Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-01 / 44. szám
4 NAGYBANYA 1906. november 1. édes hazánk felszabadulása mellett való indulatunkat, hozzánk és édes hazánkhoz való indu- lattyát és hűségét a maga megjelenésével bizonyítván.“ E protekczionális levelet Búrja Kádár István szenátor, Hunyady István nótárius, nemkülönben a jezsuitarend superiora és a minoritarend gvárdiánja hozták el a Vetési mezőn levő táborból, hova küldöttségbe küldte a város őket Rákóczihoz Nagybánya hódolatát tolmácsolni és csatlakozását bejelenteni. És Nagybánya 1703. szeptember 2-án, élén a főbíróval Ajtai Mihály uram, a méltósá- gos fejedelem komiszáriusa és Porcsalmi István uram, a fejedelem praesidiárius kapitánya kezébe a hűségesküt le is tette, örök hűséget fogadván a patyolattiszta, szűz Máriás Rákóczi lobogókhoz. És íölemelt fővel, büszkén mondhatjuk, hogy őseink a hűségesküt mindvégig becsülettel, hittel, emberséggel meg is tartották. Pedig konkolyhintők, árulók már a kezdet legkezdetén bőséges számmal mutatkoztak. Az ónodi országgyűlésen felkonczolt tu- róczi követek fajtája már Rákóczi zászlóbontásakor vicsorította méregfogait, kik nem átallották magát a fejedelmet is meggyanúsítani, hogy csak a saját érdeke, a saját dicsvágya vezeti lépteit Őt, ki fejedelmi fényűzésben s fejedelmet megillető hódolatban élhetett volna, ha süket marad a nemzet vérlázitó panaszaira, ha nem akarja meglátni, hogy a császári katonaság bánásmódja, zaklatása, kabzsisága felülmúlja a pogány zsarnokét; ha nem akarja meglátni, hogy magyar véreinek asszonyait, leányait a császári zsoldosok büntetlenül megbecstelenitik; hogy magyar véreit az adóbehajtásoknál halálra vesszőzik; hogy sokan a kínzások elől az öngyilkosságba menekülnek; hogy sokan gyermekeiket eladják a törököknek, csakhogy adójukat kifizethessék; ki koronát viselhetett volna, ha nem akarja látni, hogy üldözött vad a magyar nemzet a saját hazájában, üldözöttebb, nyomorultabb ezerszerte mint a török járom alatt. De ő meglátta. Vállairól lecsúszott a her- melines királyi palást és végig zúgott az országon: „Recrudescunt diuturna inclytae gentis Hungarae vulnera.“ A Pro libertate jelszavakkal megsokasodtak a Máriás lobogók, az^a pár száz főnyi, kapákkal, botokkal felfegyverzett furcsa had, mely a Beszkidek alján várt a fejedelemre, százezerre nőtte ki magát és kezdetét vette az a nyolcz évig tartó dicsőséges hadjárat, melynek párja nincs a világhistoriában s amely tiszteltté és félelmessé tette a kurucz nevet. Ha a Rakovszkyak, Okolicsányiak, Ocs- kayak, Pálffyak nem találtattak volna a magyar nemzet sorai között fölös számmal, az a dicsőséges harcz ki tudja, hogyan végződött volna! Nem a császáriak győzték le Rákóczit, hanem a saját véreinek álnoksága, hitszegése, pártütése s haszonlesése. (Igaz! úgy van!) . . . Szerény keretekben ünneplésre jöttünk össze mi is. Egyszerű a mi ünnepünk, de annál ben- sőségteljesebb. Nem a külső csillogásban, nem a pompa kifejtésében adózunk a felséges fejedelem emlékének, hanem azzal a megindító szeretettel, jobbágyi hűséggel, melyet őseink fogadtak s meg is tartottak. Ami sorainkban nem akadtak Ocskayak s mi akkor is szivünkbe zárva őriztük Rákóczi drága nevét, midőn annak említése is utat nyitott a vérpadra. Elsárgult foliánsok, leveles kincseink megható tanúságot tesznek e hűségünkről. lm itt van közöttünk Rákóczi képe is. Úgy érezem, hogy e hasomásával mintha szelleme is megérintene engem, a késői kor gyönge szavú krónikását. Látom őt, az üldözött menekülőt, ki a vérpad elől fut s menedéket talál a podolir.i kolostorban. 1703-ban készült e kép, midőn Rákóczi Bécsújhelyből szökve menekült a börtönből, melynek küszöbéről anyai nagyapja: Zrínyi Péter a vérpadra lépett. Tekintsünk kegyelettel e képre, mely tanúja volt a nagy fejedelem szenvedéseinek, mely látta a fejedelmet üldöztetésében s mely úgyszólván egyedüli emléke e sötét időknek. S ujitsuk meg ez ereklye előtt elődeinknek 1703. szeptember 2-án elhangzott fogadalmát. Tegyünk hitet, hogy mindazon magasztos eszméknek, melyeknek a nagy fejedelem élt s melyekért mindenét, még a családi boldogságát is feláldozta, mindenkoron hű sáfárai leszünk, hogy e végvidék, mint volt a múltakban, úgy a jövőben is bevehetetlen vára legyen a nagy Rákóczinak. (Éljenzés.) Ezt a czélt szolgálja a bizottsági javaslat is, midőn e tanácsteremben helyet kér dicsőséges fejedelmünk arczképének s a közgyűlés áldozatkészségéhez fordul, hogy már a gyermek szivekben a hazafias érzelmek íelköltésére tegyen alapítványt e nagy nap emlékére, nehogy valamikor a mi ^soraink között is Ocskayak támadhassanak. (Éljenzés.) E nagy, magasztos, e szent napot méltóbban a mi szerény eszközeinkkel aligha ünnepelhetnénk, mintha egyhangú határozattal hozzájárulunk a bizottsági javaslathoz, melyet a magam nevében is elfogadásra ajánlok. (Hosz- szas éljenzés. Felkiáltások: Elfogadjuk! Elfogadjuk !) Gellért polgármester elnök határozatilag kimondja, hogy a közgyűlés Rákóczi arczképét a közgyűlési terem számára megfesteti s leleplezését 1907. évi október hó 29-ére tűzi ki; továbbá hogy 1000 koronás alapítványt tesz, melynek kamataiból évenkint egy-egy aranynyal jutalmazza a főgimnázium, a polgári leányiskola s az elemi fiú és leányiskola egy-egy tanulóját, kik a hazafias költemények előadásában legjobban kitűnnek. Vass Gyula dr. indítványozta, hogy úgy Gellért polgármester, mint Égly főjegyző lendületes szép beszédei egész terjedelmükben a jegyzőkönyvben megörökittessenek, Révész János pedig, hogy a közgyűlés szavazzon jegyzőkönyvi köszönetét Korponay Kornél földbirtokosnak, ki Rákóczi arczképét a mai ünnepre átengedte. Mindkét indítványt egyhangúlag elfogadták. A közgyűlés a leglelkesebb hangulatban ért véget. A kivilágítás. A temetés napján egész nap, az összes üzletek zárva voltak. Már a kora délutáni órákban nagy néptömeg hullámzott a főtéri korzón s a főbb utczákon, nézve a kivilágítás előkészületeit. Délután V2 5 órakor, a temetés idején megszólaltak az összes egyházak harangjai s zúgba-búgva hirdették, hogy a bujdosók hamvait most helyezik örök nyugovóra. A fönségesen ható harangzúgásba élesen belecsilingelt a lutheránus templom uj harangocskája is, melyet az egyház nagy áldozat- készséggel sietve állíttatott fel a templom restaurált tornyába, csakhogy legelőször Rákóczi temetésére húzhassák meg. Révész János lelkész kis fia: Révész Zoltán húzta meg először a harangot a nagy Rákóczinak. Alig szállott le az alkony, már kigyuladtak a gyertyák az ablakokban, jóllehet, hogy a világítás ideje 7 órára volt kitűzve. De a türelmetlen hazafias érzés hivatalos időt e tekintetben nem ismert. Kora alkonyaitól késő estig szakadatlanul tartott az illumináczió s nem volt oly kunyhó városunkban, melynek ablakában egy-két gyertyaszál ne égett volna. Egyes helyütt pedig oly pazarul világítottak, hogy látványosság számba ment. Igen szép látványt nyújtottak a Főtéren gyújtott görögtüzek, melyek összességükben a nemzeti szint adták s a leg- romantikusabb képet kölcsönöztek főtéri régi házainknak. A kivilágításnak nagy nézőközönsége volt s a lelkes hangulatot csak fokozták a Szent István torony erkélyén tárogatón, kísérettel előadott szép kurucznóták. A kivilágítással a három napos ünnepségek véget értek, feledhetetlen nyomokat hagyva maguk után a szivekben. Quo vadis?- Válasz Stoll Bélának. Voltaire hires franczia filozófus és tudós arra a pályázati kérdésre: „Bizonyittassék be, hogy van Isten“, megnyerte az első pályadijat; később pedig arra a pályázati kérdésre: „Bizonyittassék be, hogy nincs Isten“ szintén elvitte az első pályadijat kevésbbé szerencsés pályatársai elől. Ezzel a ténynyel Voltaire bebizonyította széles tudását és hatalmas dialektikáját, de beigazolta azt is, hogy nincs meg benne a belső hit, a meggyőződés! Végeredményben pedig arra a következtetésre jutott: „Ha Isten nem léteznék, ki kellene találni.“ Ez jutott eszembe, amidőn Stoll Béla czikkét átolvastam. Stoll Béla ugyanis czikkében felsorolt száincsoportositással a városi erdőgazdaság jövedelmezőségét illetőleg Nagybánya sz. kir. r. t. város képviselő-testülete előtt azzal érvelt, hogy a városi erdőgazdaság 2000 (kettőezer) korona tiszta bevétellel nem ad megfelelő jövedelmet. Ekkor a szilárd alap a vagyon leltárban feltüntetett erdőérték volt s a jövedelmezőség a kamat volt csekély. Mint a város erdőtanácsosa erre az írásban is benyújtott s egy, a városi erdők jöve- delmezését előmozdító erdészeti bizottság létesítését czélzó indítvány keretében előadott számcsoportositásra a legközelebbi képviselő- testületi közgyűlésen kötelességszerüen megadtam a kielégítő választ, amely közgyűlésen Stoll Béla képviselő bizonyára sokoldalú elfoglaltsága miatt nem volt jelen. De később, az üveggyár kérdésének tárgyalása alkalmával Révész János képviselő-testületi tag ezen érvelést a Stoll Béla képviselő tekintélyére hivatkozva, magáévá tévén, ismét kifejezést adtam amaz, — a vita hevében „nem igazu kifejezést haszná va, hogy ez a hamis számcso- portositás, a mint egy erre következő közgyűlésen mindenkinek közmegelégedésére számszerűleg is igazoltam, kevés tájékozottságra vall s nem igazolja Stoll Béla képviselőnek az erdő- gazdaságra vonatkozó állításait. Stoll Béla ez utóbbi két közgyűlésen, — mint Nagybányán mindenki tudja, — jelen volt s a dolog érdemében nem volt válasza. De, hogy az én érvelésemnek mégis volt eredménye, igazolja, hogy most már nem a, jövedelmezőség, a kamat kicsiny volta a kifogás tárgya, hanem, a vagyon értéke szállott alá. Nem vagyok Voltaire követője, sőt pénzügyi kapaczitásnak a legjobb barátaim sem tartanak, de azt már mégis a való igazságon alapuló igaz meggyőződéssel állítom, hogy a Laposerdő 17 évi vágásának vételára, mely az erdő csucsszáradása miatt folyt be évenkinti jövedelem helyett a tényleges levágás négy évi tartama alatt, azért helyeztetett el gyümöl- csözőleg a takarékpénztárba, hogy a betegség miatt rosszul kamatozó évi vágás helyett, a 17 évi vágásnak megfelelő pénztőkének a kamatokkal növekvő V^-ed hányadát élvezhesse akihasználás szünetelése alatt a város. Hát ne tudná Stoll Béla képviselő többszöri felvilágosítás daczára megérteni, hogy ez nem törzsvagyon, hanem évi jövedelem, kamat a 17 évi szünetelés éveire, hogy a 17 év elmúlta után ismét következnek az üzemterv szerint előirt vágások ? Én jobb meggyőződéssel vagyok czikkiró képességei felől. Nem tartozik ugyan szakkörömbe annak vitatása, hogy a nagyvendéglő tűzbiztosításáért befolyt 40000 K törzsvagyon-e vagy nem, de előttem nemes dolognak tűnik fel, hogy a jelen nemzedék a pótadót elkerülendő felhasznál 40000 koronát azért, hogy a jövő nemzedéknek hátra hagyjon 500000 korona értékű vagyont, j az uj nagyvendéglőt, mely költségeit fedezve, a város által eddig élvezett kamatokat is nyújtani fogja. A városi takarékpénztárnál a betéti kamat és kölcsön kamat között igenis meg van a kü- ! lömbség, de hát más pénzintézeteknél nincs meg? A város éi’dekében jövedelmet teremteni hiba, más pénzintézeteknél osztalékot nyújtani erény? A takarékpénztár jövedelme különben emelkedőben van s megfogja birni a kölcsönkamatláb leszállítását is. A fogyasztási adó czimén az államsegély a városnak biztosítva van, sőt ezen a téren van tervbe véve a városok segítése; nem érthetem, mi ezen a megütközni való dolog? Az erdővagyon, mint a czikkiró mondja 1.887,231 K. Itt egy kis, a czikkbe beillő tévedés van. Ebben az értékben szerepel ugyanis a Laposerdő, Bérczeserdő s annak erdei legelőt képező része, a fűrész, annak készlete és a tűzifa készlet értéke. De mit csinál a czikkiró? Levonja a fiirészbérlet összegét, levonja az erdei legelő és vadászati jog évi dijait, elveszi a Lapos erdő 17 évi vágásának ez évekre eső évi hányadát az évi erdészeti jövedelemből,
