Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-11 / 15. szám
2 NAGYBANYA Es a főváros polgármestere is arra az álláspontra helyezkedik, hogy mindaddig, mig a városok önkormányzata körülírva és biztosítva nem lesz, mig a jelenlegi mesterkélt álautonomia helyébe meg nem alkotják a független városi ön- kormányzatot, addig czéltudatos haladásról, fejlődésről beszélni sem lehet. És ki kell emelnünk még a főváros polgármesterének beszédéből egy pasz- szust, mely városunkra vonatkoztatva, igazságot ad azon régebbi sorainknak, hogy mi az úgyszólván állandóan napirenden tartott felebbezésekben a város autonomikus jogainak kisebbítését, csorbítását látjuk. A bizottsági tagok felebbezési jogának a gyakorlatban történt kiszélesítése, fejtegette dr. Bárczy polgármester, tulajdonképen az autonómia korlátozása, mert amig egy bizottsági tag van, aki esetleg a kormány beavatkozását provokálja s felebbezni fog, addig tulajdonképen illurozius a közgyűlés elhatározási joga. Dr. Bárczy polgármester kifogásolja azt is, hogy a felsőbb hatóság a hozott határozatoknak nemcsak törvényességét veszi felülvizsgálat alá, tehát azt, vájjon a törvényes formalitások megtartattak-e, hanem azon jogot is vindikálja magának, hogy minden határozatot érdemben is megváltoztathat. Ez idézetekkel csupán az volt a czé- lunk, hogy közigazgatási ügyekben egy kiváló s hosszas tapasztalatokkal biró főtisztviselő felfogásával adjunk súlyt azon régi sorainknak, melyekben a szab. kir. városok lealázó helyzetével foglalkoztunk s melyekben rámutattunk arra, hogy a fellebbezési jog kultiválása csupán az anélkül is nagyon szükkörü autonomikus jogainknak, városi önkormányzatunknak kisebbítése, csorbítása s egyik kerékkötője a haladásra irányzott törekvéseinknek. Nagyon jól tudjuk, azt sohasem fogjuk elérni, hogy százhuszanöt tagból álló képviselőtestület egy nézeten, egy véleményen legyen, de ne feledjük, hogy intelligencziánknak fokmérője azon fegyelmezettség, mellyel a kisebbség meg tud hajolni a többség akarata előtt. Elég súlyos teher az a gyámkodás, melyet a községi törvény a városok akarata ellen a városokra ró, minek súlyosbítani még e helyzetet s a gyámkodást a felebbezésekkel miért szükséges még mintegy kikönyörögni is? Bányamunkások sztrájkja. Tizedik napja immár, hogy a bányamunkások sztrájkja kiütött s ma távolabb állunk a békés megegyezéstől, mint a sztrájk kezdetén. Tagadhatatlan, hogy a helyzet elmérgese- I dett s a fővárosi szoczialista kiküldöttek megjelenése s a bányamunkásokkal folytatott tárgyalásai nem javítottak, de határozottan rontottak a békés kilátásokon. Hiszen semmi sem könnyebb, mint a szegénységből, a nyomorból, az élet nehéz, verejtékező küzdelmeiből fakadó elkeseredést izgató beszédekkel még fokozni, a külömböző társadalmi osztályok között levő ellentéteket még jobban kiélesiteni s ez osztálykülömbségekből, főleg pedig azoknak tulontuli kiszinezéséből ádáz, engedhetetlen gyülölséget szítani. Tarosai Lajos nemzetközi szoczialista klastrommezei beszédéből pedig ennek az izgatásnak a szavai csendültek ki, midőn az „urak“ j könnyű megélhetésével szemben a bányamunkások nyomorúságos helyzetét rajzolta meg j rikító, hogy ne mondjuk, lázitó színekkel. Nem volt nehéz a feladata, hogy izgató i szavai visszhangra találjanak, hiszen senki sem ! vonja kétségbe, hogy a jelenlegi abnormis köz- j gazdasági viszonyok között, a hallatlan drágaság I mellett kétszeresen súlyos a helyzete a szegény j bányamunkásnak is s becsületes, verejtékező j munkája épen hogy alig szerzi meg számára a mindennapi kenyeret. Törekvéseiknek jogosultságát tehát, 1 ogy i anyagi helyzetükön valamit javítsanak, senkisem I veheti tagadásba, sőt törekvéseiket az egész j társadalom bizonyos rokonszenvvel kiséri is. A férfias megfontoltságnak, a viszonyok I kellő és óvatos mérlegelésének azonban nem I kis szerepe kell hogy jusson e bérmozga- I lom irányításában és intézésében s főleg érett megfontolásnak és mérsékletnek kell megnyil- i vánulnia e mozgalom helyes mederben való í tartása tekintetében, hogy a tornyosuló hullámok a megengedett korlátokon át ne' csaphas- í sanak. Bányamunkásaink érettségéről, meggon- ! doltságáról tesz tanúságot, hogy Tarosai Lajos nemzetközi szoczialista kiküldött rikító beszéde ; ha fokozta is sokaknak elkeseredését, de a j kívánt hatást még sem érte el. A sztrájkoló bányamunkások között a legteljesebb nyugalom van s ez ideig a bérmozgalmat a nagyobb sza- ! básu sztrájkoknál úgyszólván napirenden levő i összeütközések, sajnálatos jelenségek nem zavarták meg. S e bérmozgalomnak épen e szolid komolysága adja meg jelentőségét. De ez nem is lehet máskép. Hiszen nagy külömbség van a mi bányamunkásaink s azon munkások között, kiknek ott van szülőföldjük, hazájuk, hol búsásabb a keresetük. A mi bánya- I munkásaink ez ősi bányavárost vallják szülőföldjüknek, e földhöz csatolják őket családi, vérségi, vagyoni kötelékeik; a családi ház, melyben szeretteik élnek, a temető sirhalma, melyben szeretteik nyugosznak. E hatalmas kötelékeket egy csapásra elvágni, egy izgató beszéddel szétszakítani alig lehet s e szent kö- I telékek tiszteletreméltóan parancsolják azt, hogy I a küzdelem hevében sem menjenek el azon ha- I tárig, hol a végsőig feszitett hurok mind elpattannak, hol a kíméletlen akczió csak kíméletlen reakcziót szül. Szeretnők hinni, hogy a bérmozgalom mielőbb békés és méltányos megegyezésre ve- j zet, aminthogy mi a bérmozgalom kitörését is I csak félreértésekre vezethetjük vissza, melyek ; könnyen el lettek volna oszlathatók. Ma már a i bérmozgalom kitörésének egyik főoka tárgyta- ! lanná vált, amennyiben a fogyasztási szövetkezet vagyonának arányos kulcs szerint való szét- I osztását semmi sem akadályozza. (Tudomásunk I szerint a szétosztás ellen kezdetben sem me- j rültek föl akadályok, csupán a törvényes tör1907. április 11. li. A lakodalmi ebéd után nyomban elutaztak. Az örömszülék, — a fájdalom és boldogság vegyes könyeivel szemökben - kikisérték az újdonsült házasokat a vasútállomáshoz ; fél órával később pedig Charles az elragadtatás gyönyörűségével csókolta meg piruló menyecs- I kéjét a vasúti különkocsiban, amely először ! nyújtotta nékik a „végre egyedül“ poézisét. Charles már a lakodalmi ebéden panaszkodott, hogy a feje fáj. A kellemetlen ünneprontó érzés fokozódott a vonaton. Madeleine ijedten vallatta urát a szenvedéséről, de Charles mosolyt erőltetett az arczára és mindenképen megnyugtatni igyekezett szegénykét. — Semmiség. Hidd el, csak az izgalom. A te csókod meggyógyítaná a halálos beteget is. j Amikor azonban a vonat berobogoít a párizsi pályaudvarra, Chariest már ki kellett segíteni a kocsiból. Véghetetlen kimerültséggel súgta a feleségének: — Made, édes kicsi Made, ne félj ... te menj csak haza, a mi lakásunkra . . . engem azonban kisérj el a kórházba. A fiatal asszonyt a rémület csaknem megőrjítette. Bizony, nem ilyennek álmodta meg a í nászát. De hiába igyekezett rábeszélni férjét, j hogy otthon is gyógyíthatják, Charlesnek csak a kórházba volt bizalma. Keserves hangulattal ültek tehát a bérkocsiba. A kórházban biztosították azonban j Madeleinet, hogy a férje okosan cselekedett, amiért idejött; egy udvarias orvos pedig még { tréfálkozott is, amikor később lekisérte a fiatal j asszonyt a bérkocsijához, amely hazaviszi őt uj j fészkébe. — Rue de St-Pétersbourg 1275 „ . . Ezt a lakczimet semmi esetre sem feledte el Madeleine. Fél órával később, még mindegyre roskadó léptekk, elelszoruló szívvel vánszorgott fel egymaga a lépcsőkön. III. A második emeleten a férje nevének ara- ! nyos betűi tűntek a szemébe. Pillanatig íez a betűsor némileg megvigasztalta Madeleinet. Becsöngetett. Jó ideig kellett várnia, aztán újra csengetett. Nagy valahára előtápászkodott egy vén cseléd: — Mi tetszik? Madeleine meglepetten felelte : Én . . . hiszen . . . haza jöttem ... én 1 vagyok az uj asszonya. A vén cseléd erre kijött a küszöbről. — Madame talán téved. Itt Charles de i St-Ange ügyvéd ur lakik. Annak nincs felesége, j Madaleine, különben is ideges lévén, j haragosan felelt: — Mit beszél? hiszen most jövünk az es- j küvőről . . . szegény férjemet a kórházba vit- I tem és én ... én .. . A kiserkedt könytől nem is tudott be- ! szélni tovább. A cseléd megszánta és bebocsá- j tóttá, hogy a lakásban rendbe hozzák a tévedést, j — St-Ange ur itthon van . . . tessék vele i beszélni. — De az lehetetlen! Maga tréfál! Ajtó nyílt. A lakás ura maga jött. Csinos fiatal ember, udvariasan mosolyogva, megszólította Madeleinet: — Parancsoljon befáradni, asszonyom; én talán segíthetek a zavarán. Szegény kis Madeleine most már végké- | pen elvesztette a fejét. Igyekezett méltóságos- i nak látszani, de igy sem mondhatott többet annál, amit már a cseléd előtt vitatott. St-Ange ügyvéd fülelni kezdett. ' — Hogyan, asszonyom, ön férjhez ment egy St-Ange nevű párisi ügyvédhez, akivel együtt jött párisba, állítólag itt laknak és . . . hol az ura? — A kórházba vittem. Mindenáron oda akart menni. — Bocsánat, de valamit meg kell még kérdeznem: talán a hozományát magával hozta a férje ura? Erre a kérdésre Madeleine arcza halott- sáppadt lett. Egyszerre az iszonyat érzése futott át egész valóján. Szinte hangtalanul felelte: — Természetesen . . . kétszázezer frankom . . . Chariesnál van. Az ügyvéd pillanat alatt talpon volt. — Madame, még nem tudom mi történt. De jöjjön . . azonnal menjünk ... siessünk a kórházba. Én önnel megyek; fogadja el a segítségemet. IV. Este 7 óra volt, amikor a kórházba érkeztek. Ott némi csodálkodással fogadták Charles de St-Ange asszonyt. — Hogyan, Madame nem találkozott a férjével? Alighogy ön távozott, nyomban kijelentette, hogy nem marad itt, mert nem hagyhatja egyedül a feleségét. Madeleine már nem is hallotta a szavak végét. Csak leült, fénytelen szemekkel maga elé bámult . . . aztán megeredt a könye és sirt, sirt keservesen. A köréje siető urak hiába kísérelték meg a vigasztalását. Francois de Rive.
