül. Csak egyet látott tisztán, hogy ez a szépséges bestia szemérmetlen módon meggyalázta ismét és czinikusan vágta arczába, hogy még csak meg sem tudja ijeszteni. Kitámolygott, mint egy részeg ember és dülöngve ment haza az üres lakásba. Nem érezte már a gyalázatot sem, csak az a kaczagó hang csengett még fülében, csak a düh tépte a lelkét, amiért hogy ő meg sem tudja azt az asszonyt ijeszteni. Egyszerre kipattant megbénult agyából egy gondolat s dühtől torzult arczán végig czikázott egy vigyorgás, szeme mély gödréből kipattant az öröm s lázas sietséggel attól remegve, hogy talán elröppen ez a jó gondolata, leoldta a nadrág szijját, átdobta az ajtófélfán, felállt egy kis székre, hurkot csinált a szijjra és rá a nyakára. Aztán elrúgta a széket ... Egyet-kettőt rándult, villogott a szeme az édes pokoli kéjtől, rángatózó ajkán ki-ki szökött egy szó — lázasan — tördelve: haza jön az asszony ... aztán meglát ... megijed ... megijed . .. mégis megijesztem! Csönd van! a távol hegyek megett most bukkan fel a nap, arany sugarai gyöngéden czirógatva csókolják körül azt a nyomorult kis emberi roncsot, a mely mig lélek volt benne, úgy tudott örülni, hogy ő is megijeszti egyszer az asszonyát. déczy István.
