Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-21 / 12. szám
2 NAGYBANYA 1907. márezius 21. közgyűlés asztalán feküsznek. Mert nem volt meg a képviselőtestület felebbezői- ben annak idején a szükséges egyetértő jóindulat és jóakarat, a részletes tervek és költségvetés elkészíttetését elodázni kellett, ami az időközben előállott anyag és munkabér drágulások következtében, eltérőleg az első költségvetéstől, 200.000 K költségtöbbletet jelent a városnak. Ide vezet az, ha a közérdeket szem elől eltévesztve csupán személyes vagy más okokból a majdnem egyhangúlag, sőt sokszor egyhangúlag hozott közgyűlési határozatok végrehajtásában határozatlanok vagyunk; és azok megvalósit- hatásának útját elvágjuk. Hogy hová fog vezetni ez a dolog és még hány százezer koronájába fog kerülni a városnak, ha azokra hallgat, akik a város jól felfogott érdekei iránt nem bírnak kellő fogékonysággal, azt csak az tudhatja, aki a fenti példán okulva, a dolgok mélyére tekint. Intő szózatunkat küldjük tehát minden városi képviselőhöz, de különösen azokhoz, akik e város gerinczének: az őstermeléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkozó polgárság bizalmából lettek, és a küszöbön álló képviselőválasztásoknál ezek bizalmából lesznek a város képviselői, hogy nyíljanak meg végre szemeik és lássák meg, hogy a város fejlődése, idegen forgalmának, iparának és kereskedelmének nagyfokú emelése a nagyszálló minél előbb való felépítését égetően sürgetik. Ne hagyják azt is a nyaralók sorsára jutni. A közgyűlési teremben álljanak majd a sarkukra, amikor természeti kincsekben valóban gazdag és jobb sorsra méltó szeretett városunk közügyéit kell előbbre vinnünk. Legyenek e város érdekeit mindenkor szivükön viselni tudó, hű képviselők és ne csak statiszták. Lássák be, hogy nem helyes politika az, ha a mig egyik oldalon a pótaáó rémét idézik nekünk elő, a helyett, hogy — De hiszen alig volt hús a csontjaimon. — No, de mégis meg kellett birkózni veled. Persze, a kiadók testét jobban szeretik a férgek, oly jól táplált és gömbölyű az . . . — Mennyi ideje lehet annak, hogy eltemettek ? Oda lent abszolút a csönd, elveszítjük egészen az idő fogalmát. — Négy esztendeje. — Igazán ? Nos, ennyi idő alatt mindössze hárman mentek el a sírom mellett. Az egyik egyszerűen tagadta a létezésemet s hozzátette, hogy ismert egy hasonnevű embert, de az mézeskalácsos volt, „ez bizonyosan annak a sírja.“ Pedig tizenhat éven át írtam és a legkülönbözőbb dolgokat . . . — Halálod után összegyűjtötték munkáidat: s uj kiadást rendeztek belőlük. — Igazán? — Azután meg két másik ember kereste föl síromat. „Egy kicsit nehézkes stilusu volt“ — mondta az egyik társának. — Miről irt? — kérdezte az. — „A miről a többiek. A jóról és roszról, a szépről és a gonoszról“. Ezután eltávozott a két szamár. Az ördög unni kezdte magát. Ismerte az irót: egész életében szerepet vágyott játszani s ambicziója a síron túl is terjed! Már-már azon a ponton volt, hogy visszaküldi őt a sírjába, midőn pokoli eszméje támadt. — Nem akarnád tudni, mit csinál a feleséged e pillanatban? - kérdezte. — Nem vagyok bizonyos felőle — válaszolt az iró vontatottan. — Ah, csakugyan csak hulla vagy? — ingerelte őt az ördög. — Nem, nem, — felelt az iró s megzörgette csontjait. — Gyerünk. Úgy sem fog látni, s ha mégis, nem ismerne rám. És egyszerre az egyik nagy ház fala kettényilt s olyan átlászó a város közjövedelmeinek gyarapítására törekednének, addig a másik oldalon a személyeskedések és intrikákra eltöltött drága időt, e város anélkül is nagy nélkülözésekkel küzdő polgáraival, százezerre menő összegekkel fizettetik meg. Aimer Károly, Glaviczky Károly, Csepey Fereacz, Jaacsovits József, Kupás Mihály, Szász József. A r. kath. plebánosválasztás. Márczius 20. Legyen szó egyszer már ismét erről a tengeri kígyóról. Hiszen a mi kis városunknak úgy is sok ily tengeri kígyója van. Ha egy kissé ezeket megsütkéreztetjük a part fövényében, talán észreveszik s egy lökést talán adnak még is a lassan húzódó ügyek elintézésére. 1900. január derekán meghalt Nagybánya érdemes r. kath. plébánosa. Azóta a nyolczadik esztendő telik. Hát nyolcz esztendő kell ahhoz, hogy egy plebánosi állás, mely még ráadásul nem is valami kitűnő javadalom, betöltessék ? Hiszen ez a legnagyobbloku injuria! Injuria a kegyurasággal, injuria a pályázókkal, injuria a helyettes lelkészszel szemben! Mutassanak csak egy ehhez fogható esetet, hogy egy egyszerű plebánosi állás nyolcz évig lehessen üresedésben! Legyenek bármily eltérők az elvi kérdésekben a vélemények püspök és kegyur között, az egyházjog hangosan követeli, hogy a megürült plebánosi állás négy hónap alatt betöltessék. Ha a világi kegyur hat hónap alatt nem választ lelkészt, a püspökre háramlik a kinevezés joga. De ha a püspökség semmit sem tesz, hogy hívei rendes lelkészt kapjanak, akkor tessék ismét a kegyuraságnak kezébe venni a dolgot s a püspök felettes hatóságához áttenni az ügyet és ne engedje, hogy azok az akták begyepesedjenek. Ebbe belételik egy esztendő, de nem nyolcz. De hát mily stádiumban van az ügy? 1900. íebruárjában kérdés intéztetett a városhoz, hogy kik fogják a plébánost válaszlett, mint az üveg. Az iró egy fényesen, nagy pompával berendezett szobát látott. — Mily jó lehet itt lakni - mormogta. - Ha nekem hasonló otthonom lett volna, talán nem is kaptam volna sorvadást . . . — A berendezés háromezer rubelbe került — szólt az Ördög. — S az én legjobb könyvem csak 800 rubelt hozott nekem ! De ki lakik itt ? — A feleséged. — Ennek igazán örülök. Ez itt, balra, ő maga lenne ? — Igen. És a ki hozzá közeledik, az a férje. — Mily szép lett az az asszony! És a férje? Erős, nagy ember, de kissé közönséges. Vájjon szereti-e őt a volt feleségem ? — Nagyon. — És kicsoda ő ? — Segéd egy divatárukereskedésben. — Lehetetlen! - Az iró fölsóhajtott s némán nézett maga elé. Majd újra kezdte : — Gyermekeim is voltak . . . Igen. Egy leányom és egy fiam. Becsületes ember lett a fiamból? — Becsületes ember sok van a világon. Tökéletes embernek kell lennie — nevetett az ördög. — De a segéd ur nem lehetett valami jó pedagógus. — Nézd, hogy csókolóznak - örvendezett az ördög. — Gazdag ez az ember ? — Szegény, mint a templom egere. — Hát honnan ez a luxus ? — Regényeid újabb kiadásának az ára. — Tehát egész életemben a segéd ur érdekében dolgoztam! — sóhajtott az iró. — Jobb lesz, ha visszatérek nyughelyemre. tani, csak a katholikusok vagy a más felekezetű ek is? A város döntött, megfelebbezték; a köz- igazgatási bizottság döntött, megfelebbezték. A miniszter leküldi az aktákat véleményezés végett a püspökséghez, ott úgy elzárták, hogy talán azt sem tudják: a palota melyik zugában várja boldog feltámadását. Az volt a kérdés, hogy a protestánsok és zsidók a választásban részt vehetnek-e ? Miért ne vennének részt? Ezelőtt hét évvel nekem is az volt a meggyőződésem, hogy a kath. papot csak a katholikusok válaszszák; ma a nyolczadik évben megváltozott a meggyőződésem : ha a katholikusok nem tesznek semmit legszentebb érdekeik megvédésére, hogy lelki ügyeiket mely papra bízzák, miért ne jöjjenek az idegenek a gyámolitásra ? Ennek az egyháznak úgy látszik, gyámot kell kirendelni. Mert ha a család elhagyja a súlyos beteget, vannak még jó szomszédok is. Keserű, de igaz! Mit tegyünk hát? Vegye fel újból az ügyet mentői hamarább a városi tanács; írjon át a püspökséghez, hogy a megürült javadalomra a választás napját záros határidő alatt tűzze ki; ha ezt a püspök nem teljesíti, tegyen erről az érseknek jelentést; ha az érsek sem intézi el az ügyet, hirdessen pályázatot a város s válassza meg a régi uzus szerint a kath. plebáno*t. Az egyháztanácsnak is szent kötelessége, hogy a plebánosválasztás ügyét minél előbb dűlőre juttassa. Nem azért választottuk, hogy kicsinyes dolgok emészszék fel idejét. A helyettes lelkész pedig szedje fel sátorfáját s menjen más egyházmegyébe, ott talán jobban megbecsülik. B. I Dr. Vass Gyula beszéde. Csodás idők emlékezetéről, a szép tavasz legszebb napjáról beszélek Önöknek. Mintha a teremtés munkáját ismételné, oly dicső e napnak minden percze; mintha szült volna millió hőst, oly nevezetes annak emléke; s mintha igazolná a jézusi hit feltámadási dogmáját, oly nagy nekünk a márcziusi nap ! Én nem tudom, de mintha régen elhunyt nagyokkal beszélgetne lelkem ez ünnepélyes órában. Az egyiket a „Hadak utján“ látom csont vitézei között, buzogánynyal, kelevézzel; a másikat mint cserhalmi hőst, pogány kunok leverése után a szentség glóriájával; majd a Hollós király udvarában vagyok, körülvéve fénynyel s felséges pompával; azután pillanat alatt pár század tűnik le előttem, meg-megállok Bocskay, Bethlen s Rákóczi alakjainál s egyre fokozódik bámulatom! De im, amint a sor végéhez érek, leköti figyelmemet egy nap s egy szellemóriás. De talán évezredek folynak le ez egy napon, mert eseményeit gyönge erőm nem bírja követni, vagy talán a Mindenható keveselte a hét első nap alkotásait, hogy e nyolczadikon mindanynyinál többet végezzen, mert úgy még nap nem ragyogott, mint ezen az egy-en, úgy még ember nem érezhette isteni származását, mint 1848. márczius 15-én. Némuljanak el az óvilág lantosai, mert Trója ostroma és Róma csatái csak bábjátékok e törvénynap előtt; hallgasson el a középkor történelme, melyben csak egynek-egynek volt hatalmi fölsége, de millióknak szolgasága s hajtson fejet az újkor e nagy napnak, melyen emberré lett az ember, szabaddá az akarat s valóvá az igazság! Isten újra elküldé a két kőtáblát, hozzánk tizenkét pont, más-más nemzetekhez pedig több-kevesebb tételű törvényalakjában, de mindenütt egy és ugyanazon anya, a márcziusi nap szelleme szülte őket. Hogy is volt csak ? Emlékezem .... Duna-Tisza között s a Kárpátok alján egy nemzet fiai csörgették rablánczaikat. Har- czolt a szabadságért, szomjuhozta a világossá-
