Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-04-05 / 14. szám
2 NAGYBÁNYA 1906. április 5. minden szükségletét csakis magyar termelőtől, magyar várostól szerzi be! A tulipán hitvallása a magyar nemzeti érzelem hitvallása s mindazt, mi ébren szunnyad az igaz magyar lélekben, hangosan hirdeti az a varázslatos kis virág: a tulipán ! Az országos mozgalom hullámverései eljutottak ez ősi város falaihoz is. Lelkes érzelmekkel, hazafias hűséggel fogadja mindenki a bájos virág: a tulipán érkezését. Igézetes, tulipános tavasz viruljon ez ősi város falai között is! Ez a virág-szimbólum mély jelentősége hassa át ez ősi város minden polgárának és honleányának szivét s vértezze fel a küzdelemre a hazai ipar védelmében! „Hanem ezt a virágot csak Az viselje: Akinek itt e hazá,é Szive-lelke. Hadd lássuk hogy ki ellenünk, Ki mellettünk ? Harmadizig, ezerizig Kit szeressünk, kit gyűlöljünk ?u é. m. A XIX-ik század festészete. A nemzeti irányú festészet tulajdonképen a harmincas évek végén kezdődik. 1839-ben alakul meg a tárlatok rendezésére és kizárólag hazai művészek festményeinek kisorsolására a „Pesti műegyesület“; majd 1846-ban a „Nemzeti képcsarnokegyesület“, mely céljául a nemzeti muzeum képtára számára jelesebb hazai festmények vásárlását tűzte ki. A velencei születésű, de minden izében magyar Marastoni Jakab nevéhez fűződik az első magyar képzőművészeti iskola megalapítása, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezután oly szomorú időszak következett, mely politikai életünket hosszú időre gyászba borította, de csodálatos, festészetünket fejlődésében nem hogy hátráltatta volna, hanem azt még jobban elősegítette. A szabadságharc le- veretése után, midőn az elfojtott keserűség és gyűlölet érzéseinek őszintesége tiltva volt, ezeknek kifejező formája a szimbólum lett. Csak a művészet szólalhatott meg szabadabban, mivel az ábrázolás megértése mindenesetre könnyebb és közvetlenebb, mint az irodalmi termék, a gondolat feldolgozása. Politikai vonatkozásaival művészetünk az elnyomatás korszakában a nemzeti eszmét szolgálta, a történelmi érzéket és öntudatot biztatta és fejlesztette; igy tehát politikai célszerűséggé vált a nemzeti eszmék szolgálatába álló festészetünk, mely akkoron a hazai történelemből merítette tárgyait. Tekintve akkori szomorú politikai helyzetünket, burkolt célzásaikkal és a nemzet egykori dicső napjaira való visszaemlékezéseinél fogva a lelkesedést s a hazafias Ízlést fokozott mértékben befolyásolta. Ezen történelmi festmények a tisztult nemzeti lélek beszédei voltak, melyek rejtett céljukat és hatásukat soha sem tévesztették el; alkotóikat a magyar nemzeti élet élharcosainak tekinthetjük, kik művészetünkben a magyar individualitás kifejezésével a nemzeti öntudatot érvényre emelték. Ilyenek voltak a kőnyomatokból országszerte elterjedt és általánosan ismert képek, mint Kovács Mihálynak Árpád fejedelemmé emeltetése, a Mohácsi temetés, Tinódi Sebestyén; Wéber Henriknek: Salamon király a börtönben, Corvin Mátyás bevonulása j Budavárába, V. Ferdinánd megkoronázása Pozsonyban, Géza választ a korona és kard között, Hunyadi János halála; Wéber Ferencnek: Szigetvár utolsó percei, Szent László királynak felajánlják a keresztes hadakfővezérségét; Molnár Józsefnek: Dezső köznemes megmenti királyát, Róbert Károlyt, Budavár visszavétele, a Prange- pánok megmentik Bélát a tatárüldözés elől, Kemény Simon halála ; Kiss Bálintnak: Jabloncai Petes János elbúcsúzik leányától a leopoldván, tömlöc ablakánál, Dobó, Izabella királynő, a mint a budai királyi palotában megszoptatja fiugyer- I mekét a török császár követe előtt, Nagy Lajos, a mint táborában a békéért könyörgő velencei küldöttséget fogadja, Vérszerződés; Orlai I Petries Somának: Szent István ébredése, II. I Lajos király holttestének megtalálása a Csele patakban, Zách Felicián, Vak Béla, Erzsébet és Mária királynők a novigrádi fogságban, Atilla halála, Petőfi Debrecenben; Vizkeleti Bélának: Kinizsv kenyérmezei diadala, Mátyás az igazságos, Bornemissza Anna egy órai uralma, Bá- tori István bevonulás Krakkóba, Dalidó Apafi fejedelem udvarában; Than Mórnak: Nyári és Pekri elfogatása, a mohácsi csata, Zápolya János halála, az ónodi országgyűlés, Imre király és Kun László, Attila lakomája, Kun László találkozása Habsburgi Rudolffal, Izabella királynő lemondása; Lotí Károlynak: Gebhard püspök megtagadja a koronázást Aba Sámueltől; Klim- kovics Ferenctől: Szent László és Salamon kibékülése szent István sírján; Székely Bertalannak: Dobozi, Az egri nők védik a várat a törökök ellen, V. László és Ciliéi, II. Lajos holttestének feltalása a mohácsi csatatéren* Thököli Árva várában; Madarász Viktornak: Hunyadi János halála, Bujdosó álma, Zách Felicián, Báthory Erzsébet, Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, Hunyadi László a ravatalon, Izabella királynő, Zrínyi Ilona a vizsgáló biró előtt Munkács várában. Ezeken kívül még számos festmény, melyekkel mestereik neveiket ragyogó betűkkel írták be a művészettörténelem és a kultúrpolitika históriájának lapjaira. Nem kevésbbé lelkes képírók voltak még Borsos József, Latkóczi Lajos, Canzi Ágoston, Sterio Károly, Heinrich Ede, Tikos Albert, Balkai Pál, Szentgyörgyi János, Lacza Endre, Koltay Tivadar, Balassa Ferencz, Jakobey Károly, Újházi Ferencz, Szakái Albert, Landauer Alajos, Libay Lajos, Komlóssy Ferencz, Szilassv Géza, Szoldatits Ferencz, kiknek működése,, habár kevesebb nyomot hagyott a festészet maradandó és abszolút becsű alkotásai teréq, mindazonáltal festményeikben tántorithatlan előharcosai voltak a nemzeti eszméknek s épen ezért a műtörténelem meg nem feledkezhetik róluk. A XfX-ik század magyar festészetének legrégibb képviselői Barabás Miklós, Brocky Károly, id. Markó Károly és Ligeti Antal. Barabás Miklós az arcképfestészet terén korunknak, főleg pedig a szabadságharcnak valóságos festő Plutarchosa. Ő a mi művészetünk legrégibb szavahihető krónikása, kitől hazánk nagyjainak képmásait köszönhetjük. Nincs a politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti életnek az a kitűnősége, kit az ő rajzónja az utókor számára meg nem örökített volna. Legkiválóbbak a magyar tudományos Akadémia dísztermében Berzsenyi, Czuczor, gr. Dessewffy Aurél és Emil, báró Wesselényi Miklós, gr. Teleki József és Deák Ferencz arcképei.; a magyar nemzeti muzeum képtárában I. Ferencz József királyé, József nádoré és Albrecht királyi hercegé. Brocky Károly Angliában talált maga számára működési teret, hol, mint a királynő udvari festője, az ország nevezetességeinek egész sorát festette. A magyar nemzeti múzeumban, kevés képe van; ezek a nyugvó Psyche és Psyche Ámorral, továbbá Kmetty honvédtábornok és Mészáros Lázár hadügyminiszter arcképe. Myskovszky Ernő. A debreczeni egyetem. Április 4. A nagybányai ref. egyháztanács vasárnap délelőtt tartott üléséből felhívást intéz az egyház tagjaihoz és Nagybánya város hazafias magyar polgáraihoz a debreczeni egyetem ügyében. E korszakalkotó kérdés mielőbbi megoldása nemcsak az ev. ref. egyház, de a magyar kultúra s a magyarság szent ügye ii^ s nem kételkedünk abban, hogy ez ősi város polgárainak hagyományos hazaszeretete ez országosan a halottnak hajdani dajkája. Szegény jó öreg lélek ! most is azon gondolkozik mikor még a „lelkem“ az ő keblén szívta az anyatej mását. Biz az nagyon régen volt, azóta koporsót is hoztak a házhoz. A halott egyetlen-egy fia volt az anyjának meg az apjának. Szerették érdemén felül és szegény, halála után már megmondhatjuk, meg is érdemelte. Sok volt benne a rossz, de több volt a jó. A mi rossz volt benne, az csak azért volt, mert angyalok nincsenek a földön. Mindössze húsz esztendős volt az ifjú, de lelkében ötven év tapasztalataival. A szive volt a legnagyobb hibája, a leggyötrőbb baja. Ha e nélkül születik: nagy ember lehetett volna belőle. De igy pályája közepén kellett elmaradnia társaitól. Emberek! vagy szív nélkül szülessetek vagy halva jöjjetek a világra. Erre tanít ez a ravatal. * * * Füzéri Kálmán megcsókolta az apja kezét és az édes anyja arczát és szobájába vonult éjszakai nyugalomra. Magára zárta ajtaját s a pamlagon végig feküdve czigarette-re gyújtott. Mire a szivarka hamujának legutolsó porát a hamutartó szelenczébe dobta, a háziak teljesen elcsendesedtek. Kálmán fölugrott és hallgatódzott. Mintha várna valakit? Várta az éjszaka nyugalmas csöndjét. Az éjfélelőtti tizenegy órával megérkezett az is. íróasztala mellé ült s fejét tenyerébe sülyesztve komoran maga elé bámult. Látszik, hogy szenved, nagyon szenved. Végig jártatja tekintetét könyvein, melyek asztalán rendezve állanak, a kedves, megszokott könyveken. Nem tetszettek most neki, rosszul esett még rájok nézni is. Sajnálta őket itt hagyni. Egy könyet törült ki lopva szeméből, valami ostoba nedvesség-félét, a minek ott semmi helye. Az izgatottság nem hagyta egy helyben nyugodtan. Felugrott székéről, szobájában fel és alá sétálgatott. Úgy égette a talpát a föld, úgy űzte, hajtotta valami folytonosan. Járkálása közben régi, diákköri szekrénye elé állott. A nagy faragványos bútor rá meresztette szemeit, hogy mit bámulsz úgy rajtam ? tán nem láttál már világeletedben eleget? Mintha magához tért volna Kálmán merengéséből. Elővette a szekrény kulcsát és kinyitotta azt. Telve volt szebbnél-szebb könyvvel, tudományos és tudomány nélküli munkákkal. Kiválasztotta aztán a legislegtudományosabb, bár még befejezetlen munkát „Napló“-ját, hogy befejezze. Ebből a könyvből tanult ő legtöbbet, mert a mit beleirt, azt lelke vérének árán szerezte, tanulta. A könyvvel asztalához lépett és a félbehagyott helyen nem folytatta, hanem két lappal odább kezdett Írni. Az a megszakított rész az élő naplója volt. Hadd legyen, a mit most ir, a haldokló naplója . . . A haldokló naplója pedig ezt beszélte: „Szerettelek, most is szeretlek; te nem bírod megérteni mennyire, én nem vagyok képes megmagyarázni mily végtelenül. Ifjúságomnak ha volt valami becsvágya: az csak te voltál. Igyekezni akartam, törekedni mindenre a mi nagy és magasztos: de szárnyaim kettétörte a kétségbeeses viharja. A társadalmi állás által kenyeret akartam szerezni magamnak és téged, verejtékes kenyerem osztályosát, fölemelni, megdicsőiteni. Ereztem magamban az erőt, melylyel számodra nem megélhetést, de fényt, pompát tudtam volna teremteni . . . Ma már üres váz vagyok, melynek nincsen lelke, nincs fölemelő tüze. Eltaszitottál magadtól akaratlanul, szenvedélyes izgatottságodban. Megölted lelkemet egy szóval, a mely egyetlen szavadtól gyakorta lángba borult. Azt mondtad, emlékezzél ama nyári estére, hogy mehetek a merre tetszik. Tudom, hogy mért mondtad. Nem azért mintha nem szeretnél, tudom, jobban szeretsz, féltesz ma is, mint bármikor, de mert büszkeségedben megsértettelek. Nem volnék szerelmedre méltó, nem foglalnám el jogosan azt a helyet szivedben, a hova engem oly elsőnek helyezél, ha élet és halál közt bátran választani nem tudnék. A te lelkedhez csak olyan ideál illik, a mely inkább választja a büszke halált, mint a megalázott életet. És én ilyen leszek; ilyen akarok lenni. Emlékemet meg fogod siratni sokszor. Nem érdemes reá pedig.
