Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-04-12 / 15. szám
IV. évfolyam. 1908. április Ixo 12. 10-í1jl szám. TÁR.SADALMI É3S S2ÍÉI»I1EIOI>AIjMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, féiévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések elvételnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Főtér 14« Husvét ünnepén. Április 10. Az emberiség megváltásának megrázó tragédiáját évről évre megünneplik a keresztény egyházak, felmutatva a vértől és könnyektől áztatott keresztet, a meggyötört, a megalázott és elárult Istenembert, a gyűlölet nélkül való, megváltó Szeretetet, a ki a végtelen nagyságában és irgalmában a kereszt szégyen halálát szenvedte. Évről évre megismétlődik előttünk feketével borított templomainkban e bús történet, a melynek komor jelenetei saját sorsunk végzetét tárják elénk. Hisz a mi nyomorúságos életünk sem egyéb, mint a szenvedéseknek, csalódásoknak, megtört reményeknek Kálváriája, a melynek végpontjánál a halál tartja elénk dermesztő karjait. Küzdelmesen élni, csalódottan szenvedni és meghalni: ez az ember életének története, melynek sötét hátterét ha enyhiti is a mulékony örömnek nehány bágyadt sugara, de alapjában s tragikus kifejtésében azon semmit sem változtat. A husvét ünnepén mintha pillanatnyi szünetet tartana ez a hatalmasan zakatoló gép. a mely a küzdő emberiség lármájával, örömeinek, bánatának ezernyi megnyilatkozásával válik hangossá. Az emberek szive a Megváltó szenvedésein megremeg, kedélyvilágát a vallás melankóliája uralja, idejét a templomokban tölti, távol idegenből szerettei keresik fel s lelke fogékonyá válik nemesebb impressziók felvételére. Ez az idő alkalmas arra, hogy a mindennapi élet közönséges dolgain felülemelkedve, egy tisztultabb látókör nemesebb irányai felé vezessék gondolatait. És akkor önkénytelenül feltárulnak előtte ! az őt környező társadalmi életnek nyilvá- nulásai, azé a társadalomé, amely a létküzdelmek szenvedelmes harczában több sebtől vérzik, mint a mennyi rózsaszirom hull reá az élet örömeiből. Ne menjünk tovább e kis városnál, a melynek szépséges paradicsomi kertjében dobbant meg szivünk, a hol a gyermekévek édes gondtalansága suhant el fölöttünk s a melyhez sorsunk a lét- ; érdek lánczaival fűződik. Mi lett e város társadalmi életéből, hová lett annak mosolygó arcza, mely kedves vonásaival elbűvölte a messze földről idetévedt idegent; egy közös dobbanásba egyesítette lakóinak szivét és anyagiakban nagy szegénységét az érzelem és értelmi gazdagság oly kincseivel pótolta, mely messze földön híressé tette igazán „nagy“ nevét. Soha, fájdalom, soha sem siilyedt e város társadalmi élete oly mélyen alá a békétlenség, a visszavonás és a kölcsönös szeretetlenségörvényeifelé,mintmanapság. Ma már az érzelmi kötelékeket nem csupán az ellenszenvek rideg kezei tépik szét, de a nyílt és ennél is csúnyább orvtámadásokkal az egyéni becsület is közprédája lett a vaktában tomboló I szenvedélyeknek. Volt idő Nagybányán, német világnak nevezték, amikor a város egyetlen családi kör vala, a melynek meleg tűzhelyénél szeretetet és békességet talált minden benszülött és idegen; meglehet, hogy németül is beszéltek, de őszinte, becsületes magyar szívvel éreztek. Az idők változtak. A megélhetés gondtalan verőfényét az anyagi gondok felhője homályositotta el, a nap nem ragyogott oly fényesen, de még mindig melegség áradt belőle. Ez volt a két évtized előtti korszak. Ekkor még ott ragyogott a város hírnevében a kedélyesség, szeretet és barátság ékköve. Husvét van, a feltámadás ünnepe! Diadalmi énekek között, tömjén füst árjában emelik a győzelem trónján a szeretet, a megváltás, az élet fenséges czéljait egyedül egyesitő Üdvözítőt megdicsőülésének emlékünnepén. Ki lesz a mi Megváltónk, ki támasztja fel halottaiból az engesztelhetetlenség sírjába temetett társadalmi életünket? A „Nagybánya“ tárczája. Husvétkor. — Irta: Cosbuc György. — Dal, csevegés kél a rügyező fákon, És rózsafénnyel van tele a lég; A fűz barkája ringatózik lágyon, Magasztos békét súg a föld s az ég. Tavaszi szellő mit is hozna mást A szomju szívnek! A föltámadást! Ah, kis falucskám tele vagy illattal! A völgy felöl jön a hivő sereg, S találkozáskor édes áhítattal „Föltámadt Krisztus!“ igy köszöntenek. Szép napsütötte arezukon honol Derengő fény és mélázó mosoly. Tavaszi szellő ébredő fuvalnia Susogva egy-egy szót rebeg; Mint hogyha kósza, vándor lelke volna Azoknak, kik rég elpihentenek. Szelíd rezgéssel ingának a fák, Az istenség röpül a légen át. Csönd, nyugalom; de bent hangos az oltár, A messze völgyig le-lezúg a hang; Isin ételőd ve fölcsendü l a zsoltár, És néha közbe kondul a harang; Ah Istenem! Lent hallani lehet, Mint sir a gond és kaczag a szeretet. A domb tetőjén áll az Isten háza, Ma fényességgel van telistele; Egy gondolat ejt minden embert lázba, Mely a magasból hozzánk szállá le: Hogy végzetünk csak tetteinken áll, Az élet minden, — semmi a halál! A dombtetőre egyre-másra jönnek Ifjú lányok, viruló anyák, S közöltük látod az elaggott nőnek Fején, a télnek csillogó havát; Ki vánszorogva a domb ösvényén, Kis unokáját vezeti kezén. . . . Anyám, anyám! Te jutottál eszembe! Kis lány testvéreimnek édes anyja te! Tudom, sok könycsepp fakadt ma szemedbe, Mert szeretettel van szived tele, De lásdl Az Ég ma mosolygásra hiv, Ma husvétnapja ! (), anyám ne sírj! . . . Ford.: Réva// Károly. Legenda Krisztus idejéből. O’ Sulliván után angolból. Annak keresztrefeszitését kívánta a nép, kit a zsidók királynak neveztek. Pilátus, a népszerűtlenné vált római helytartó nem mert a nép akaratának ellenszegülni, attól félve, hogy őt a császár vetélytársának pártolásával gyanúsítják. Hármat ítéltek egyszerre halálra, Krisztust és két gonosztevőt. Törvény volt, hogy az elítélteknek maguknak kellett a vesztőhelyre vinniök a keresztet. De Jézus nagyon fáradt lévén, gyakran leejtette az övét; és a katonák, hogy ne legyen idővesztesség, egy parasztot hívtak segítségül, hogy vigye az 0 keresztjét. Vérvörös, borzalmas alakokat képező felhőket kergetett a szél az égbolton és néhány legionárus ezt rósz jelnek tartva, visszatért Jeruzsálembe. A gyászos menet poros rónaságon haladva, a Golgotha hegyére ért. A két rabló remegve a félelemtől, halálsápadt volt; a nehéz kereszt vivése és a rek- kenő meleg annyira kimerítette őket, hogy az elitéltek italt, fűszeres bort kértek, mely úgy elkábiiotta őket, hogy minden ellenszegülés nélkül hagyták magukat a kereszthez kötözni. Jézust hagyták utoljára és midőn reá került a sor, jobb kezét fölemelve, Jeruzsálem felé mutatott. Szó nélkül tűrte keresztrefeszité-
