Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-06-07 / 23. szám
2 NAGYBANYA 1906. junius 7. S ennek a lehetetlen állapotnak okszerű következménye a lassú elvérzés, melynek szimptomái a sztrájk és kivándorlás. A szocziális hullámverések megérintették már városunkat is, hol az elmúlt hetekben egy-két miniatur sztrájk-eset fordult elő. Az idők jele, hogy ilyen is előfordulhatott városunkban, hol pedig szinte közmondásossá vált az a patriarkális viszony, mely a munkaadó s a munkások között fennáll. Több mint nyilvánvaló, hogy az előfordult egy-két eset idegen beavatkozás eredménye s a rendezés szálai idegen egyén kezeiben futottak össze, de mégis, miután megtörtént tényekkel állunk szemben, azok előtt szemet nem hunyhatunk, azokkal foglalkoznunk kell. Mi a sztrájkot a munkásosztály igen jogos fegyverének tartjuk ott, ahol arra valóban szükség van, ahol a munkás kiszipolyozása állandó törekvése a tőkének, vállalkozónak, gyárosnak, a hol a munkás szörnyen nehéz helyzetéből csakis a sztrájk utján szabadulhat. De a mily jogos e fegyver, kétélű is s avatatlan, szenvedélytől elvakult emberek kezében • gyakorta ott üt nehéz sebet, hol legkevésbbé czé- loztatott s végső eredményében, ha az országosan tapasztalható jelenségek állandósulnak, nem a nagy tőkét sújtja, hanem a lassú fejlődésnek induló kisipart fojtja meg. Bevezető sorainkban rámutattunk arra, hogy minő álokoskodással jutnak el a vallás, az erkölcs, a jog detronizálásáig, hogy minő rendszeres izgatás folyik a tudomány jegyében a szakszervezetekbe belépő tapasztalatlan, fiatal munkások között, kik kapva kapnak az izzó gyűlöletet szító tévtanokon, hisz sorsuknak gyors, egy csapásra való jobbrafordulását remélik azoktól, — csodálkozhatunk-e azután azon, hogy midőn e gyülölséggel teljes szocziálista tanok a gyakorlati életben alkalmaztatnak, egyszerre jogtalansággá válik a jog, igazságtalansággá az igazság s az anyagi helyzet javítására irányuló törekvés a bosszú, a gyűlölet eszközévé fajul. S építés helyett csak dulás, rombolás látható mindenütt. A kisiparosok ellen intézendő sztrájkok, melyeket 4—5 munkás tervei leg- többnyire, mint gyakoriabbakká válnak. Ezek a sztrájkok azok, melyeknek semmi létjogosultságuk s el lehet mondani a statisztikai adatok alapján, hogy gyakorlati eredményük sincs. A munkaadó s munkás között a bér megállapítása szabad egyezkedés tárgya. Ha a munkás a felkínált bérrel nincs megelégedve, miért lép ily mesterhez munkába? S ha munkába lépett és csalódott, pár napi felmondási időre elhagyhatja a műhelyt s keresheti boldogulását ott, a hol igényei jobban érvényesülhetnek. De mi szükség van arra, hogy négy-öt ember sztrájkoljon s ezzel minden gyakorlati eredmény nélkül úgy a munkaadónak, mint maguknak csak kellemetlenséget, meghurczol- tatást s anyagi károsodást szerezzenek? Ismételjük, mi elismerjük a sztrájk jogos voltát, főleg ott, hol a munkás a munka specziális jellegénél fogva helyhez van kötve, honnan nehezen szabadulhat s hol semmi körülmények között sem remélheti helyzetének jobbrafordulását a tőke kiszipolyozásával szemben, csakis a sztrájk utján. De a sztrájkot három-négy segéddel dolgozó kisiparossal szemben nemcsak eredménytelennek, de szörnyen nevetségesnek tartjuk. S az ily ok nélküli sztrájkok rendezését főleg olyanok kezdeményezik, kik már telítve vannak szocziális jelszavakkal, anélkül, hogy azt megemészteni bírnák, kik feltűnési viszketegségben szenvednek s kik már alig várják, hogy a szivökben dúló szocziális izzó gyülölség- nek okkal vagy ok nélkül, de mielőbb gyakorlati kifejezést adhassanak. S bár ha e sztrájkok ily miniatur megnyilatkozása gyerekes dolognak tűnik is fel s ha az a sztrájkolókra eredménynélküli is, egy eredménye mégis van, az kár, melyet a munka váratlan beszüntetésével s a pár napig tartó munkaszüneteléssel a munkaadónak okoznak. Az ily stiklik ellen védelmet a hatóságoktól alig várhatni, védekezniük kell tehát az ellen maguknak a munkaadóknak. Szervezkedniük kell az ily orvtámadások ellen, hogy érdekeik gyerekes csínyek prédáivá ne válhassanak. Mindenek előtt ápolni kell a munkaadó s munkás közötti jó viszonyt, egyetértést, a munkást mintegy családtagnak kell tekinteni s arra törekedni, hogy a munkás igényei az adott viszonyok között a lehető legteljesebb kielégítést nyerjenek. Meg kell óvni a jóravaló munkást az izgatóktól s ki kell ragadni befolyásaik alól azzal, hogy a csábitó tévtanokkal szemben alkalmas előadásokban ismertetni kell vele a társadalmi tudományokat, főleg az igazi szoczializmust, mely nem az oltár, a haza s az erkölcsök romjain keresztül akar érvényesülni. Meg kell tisztítani a műhelyeket az izgatóktól, melyek csak konkolyt és mételyt hintenek s előbb-utóbb elcsavarják a becsületes munkás fejét is, hogy annál keserűbb és fájóbb legyen utóbb a kijózanodás. E nemes feladat az ipartestületre hárul, hogy meg mentse derék fiatalságunkat az izgatok karmai közül. Nemes feladat, mert az erre irányuló fáradozásuk nemcsak a jóravaló fiatalság megmentését czélozzák, de egyúttal visszaverését ama támadásoknak is, melyet városunkban az amúgy is nehéz helyzettel küzdő kisiparos osztály ellen kísérelnek meg a nagyhangú agitátorok. Városi közgyűlés. Junius 6. A város képviselőtestülete Gellert Endre polgármester elnöklete alatt, ma szerdán délelőtt tiz órakor rendes havi közgyűlést tartott. A napirenden alig négy tárgy állott, de azok közül kettő oly kiváló fontossággal bir, mely a legvitálisabban érinti városunk gazdasági életének miként való fejlődését. A képviselők érezve a közgyűlés mai határozatainak messze jövőbe való kihatását, szolan volt, mig meg nem lelte, de boldogtalanabb lett most, mert, mikor feltalálta, örökre elvesztette. A való életet s az ábrándvilágot nem tudta összhangba hozni; ideális lelke olyat kívánt a természettől, mit az nem nyújthatott. Hisz van-e nő kaczérság nélkül ? Van-e ember önzés hijján ? Azóta megint járja a világot, szivébe a kép s a csalódás. Az idő múlik. Mégis a leányka boglyos fejecskéjét, kék szemét, piros ajkát, mely még a boltajtóknak is csókot hintegetett, feledni nem bírja, — hogy talán a kép eredetijére még rátalál, nem reméli, megtanította már a csalódás: Százszorszép csak egyszer volt, az is csak mesében. Dejtérl B. Q. A nárciss.- Catulle Mendés. I. Az egész országban a legnagyobb kétségbeesés uralkodott, mert a királykisasszony csakhogy éhen nem halt. Hogyan, egy királyleány is éhen halhat? De hát a legelőn nem volt-e már csorda ? Az erdőknek nem volt-e vadja ? A kerteknek nem volt veteménye, gyümölcse ? Vagy a konyhákban nem voltak szakácsok ? Miféle balszerencse érte az országot ? Hogy eshetett meg, hogy az ilyen gazdag, előkelő nőnek még annyija sem volt, amije megvolt a parasztnak kunyhójában, a koldusnak vaczká- ban: egy falatka kenyere ? Hát bizony volt ő neki annyi kenyere, a világ legédesebb kalácsa is, a mennyit csak akart, egyetlen intésére a legizletesebb pecsenyéket tálalták volna eléje, finom vadat, zöld borsót, bársonyos baraczkot, aranysárga narancsot. Csakhogy ennek a királyleánynak nem kellett akármilyen eledel, amelylyel más férfi meg nő táplálkozik. A tündérek annak idején, amikor a bölcsőjét körülállták, azt mondták ki róla, hogy nem táplálkozhatik csak frissen nyílt virággal, vagy olyan pillangóval, amely az ilyen virágra szállt. Am két hét óta olyan orkán dühöngött, hogy a kertek mind elpusztultak, a melegházak rombadöltek és lehetetlenség volt egyetlen egy szál virágra is akadni. Ami pedig a pillangókat illeti, azokat messzire hajtották a forgó szelek, nagyon messzire, ki tudja milyen ismeretlen országokba, ahol most talán szomorúan és élettelenül hullanak el, mint a megolvadt hópelyhek. Ily módon a herczegnő igazán nagyon keserves helyzetben volt. Halványabb volt a leghalványabb virágnál, amelynek egyetlen szála elég lett volna, hogy megmentse. Ha még néhány órán át étien kell lennie, okvetlenül elpusztul, merthogy elég rosszlelkü volt, amikor jól is volt lakva, el lehet képzelni, hogy meggyötörte az udvarhölgyeit, ha azok bejöttek hozzá, anélkül, hogy egy szál igénytelen erdei virágot hoztak volna. II. Azt mondtam - és joggal — hogy az egész ország kétségbe volt esve, mert a her- czegnőnek meg kellett halnia. A királyra rá sem lehetett ismerni, annyira megőszült ezalatt a néhány nap alatt. A miniszterekre, kanczel- lárokra, udvarmesterekre keserves volt rájuk nézni; mert bizony éppenséggel nem illenék az udvarmesterekhez, kanczellárokhoz és miniszterekhez, hogy jó kedvüeknek mutassák magukat,^ amikor az állam fejének búsulni van oka. Ám a legőszintébb, leghevesebb kétségbeesés egy kis apród szivében ütött tanyát; mert már régen imádta a herczegnőt reménytelen szerelemmel. A gondolat, hogy nemsokára meg kell halnia, oly nagy bánatot okozott neki, hogy a hegyek sziklái, az erdők tigrisei megszánthatták volna, ha a tigrisek, meg a sziklák láthatták volna. Pedig egy cseppet sem dicsekedhetett a herczegnő kegyével. Ellenkezőleg : ki sem lehet mondani, milyen kegyetlenül bánt az apróddal, a ki szolgálattételre volt melléje rendelve. Ha az apród sóhajtott, ő kaczagott. Ha este közeledett hozzá, hogy valamelyes szolgálatot tegyen, nem fordult el, mert ez még nemes tett lett volna, hanem a szeme közé nézett s szólt: — Ám jó, jer, le akarok feküdni, húzd le a czipőcskémet! Azután elfutott a hölgyeivel és mind ki- gunyolták, az udvarhölgyek kötelességszerüen vele kaczagtak, mert ők is kegyetlenek voltak. De hát ők menthetők voltak, hiszen^a szegény fiú nem volt szerelmes beléjük. És bármily szívtelen volt is az, akit imádott, ő mégis a leggyöngédebb érzelmekkel volt hozzá. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy a herczegnő nem olyan szelíd, mint a bárányka a legelőn, belevörösödött volna a dühbe és vele gyűlt volna meg az illetőnek a baja. Amikor megtudta, hogy a királyleánynak meg kell halnia, mert a vihar minden virágot
