Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1906-03-08 / 10. szám

2

1906. márczius 8.

dem: miként győződhetik meg a képviselőtestület a nagy költséggel járó erdősítési munkálatok sikeréről, különösen ott, hol az erdőfelújítás állabátalakitás- sal van egybekapcsolva. A mi bérezés erdeink kihasznált területeinek felújításánál fontos feladat a bükkösöket fenyvesekké, vagy legalább fenyő-bükk elegyes állabokká átalakítani. E czélból pedig nem elég a kihasznált területet megfelelő fenyőfacsemetével beültetni, hanem gondoskodni kell arról is, hogy a gyors növésű bükksarjadék az első évtizedben gyenge növésű fenyőfacsemetéket beár- nyalás által tönkre ne tegye. Azért okvetlenül szükséges, a felújított területeket minden évben legalább egyszer bejárni, a szükséghez képest pótlásokkal kiegészíteni és a fényigényes facsemetéket a növésüket gátló sarjadéktól megszabadítani. Ezen feladat czélszerü megoldásánál nem könnyű dolog a fölösleges kiadás elkerülése és az erdőfelújításnál kívánt czél biztosítása közötti helyes középút megtalálása. Ezt oly súlyos felelőségnek tartom, melylyel egyes egyedül az erdőkezelőt megterhelni, igénytelen nézetem szerint nem szabad. Sehol sem érvényesül úgy, mint itt ama közmondás: „több szem többet lát.“

Ezen kívül még egy körülményre felhívom az érdeklődők figyelmét. Bérezés erdeinket maholnap szarvas vadállomány fogja élénkíteni. Nem képzelek oly, nem csak erdészeti szakembert, hanem egyáltalában erdőkedvelőt, ki nem örülne, ha az erdőben vadat lát. Ki az, a ki erdőben járva, nem azon perczet mondaná kirándulása fénypontjának, midőn a szarvas vagy őz szép alakját megpillantotta? Valóban senki sem veheti rósz néven, ha az erdőkezelő, gyönyörködése tárgyát képező erdei lakónak, a szép aggancsosnak bűnét megbocsátani, a nagy gonddal, utánjárással és költséggél létesített fenyőállabban okozott kárt figyelembe nem venni, igyekszik.

De ha meggondoljuk, hogy tiz darab szarvas több száz holdnyi kiterjedésű elegyes állab fenyőfa egyedeinek túlnyomó részét játszva képes tönkre lenni, kétséget nem szenved, hogy ezen eshetőség ellen védekezni, és a nagy kár elhárításáról idejékorán gondoskodni kell. Ez ismét oly feladat, mely csak úgy oldható meg, ha a felújított vadjárta területeket az aggancsosokért kevésbbé lelkesedő városi atyák is bejárják.

Ha bárki meggyőz arról, hogy ezen aggályaim fölöslegesek, ünnepélyesen megígérem, hogy az erdészeti bizottság megalakítását többé nem fogom sürgetni. Ezen ígéretemet pedig azért sem lenne nehéz beváltanom, mivel nem hiszem, hogy a nagybányai képviselő testületnek csak egy tagja is lenne, ki erdőügyi tanácsosunk szakképzettsége és megbízhatósága tekintetében nagyobb megnyugvást találna, mint én; ebből kifolyólag készséggel kijelentem, hogy a városi vagyon kezelésének egyik ágazatát sem tartom oly kevéssé kifogásolhatónak, mint az erdőkezelést.

Ezek után oly kérdést akarok felvetni, melyhez — elismerem — képviselőtestületünk számos tagja, több szak- avatottsággal szólhat hozzá, mint éh. Tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok, de Isten neki! a lecáfolást szívesen elviselem, sőt szívesebben ezt, mint a hallgatásból következtethető közönyt.

Nem helyes pénzügyi műveletnek tartom azt, hogy a tölgyerdő 17 évi vágás fatömegének értékesítéséből befolyt összeg le van kötve, mert ezen összeg, az időközi kamatokkal együtt, nem más, mint az illető évekre eső erdőjövedelem. Ezen eljárás, nézetem szerint, csak azon esetben lenne indokolt, ha az évenként esedékes összegeket költségvetéseinkben

_________NAGYBANYA

nélkülözhetnénk. De hogy azokat látszólag nélkülözhessük, a városi takarék- pénztárral oly pénzügyi műveletekbe bocsátkozunk, melynek végeredménye mindig az, hogy a folyószámlán felvett pénzért járó kamat fejében jóval többet fizetünk, mint a mennyit a lekötött és ugyanazon takarékpénztárban gyümölcsö- zőleg elhelyezett, hasonló nagyságú pénzösszeg után kapunk. Ezen pénzügyi műveleteket laikus felfogásommal nem tudom helyeselni és pénzügyi szakértőinknek nagy köszönettel tartoznám, ha nézetem helytelenségéről felvilágosítani szíveskednének.

Kérdem továbbá, helyes-e az, hogy a város 1905. évben takarékpénztári folyószámlán, kamat fejében 18000 koronát fizetett?

Végül még csak azt jegyzem meg, hogy az elölidézett czikknek utolsó pontját, melyben a városi vagyon értékének revízióját sürgeti, magam is helyeslem és kívánatosnak tartom, hogy az Stoll Béla képviselőtestületi tag indítványa értelmében, mielőbb hajtassák végre.

A kamara ösztöndijai.

A debreczeni kereskedelmi és iparkamara márczius elsején tartott közgyűlésén tömeges ösztöndíj pályázatokat nyitott. Ezek a következők:

Utazási ösztöndíj ah iparos if jak számára.

Pályázatot nyitott a kereskedelmi és iparkamara egy darab 600 koronás ösztöndíjra, amelyet a kereskedelmi miniszter alapított, továbbá a saját pénztára terhére alapított négy darab egyenként 300 - 300 koronás utazási ösztöndíjra. Előbbit iparos ifjú nyerheti el, az utóbbiak közűi kettő iparos és kettő kereskedő ifjúnak van fentartva. Pályázati határidő május hó elsején jár le.

kellene, olyasvalamit, amit már kérdés- és feleletképpen sokszor mondottak egymásnak; de nem jutott eszükbe, hogy mi volt az. Gondolkoztak, de nem tudtak alkalmas szót találni; nyugtalanok, idegesek lettek, de nem tudták, hogy miért.

Számos szavuk maradt ugyan, melylyel megmondhatták egymásnak szerelmüket és mégis lassankint mind elkomorodtak, mélabusak lettek. Hiába szerették egymást, hiába adtak egymásnak a legszebb, leggyengédebb neveket, hiába voltak készek egymásért akár meghalni is, ösz- tönszerüleg érezték, hogy még valamit kellene mondaniok, ami többet ér, mint a nyelv összes többi szavai, kifejezései, virágai együttvéve.

A szomorúság után jött az elégedetlenség, a harag. A szerelmesek, kiknek boldogsága nem volt teljes, anélkül, hogy tudták volna miért, egymásnak tettek szemrehányásokat. Egymást vádolták kölcsönösen, hogy elhide- gültek; nem hittek egymás szerelmében, mely nem találta meg a maga igazi kifelezését.

A rózsalugasokban nem találkoztak többé esténkint a szerelmes ifjú és a leány; a fiatal házasok nem húzták többé össze függönyüket, hogy a világ elől elrejtsék boldogságukat, — a szoba ellenkező sarkaiban ültek, ásitoztak s unatkoztak.

Szomorúság honolt az egész országban — mert hogyan legyen ott boldogság, ahol nincs szerelem?

Ha háborúk pusztítottak volna az országban, ha ragályos betegségek szedték volna áldozataikat ezerszámra, nem lehetett volna szomorúbb képe az országnak, mint ez egy szó elveszte után :

— Szeretlek !

III.

... Élt egy költő a boldogtalan országban. Neki nem volt kedvese, akinek fülébe

suttoghatta volna az elíelejtett szót vagy aki válaszképen mondhatta volna ki. Hanem a szerencsétlen költőnek volt egy befejezetlen költeménye, melyet még azelőtt kezdett írni, mielőtt a tündér átok alá vetette volna az országot. Beleöntötte ebbe a költeménybe egész szivét, lelkét, egész ifjúi rajongását; hirt, nevet, dicsőséget várt tőle, de befejezni nem tudta, mert evvel kellett volna végződnie:

— Szeretlek!

A költő kezeibe temette arczát és erősen elgondolkozott. Határozottan emlékezett, hogy mikor költeményét megkezdte, tudta még a szót, amelylyel be akarta fejezni. Még az utolsó- előtti sor végződése is, melyhez nem tudott rimet találni, azt mutatta, hogy egy olyan szóval akarta költeményét befejezni, melyet azóta elfelejtett.

Elfeledkezett arról a szóról, melyet azelőtt oly jól tudott, elfeledkezett arról a szóról, mely most hivatva lett volna, hogy mint végső akkord járuljon hozzá hírének, dicsőségének, nagyságának megállapításához.

— Okvetlen valami titokzatos dolognak kell itt lappangania ! - gondolta a költő. Lassankint egészen buskomorrá lett, mert nincsen rettenetesebb a költőre nézve, mintha egy költeményét nem tudja befejezni. Kerülni kezdte az embereket, az erdőkbe menekült, zugó patakok, csörgedező csermelyek mellé, ahol éjszakánkat holdfény mellett a tündérek szokták tánczolni csodálatos tánczaikat.

IV.

Amint igy egyszer a lombok árnyékában ; heverészett és gondolkozott, hogy mi lehet az az elfeledett szó, arra röppent az a tündér, aki átok alá vetette az országot. A költő szép volt és fiatal és a tündér, mikor meglátta, belesze- I retett. A szerelem ugyanis 'olyan hatalom, mely

alól sem földi halandó, sem tündér nem menekülhet. A tündér tehát röptéből leszállt, ráhajolt a gondolkozó költő arczára és homlokon csókolta őt. Azután kézenfogta és aranyos kocsin vitte a kék barlangba, ahol ő lakott. A költő hagyta magát vezetni. Azután az ölelő karok, csókok között elfeledkezett gondjáról, bajáról és lelkesülten kezdett a tündér előtt egy dicsőítő himnuszt szavalni.

Azt hitte, hogy örökké tartó lesz boldogsága. És ime, látta, hogy a tündér arcza a leg- derüsebb mosolygás közben néha elkomorodott és gondolkozóba esett. A tündér mindannyiszor kezébe rejtette szép fejét, miközben hosszú aranyhaja zizegve hullt le vállára, keblére. A költő térdreesett előtte:

— Királynőm, mondd, mi bánt ? Mi hiányzik neked, hogy boldogságunk teljes legyen? ... Mi hiányozhatik neked, neked, aki szép és mindenható vagy ?

A tündér először nem felelt. Mikor azonban a költő tovább kérte, felsóhajtott:

— Az, hogy ha másoknak rosszat tesz az ember, magának is meg kell szenvednie. Szomorú vagyok, mert egyszer sem mondtad nekem: szeretlek!

A költő nem ismételte a szót, csak örömkiáltást hallatott. Megtalálta a költeményének hiányzó végszavát.

Hiába akarta a tündér őt tovább tartóztatni a kék barlangban. Hazarohant, befejezte, majd kiadta költeményét. A szomorú ország újból felvidult; az emberek újból megtalálták az elfeledett szép szavakat.

Azóta megint találkoznak a szerelmesek a rózsalugasban és megint összehúzzák függönyeiket a boldog, fiatal házasok, hogy a világ előtt elrejtsék boldogságukat.