Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-18 / 16. szám
V. évfolyam. 1907. április lio 18. 16-dik. szám. TÁUSADAXiMI É!S SZÉPIHOÖAIjMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztésig és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyala könyvnyomdájában Is: Pótér 14. A tulipán. Április 17. A hatalmas nemzeti mozgalom vulkanikus kitörésének évfordulóján Vay Gáborné grófné czikket irt az esztendős tulipánról, amelyről sokan megjósolták, hogy amily gyors volt a kivirulása, ép oly gyors lesz a hervadása is s hogy a magyar temperamentum a tulipánnal szemben sem tagadhatja meg magát: szalmaláng, lidérczfény, piaczi lárma volt ezúttal is. Vay Gáborné grófné czikkében sok mély gondolatot találunk, melyek alkalmasak arra, hogy ébren tartsák a nemzeti lelkiismeretet s ne engedjék elhervadni a tulipánt, melyet egy halálra üldözött, a végsőig sanyargatott nemzet szent lelkesedése avatott a hazaszeretet szimbólumává. Tagadhatatlan, hogy a nagy lángolással megindult mozgalomban mintha némi stagnálás állott volna be országszerte, mintha számban meggyérültek volna a tulipán hívei, sőt olykor-olykor úgy tetszik, mintha az egész hatalmas mozgalom teljesen elült volna. Jóleső érzéssel konstatáljuk azonban Vay Gáborné grófné czikkéből, hogy ezek a szimptomák csak látszólagosak. A tulipán-szövetség országos központja a tulipán jegyében ha nem is nagy lármával, de serényen, lankadatlanul folytatja áldásos munkálkodását, amelynek végső czélja immár a magyar ipar megteremtése s megmentése azon sok száz milliónak, melyek idegen iparczikkekért vándorolnak a külföldre, jobbára Ausztriába. Tagadhatatlan az is, hogy a tulipán mozgalommal szemben sok oldalról igen veszedelmes aknamunka folyik, melyek mindenáron diszkreditálni akarják e mozgalmat. Csak a vak nem látja, hogy e támadások honnan erednek, hogy e támadásoknak a mérhetetlen önzésen kivül azok a törekvések a rugói, melyek legnagyobb átkai valának a magyar nemzetnek négyszáz esztendőn keresztül. Sőt pirulva írjuk le, hogy vannak árulók, kishitüek, konkolyhintők a mi sorainkban is, de igaza van Vay Gáborné grófnénak, hogyha akad egy-két magáról megfeledkezett ember, elegendő ok ez arra, hogy elveszítsük a bizalmunkat az egész mozgalommal szemben ? Hogy eltántorodjunk a tulipántól, amelynek szimbóluma alatt megindított nemzeti mozgalom minden ellenséges rágalom daczára rohamosan és ellenállhatatlanul fejlődik tovább? A tulipán-szövetség nem lehet felelős minden egyes tagjáért, de ha meg nem gátolhatja is némelyek helytelen irányba való tévedését, nem fogja tiirni azt sem, hogy az egész szövetség nemes törekvése hajótörést szenvedjen, avagy hogy kárát lássa az ellenséges áramlatnak a szövetség nemzeti iránya, kulturális czélja, hazafias törekvése. Tény az is, hogy rosszul esik a buzgóbb elemeknek, hogy a szövetség nem tud elérni váratlanul gyors és meglepő eredményeket, de be kell látnunk azt, hogy a természet örök törvényei szerint az élet föltétele a vájudás. A legnagyobb törekvés mindig szemben találja a legnagyobb ellentállást, a legnemesebb szándék a legnemtelenebb cselvetést. Küzdelem nélkül nincs eredmény, hisz maga az élet is csak küzdés. Arra az ellenséges érvelésre, hogy a tulipánnak a gomblyukakból való eltűnése a mozgalom eisekélyesedését jelentené, Vay Gáborné grófné igen szellemesen és nagy igazsággal válaszol. Miért van az, hogy most az utczá- kon alig látni egy-két tulipánt? Talán a tulipánnal együtt eltűnt az az érzés is, melyet jelképezni akart? Korántsem!Azokban a vészes napokban bátor hitvallás volt a gomblyukba tűzött tulipán, jele az üldözött hazafiságnak. Üldözik-e Magyar- országon most is a hazafias érzést? Vagy mindenkor szokásos volt-e az, hogy a hazafiak jellel tették magukat felismerhe- tőkké? Veszedelmek korában, pártosság idején tudnunk kell: ki velünk, ki ellenünk ? Jó volt erre a tulipán nagyon. Amikor^minden szív födött kinyillott atuli: pán, mérhetlen volt a jelentősége. Amikor ime mind kevesebb lesz, nincs azon búsulni való, főleg pedig nincs okunk, hogy e jelenségből téves következtetéseket vonjunk le! Az eszme él és virágzik. Virítani fog a tulipán az országban, amig állani fog a hármas halom! De hogy ne ellenségünknek legyen igaza, küzdenie kell a tulipán szövetség minden egyes tagjának s küzdeniük kell a vidéki szövetségeseknek s egypilanatra A „Nagybánya“ tárczája. Levél egy arczkép mellé. A napokban megint láttam játszani. Pedig hányszor megfogadtam, hogy abba a színházba, ahol maga játszik, nem teszem be a lábam. Hányszor megfogadtam és hányszor megszegtem! Erős tudok lenni mindenkivel szemben, csak a maga látására hagy el az erőm, büszkeségem. Csodás hatalma van rajtam s néha úgy érezem, hogy rabolni, gyilkolni is tudnék, ha maga akarná. Ha nem látom, s elgondolom mindazt a bűnt, szennyet, mely szépséges szép alakját körülveszi, utálattal, megvetéssel gondolok rá, s ha újra látom: egy tekintetétől elfeledem a józan ész minden intését, s nyomorult rabszolgája vagyok, ki szerelméért minden pillanatban kész életével, becsületével megfizetni. Mikor utoljára magánál voltam, úgy jöttem el, hogy többé ez életben nem akarom látni és ki is álltam sokáig a maga után való gyötrő vágyakozás kínját. De most, hogy újra láttam a színpadon, csábítóbbnak, szebbnek, ragyogóbbnak, mint bármikor, most újra éreztem, hogy végem van. Beszéltem magával az öltözőben és maga átkozott kaczérsággal, mintha a legjobban meglett volna hatva, reszkető hangon mondta, vállamra hajtva szép fejét: — El kell jönnöd hozzám! Csak téged szeretlek! Vagy ha gyűlölsz a rágalmak miatt, melyeket rólam hallottál, legalább az arczképed küld el, hogy csókoljam helyetted. A rágalmak miatt! Olyan ártatlanul mondta ezt, olyan fájdalmas szomorúsággal, mint valami rágalmazott szent! És én szótlanul csókoltam rizsporos karját, fehér nyakát és hallgattam hazug beszédét, ahelyett, hogy a szemébe vágtam volna, hogy tudom, ki most a szeretője, ki tartja a fényes lakást, ki veszi az ékszereket és azt is tudom, hogy az igazgatóval is van viszonya, meg egy utálatos vörös legénynyel is, valamelyik lap szinházi kritikusával. És nem csak hogy nem tudtam ezt megmondani, de abban a pillanatban, mikor az őszinteség látszatának legnagyobb raffineriájával beszélt hozzám és mint valami hízelkedő macska a tettetett szerelem minden kifejezésével behálózta a lelkemet, az agyamat, abban a pillanatban még hittem is neki. És alig tudtam magamon uralkodni, hogy el ne menjek ismét hozzá és ezzel aztán el ne temessem magam végkép. Hiszen tegnap este már arról gondolkoztam, hogy elveszem feleségül! Bánom is én akárkinek a szeretője volt, most engem szeret! Milyen nyomorult gondolat! Szégyen, gyalázat még rá is gondolni! De szerencsém, hogy az utána való vágyakozás ilyen közel vitt a gyalázat fertőjéhez. Mert lelkem jobbik felében egyszerre úgy éreztem, mintha egy emlék felébresztette volna bennem azt az erőt, melyre szükségem volt vele szemben. Es ime, szépséges hölgy, itt küldök önnek a magam arczképe helyett egy másikat. A Pataky Géza arczképét. Talán még emlékszik rá. Két év előtt lőtte magát főbe. Magáért. Maga talán sejtette is, de biztosan nem tudhatta. Mert én hallgattam róla s biztosat csak én tudtam. Megkért, hogy hallgassak róla, mert ez a tetőtől talpig nemes gavallér fiú restelte volna, ha az emberek megtudják, hogy olyanért halt meg, mint maga. A világ rég elfelejtette ezt a dolgot. I Talán maga is. Nekem is csak most jut az eszembe. Most, hogy újra vergődöm a maga ! hálójában. Ezzel a mostani levelemmel azonban, azt hiszem, örökre széttéptem ezt a hálót. Nézze meg jól ezt az arczképét. Milyen szép, milyen deli legény volt. A termete csupa erő, az arcza csupa élet! Azóta alaktalan hullatömeg, tele férgekkel, szétporlott csontokkal. Maga tette azzá! Ma is élne, boldog lenne, ha magát nem ismerte volna, ha a maga átkos szerelme oda nem kergette volna, ahol a becsületnek nem kell pirulni, s a hol a szív örökre kihűl. Az a szív, mely őrült, vad szerelemmel dobogott magáért. Jobban talán senki sem szerette magát, mint ez a fiú. És maga talán jobban nem csalt meg senkit, mint őt. Én is szerettem, de lássa megtudok állni az örvény szélén, ahová pedig maga úgy szeretne bele- taszitani. Hogyne, ^hiszen az dicsőség, ha meghalnak magáért! Én azonban nem fogok meghalni. Pataky Géza hideg kezét itt érezem forró szivemen és mintha tompa, ércztelen hangon beszélne hozzám: — Utánam ne jöjj! Hagyd ott! Mond az
