Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1906-12-06 / 49. szám

TÁUSADALMI 3É3JB SSÉPIRODAIjMI HETILAP.

IV. évfolyam.

1006. doozomfoer lió 0.

49-ilt szám.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések 'elvételnek Morva* Gyula könyvnyomdájában Is: Pátér 14,

A régi Nagybánya.

Deczember 5.

Megemlékeztünk már azon mozgalomról, melyet a város törvényhatósági jogának visszaszerzésére dr. Makray Mihály képviselő indítványára a város képviselő testületé indított meg. A törvényhatósági jog visszaszerzése tárgyában az emlékiratot, melyet a belügyminiszternek, a ház elnökének, a pártelnököknek s a város díszpolgárainak küldöttségileg nyújtanak át, dr. Fass Gyula szerkesztette. Az emlékiratból e helyütt közöljük a bevezető részt, mely ez ősi bányavárosnak 1876 előtti történelmi jogállását világítja meg érdekesen markáns vonásokkal.

A magyar alkotmánynak sajátságos, sőt bátran mondhatjuk, typikus vonása a múltban s a jelenben, hogy az ország területét alkotó megyei, kerületi és városi szervezeteket nemcsak szoros értelemben vett közigazgatásilag, hanem közjogilag, politikailag is nagymértékben önálló alanyoknak szerette látni.

Talán őseink bölcs előrelátásának, vagy talán különös isteni gondviselésnek folyománya volt ez a taktika, mert hiszen tudjuk, hogy a legveszedelmesebb időkben épen ezek az önkormányzati szervek mentették meg ellenállásukkal, gravamen- jeikkel, politikai és gueriila-harcziakkal sokszor megtámadott alkotmányunkat s nemzeti önállóságunkat És kétségtelen, hogy ezek az önkormányzati szervek csakis azzal az autonómiával vívhatták meg szerencsés harczaikat, melyet alkotmányunk nekik juttatott.

Ily autonom jogterület volt a múltban Nagybánya szab. kir. bányaváros is.

Királyaink kiváltságlevelei és a magyar Corpus Juris, ez az élő nemzeti szentirás, sűrűn emlegetik Nagybányát, mint önálló joghatóságú territóriumot és hol kincseit honorálják újabb s újabb kiváltságokkal, hol a bányaváros szabad polgárságának erényeit dicsérik, hol pedig a város sérelmeit igyekeznek megtorolni, illetve a szenvedett sérelmekért Nagybányának elégtételt szerezni.

A legjelentősebb mozzanat mindenesetre Nagy Lajos királyunk czimerado- mányozása s ezzel együtt királyi jogadományozása volt az Úrnak 1348-ik évében. Ekkor szűnt meg ugyanis a kamaraispánok, a vármegyei ispánok és szolgabirák hatalma s intézkedési jogköre végleg a város felett s a „Mutuus amor civium ...“ jeligéje alatt kezdődött a város új élete, szabadabb irányú fejlődése. Virágzó bányászata, fejlett ipara ,s a keleti határon erősen domináló kereskedelme Nagybányát az ország egyik legértékesebb gyöngyévé tevék, királyaink pedig hamar felismerve fontos hivatását — különösen a pénzveréshez szükséges arany, ezüst beszerzése terén, minden igyekezetükkel óvták a királyi jószágot.

II. Ulászló 1514. évi VII. dekrétumának 3-ik czikkelye már helyénvalónak találta Nagybánya kiváltságos állapotát újból hangoztatni, hangsúlyozva különösen, hogy e «királyi fekvő jószág és annak birtokjogosultsága fölött kétség ne is támadhasson.“

III. Ferdinánd 1638. évi 1. dekrétumának 41-ik czikkelyében Nagybányát

egyenesen Ő szent felsége joghatósága alatt álló sz. kir. városnak deklarálja, I. Lipót 1681. évi III. dekrétumának 57-ik czikkelyében pedig akként rendelkezik, hogy: „Obsides liberae regiaeque civitatis Nagybányaensis, sathmarini praejudiciose intertenti, dimittuntur.“

III. Károly 1715. évi I. dekrétumának 91. czikkelyében Nagybányát is fölmenti a külön királyi harminczadok és egyéb terhek fizetésének kötelezettsége alól; az 1751. évi II. dekrétum 30-ik czikkelyében Mária Terézia külön törvényben tesz királyi Ígéretet Nagybánya sz. kir. város panaszainak orvoslására, amelyet az 1765. évi 40-ik törvényczikkely ismételten megerősít; az 1827. évi 35-ik törvényczikk pedig hálásan iktatja törvénybe a város 500 rh. forintnyi ama nemes adományát, mellyel a magyar nemzeti Muzeum felál- litási és berendezési költségeihez hozzájárult.

Az 1848. évi XXIII. és az 1870. XLII. t. czikkek nem érintették Nagybánya jogállását, miglen az 1876. évi XX. t.-cz. megfosztotta ötödfélszáz esztendős azon jogaitól e szabad bányavárost, melyeknek szentsége ősi alkotmányunkban gyökeredzik s melynek erősségét a szokásjog és királyi kiváltságlevelek alapján a Hármaskönyv III. részének 9 — 14-ik czi- mei statuálták. Bátran elmondható, hogy ez a jogfosztás egyik legrégibb múltú s hivatását szeplőtlen nemzeti irányban betöltő magyar várost ért, pedig Nagybánya sem földrajzi fekvésének előnyeiből, sem bányászata, ipara és kereskedelmének

A „Nagybánya“ tárczája.

Jer ide le nólás czigány

Jer ide te. nólás őzig dny,

Hozd a muzsikádat,

Szerelj hamar s húzd el egyszer Leghívebb nótámat.

De tudod: ugy\ a mint húztad, Fájón, keservesen.

Sírjon ma úgy a hegedűd,

Amint sir a lelkem.

Ne sajnáld hej! a vonódat Ne sajnáld a hurt sem,

Hanem húzzad a nótámat Most az egyszer értem.

Húzzad szépen, olyan lassan,

Olyan keservesen,

Hogy a húr is, meg szivem is Bele megrepedjen.

_____ Szűcs Gyula.

Ne

mes vér.

— Irta: Vértes* Qyula. —

Bartafalvy Géza atyja: Bartafalvy Domokos először hallani se akart a házasságról. Szó sincs

róla. Ő nem egyezik bele, hogy a familia utolsó sarja egy. sváb árendás leányát vegye el.

— Én pedig elveszem. Mert nem akarok koldulni menni. Te juttattál, apám, a koldusbotra, hát nincs jogod megakadályozni azt, hogy én eldobhassam magamtól azt a koldusbotot. Száz holdunk maradt még a háromezerből, az még szivarra is kevés! Ä Liebel-pénzen vissza vehetjük az egész busái határt. Még nagyobb urak leszünk, mint voltunk. Azután szeretem is Etelkát.

— Szereted? Akkor vedd el, fiam. A szerelemnek nem lehet parancsolni. Ha szereted, vedd el, ha czigányleány is. Lám, én is elvettem a te boldogult édes anyádat, az Isten nyugosztalja, elvettem bizony, pedig hát . . .

— Pedig hát ő tisztázta ki apámat, mert hallom, hogy akkoriban már úgy állt, hogy az utolsó holdját is elliczitálták volna. Ne maszkodon én előttem, öregem. Tudok én mindent.

Az öreg kellemetlenül érzi magát. Köhé- csel és elsompolyog otthonról a kaszinóba, útközben mormogva valamit a kölyök hálátlanságáról, a kikre ráköltik a szegény apák mindenüket s a kik ezért hála fejében gúnyolják őket.

Géza pedig, mig nézett a tipegő öreg ember után, úgy érezte, mintha valami hatalmas erkölcsi szégyenérzet szállna meg. Hát ő is csak egy módot tud a megélhetésre: a házasságot.

Egy pillanatra felébredt benne a fiatalos büszkeség. Megírja a leánynak, hogy hazudott

neki, mikor azt mondta, hogy szereti. Nem szereti, csak a pénze kell neki! De ez se igaz, mert szereti.

És szerette is. Persze csak s maga módja

szerint. Legfőképp» azért, mert. gazdag volt. Hanem mikor az esküvőn ott állott a ázíp, szerelmes menyasszonya mellett, akkor úgy érezte, hogy igazi, őszinte szerelem vezeti őt az oltárhoz.

Pedig hát Etelkát is csak úgy szerette, mint azelőtt akármelyik szeretőjét. Néhány hónap múlva ráunt. Mig az apja élt, az alatt csak nem hanyagolta mégse el a feleségét, mert az öreg minduntalan a fülébe beszélte, hogy a becsület úgy hozza magával, hogy a feleségét becsülje meg, mert annak köszönhet mindent. Ő se szerette valami rajongóan a feleségét, de mig csak élt szegény, mindig alázatos, hódoló alattvalója és hűséges hitestársa volt.

— Én is az vagyok! veti oda a fiú.

— De én ezt tiz évi együttélés után mondhattam el, te pedig már most is, alig egy év múlva menyecskék után jársz.

— Van is abban valami? Én tőlem neki is udvarolhatnak. Én is csak udvariok.

Mikor aztán az öreg ur behunyta a szemét és elment a Bartafalvyak családi sírboltjába, a mellé a halavány arczu asszony mellé, akit, becsületére legyen mondva, ha nem is szeretett, de nagyon becsült, hát akkor Bartafalvy Géza azután kieresztette a gyeplőt.

Az atyja még csák a lelkére beszélt néha,