Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-27 / 17. szám

1905. április 27.

és nemzeti jelleg nem ismerhető fel, továbbá mivel a fennmaradt emlékek nagyrészt idegen származású mestereinek nevei csaknem ismeretlenek, magyarországi szobrászatnak, az azt követő szobrászatot pedig, melynek művészete hazai talajból fakadt s emlékei magukon viselik a nemzeti géniusz eltörölhetetlen bélyegét és fajának jellemző sajátságait, magyar szobrászatnak nevezhetjük.

A szobrászatnak és festészetnek az ó-keresztény korszakból származó alkotásairól igen keveset, sőt még annyit sem tudunk, a mennyiből azok számát és művészi értékét minden kétséget kizárólag megállapíthatnék. A képzőművészetek ezen két ága, mint nyugaton általában, úgy nálunk is, az egyházból indult ki; az egyházi építményeknek diszitő részét, mintegy járulékát képezvén, igen természetes, hogy amazoknak az idők viharai és ellenséges hadak következtében történt pusztulásával, a szobrászati és festészeti emlékek is elenyésztek. A számos műemlékből hírmondóul csak romok és csekély töredékek maradtak meg; ezeknek híját pedig az egykorú Írott feljegyzések semmiképen sem pótolják.

A magyarországi szobrászat és festészet története jóval messzebb korba vezethető vissza, mint a magyar keresztény királyok korszaka. A honfoglalást megelőzőleg itt már római, germán és szláv népek éltek s igy legrégibb kultúránk forrásait ezen, már itt régebben letelepedett népek, főleg pedig a rómajak virágzó közművelődési és művészeti viszonyaira vezethetjük vissza.

A történelem tanúsága szerint szent István királyunk olasz papokat hivott be hittéritésre, kik magukkal hozták a hazájukban akkor divó ó-keresztény művészet elemeit; s igy magyarázható meg az, hogy ezen korabeli építményeink a felső itáliai építőművészet Ízlésének befolyása alatt épülvén, nemcsak az általános külső felépítésben követték az olaszországi ó-keresztény bazilikákat, hanem belsejüknek felszerelése, a szobrászati elemek felhasználásának és falfestményekkel való díszítési jellege is igen sokban egyezett amazokéival.

Első apostoli királyunk az ország különböző részeiben tiz püspökséget, számos prépost- ságot és kolostort állított s ezek mellé több kisebb-nagyobb templomot emelt, mely utóbbiak közül igen sok a már előbb vázolt okok miatt pusztult el s épen ezért nagyon becses az a néhány figurális és ornamentális szobormű és építészeti töredék, a mely a később román Ízlésben átépített pécsi székesegyház resturálása alkalmával napfényre került. Ezek közül a Ieg— A színdarab olyan történet, amit a színészek eljátszanak.

— Hogyan? Hát fölöltöznek, ki ennek, ki annak, aztán úgy tesznek, mintha igazán azok volnának.

így magyarázták meg nekem a színészetet. De nekem nem is kellett ennél több. Abban a pillanatban megértettem a színészet mivoltát és láttam egész jövendő sorsomat. Nyolcz vagy kilencz esztendős voltam. Leírhatatlan érzés czikkázott rajtam át, meg át abban a pillanatban. Nem tudtam én azt soha leírni vagy elmondani.

Különben is olyan szent titoknak tartottam egész életemen keresztül, hogy nem is magyaráztam.

Azt éreztem, hogy tűz lobog bennem, ami kimondhatatlanul édes. Az a tűz, az az édességek édessége futkosott egész testemben, minden porczikámban, mig minden csöpp véremnek, minden parányomnak, a fejem tetejétől a lábam ujjáig tudtul nem adta, hogy te, te, olyan leszel, aki „úgy tesz“.

Nos, olyan is lettem, aki úgy tesz, mintha az volna, aminek föl-fölöltözik, de arra fogadást merek ajánlani, hogy kacskaringósabb utakon még nem érte el czélját ember ezen a furcsa földgolyóbison. Úgy kapott minden izem, egész kicsi mivoltom, a színészet fogalmán, tudatán, mint a delejjel telitett villámhárító a villámon. Igazán valamelyes komolyabb, nagyobb hivatásra lett volna méltó az a nagyszabású előérzet, mint éppen az ephemer színészet.

Az volt tehát a színészet, amit én öntudatlanul, addig is űztem az „úri“ gyerekek mulat- tatására, minden vasárnap délután!

— Kis Mari, — szokták volt mondani — valamelyik függő képre mutatva, - nézd, ez meghalt.

N A G Y B A N YA

kiválóbbak és legépebbek, mint az első emberpárra, továbbá Krisztus életére vonatkozó és Sámson történetének főbb jeleneteit ábrázoló domborművek az újjáépítés után az altemplomba vezető lépcsőzet oldalfalain nyertek méltó elhelyezést. Ha már e töredékekből kiegészítjük a templomot s elképzeljük annak a gazdagon aranyozott díszítményektől ragyogó hatását, megértjük, miért említik középkori okleveleink a pécsi székesegyházat „ecclesia aureata“ jelzővel.

A népvándorlás következtében lezajlott viharok teljes lecsillapodása után az antik római művészetből kiinduló keresztény kultúra továbbfejlődik. A rómaiak utódai, az olaszok, francziák és németek egy közös kulturéletben egyesülve, a keresztény vallás közössége alapján megteremtik a nyugati műveltséget és előkészítik azt a korszakot, mely egy új művészi Ízlésnek veti meg alapját. Ezen korszakot, mivel a római tradicziókból indult ki, románkornak s a benne nyilvánuló művészi irányt románstilusnak nevezzük.

Mi nálunk a románkori építés korát a XIII-ik század elején a mai napig is igen nagy számmal többé kevésbbé ép állapotban fennmaradt szerzetes templomok építkezése nyitja meg. j A külföldről betelepített szerzetesrendek czellái- I ból indultak ki a kultúra első sugarai, messzire és hosszú évszázadokra bevilágítva azon művészeti tevékenységet, mely hazánk monumentális építésének fénykorát alapította meg.

Királyok, főpapok és főurak mély vallásossága és bőkezűsége az ország góczpontjain számos műemléket emelt, melyek mindannyian művészi becsükkel tiszteletreméltó helyet vívtak ki Magyarországnak a középkori építészet történetében. Legnagyobb részük a szerzetesi szükséghez mért csekély terjedelmű szerzetesi templomok; építőik benczések, czisztercziták, premontreiek és pálosok. Nagyméretű templomokat azért nem építettek, mivel a szerzetes- rendi életet meghatározó szabályok szigorú egyszerűséget követeltek s ezen felfogást az építkezésnél is következetesen vezették keresztül. Egyszerűségük mellett azonban nem egy van, mely a román építészetnek remeke s kis voltuk ellenére a külföld is büszke lehetne rájuk. Ezen korbeli építőművészet emlékei a pusztulás daczára is rendkívül nagy számban maradtak reánk; háromszáznál többet ismerünk belőlük, melyek mindannyian dokumentálják, hogy nemcsak politikai tekintetben, de a művészet terén is hazánk méltó szomszédja volt már akkor is a Nyugat keresztény kultúrájú államainak.

A románkori építés sorát a Moson megyében 1208-ban épült lébényi templom nyitja meg,

melyet nemsokára egymásután követtek a szerzetesek mfiszeretetének rendkívül nagy tevékenységet kifejtő és igazi gond alkotta művei, mint a kisbényi, zirczi, pannonhalmi, deákii, apátfalvi, aracsi, pilisszentkereszti, horpácsi, kaplonyi, ócsai, zsámbéki, szepesváraljai apátsági templomok s mint legkiválóbbak a pécsi, jáki és gyulafehérvári templomok, melyek évszázadokon keresztül méltóan hirdetik építőik és épittetőiknek a vallás ihletettségével és művészi géniuszával párosult finom érzékét.

A román vallásos építészet az ó-keresztény templomot választja mintájául, avval a különbséggel, hogy vízszintes mennyezete helyett boltozatot alkalmaz s megtartja a latin kereszt alaprajzú hajókat. Kiválóan jellemző sajátságai a sisaktetőben végződő tornyok, a félkörives és oszlopokkal elválasztott ablakok, a falakat diszitő ékitményes párkányzatok s a tetők alatt végig futó galériák, vagyis apró oszlopokkal tagozott félkörives keskeny folyosók; főékes- ségök azonban a pazar fénnyel megalkotott és szobrokkal diszitett diszkapuk, a „porta speciosának“ nevezett portálék; mind oly dekorativ elemek, a melyek a román templomot igen festői hatásúvá teszik.

Myskovszky Érné.

Hangverseny.

Husvét másodnapján a Kaszinó termében magas színvonalon álló hangversenyben gyönyörködhetett a kevés számmal megjelent közönség.

Az est első száma Beethoven Prometheus nyitánya volt, melyet Ábrahám Endréné adott elő zongorán kitünően interpretálva és kiváló technikával.

A második szám Tarnay Alajos, fiatal zongoraművészünk egy bájos, eredeti dala volt. Mikes Anna énekelte kedves, behízelgő hangon ezt a melankolikus, szívhez szóló balladát.

Majd Homoki László adta elő Beriot IX. hegedü-konczertjét. A darab fáradságos és fejlett technikát kíván; Homoki finom ízléssel, virtuozitásig menő ügyességgel játszotta s szerénységében szinte belepirult a sok tapsba.

Negyedik számul Szaitz Irén zongorázta Moszkovszky Caprice-át; legnagyobb elismeréssel kell szótanunk úgy zenei tudásáról, mint bámulatos technikájáról, melynek nemcsak ebben a meglehetősen képzett játékos erejét is nagyon igénybe vevő darabban, hanem a többi számok kíséretében is fényes bizonyságát adta, ugyanis úgy Mikes Annát és Oblatek Juczikát, mint Homola Lászlót is ő kisérte. Oblatek Juczika

Nekem sem kellett több, elkezdtem én azelőtt a kép előtt jajgatni, sírni, zokogni, a hajamat tépni és magamat annak a rendje és módja szerint a földhöz verni mindaddig, mig csak valamennyi velem nem sirt és a jó Vörös Lidia úrnő meg nem sokalta és azt nem mondta:

— No, no, elég már, kisleány ne sírj, nézd, emez itt még él.

És én negyven esztendővel a Csiky remek fordítása előtt, olyan Elektra 4-ik felvonását rögtönöztem, hogy öt perez alatt az egész gyereksereg velem kaGzagott, tánczolt és ujjongott. Nos igen, tudom, hogy ez velem született talentum volt a színészetre. Isten neki!. Ha szobrász, iró, festőművész nem lehetek, ha az alkotás tehetsége nem adatott meg, csakis színészi, hát ezt is köszönöm, ez is jobb a semminél, beérem vele és igyekszem jókora melegágyat vetni a szerepeim alá, vagyis jól megművelni azt a talajt, amibe a szerepeim magját elvetem, hogy minél pompásabb virágok nyíljanak ki belőlük, mert ez már tőlem függ.

Azonban mielőtt ez a bennem élő eleven tűz, ez a „tehetség“ el birt volna vezérelni a budai lánczhidtéri Molnár György-féle „Hazafiság a nemzetiségnek“ czimü, „Ördög piluláival“ élősködő és kankánt járó színészetig, — még azelőtt száz meg szász kisebb-nagyobb gödörbe bukdácsoltam bele, amelyek egyike még odahaza ért az apai háznál, tehát tizenkét éves koromig és ez az a harmadik örömteljes érzésem, amit még elmondani Ígértem.

Az egyik ágy végében, egy ruhásládán kuezorogtam hetekig. Mert a szegény embereknél csak az fekszik ágyban, akihez már orvost hívnak. A szomszédok néha benéztek, ritkán egy-egy falusi rokon és a legegyszerűbb és a legközömbösebb szavakban tárgyalták a halálomat. Mert vért hánytam és össze voltam törve- zuzva. Hogy az édes-apám vert halálra, hogy rajtam, a mellemen tipródott, mig orromon, számon a vér ömlött és azóta, attól hánytam vért, — azon senki meg nem ütközött ép úgy nem, mint én magam. Mivel ő mondta, tehát természetesnek találtam, hogy halálos bűnt követtem el azzal, hogy elszöktem egy este a színházba. Az volt a bűnöm. Színházba szöktem és azért meg akart ölni a Szent József. így hívták, mert ács és igen szent életű volt.

Nos, mikor én azt meghallottam, hogy meghalok! Nem volt olyan boldog gyermek több, mint a kis Ács Mari! Milyen boldog voltam! És büszke! Lenéztem az egészséges testvéreimet. Csak a menyországról, angyalokról, Máriáról álmodtam, még pedig napról-napra gyönyörűbbeket, a Szűz Mária meg az angyalok összekeveredtek a fejemben Tündér Ilonával, meg Árgyilus királyfival, aki én értem eljön.

Egyszóval nem hiába állítom én: hogy a nyomorult gyermek századrészben sem olyan szerencsétlen, mint a nyomorult öreg, aki már tudja, hogy mi történik vele.

O, hogy összeszorul a szivem a szenvedő öreg látásán! Az én szegényeim az öregek.

Ez volt az én életemnek harmadik és leggyönyörűbb érzése. Ezekből, hozzávetőleg elképzelheti, aki ezt olvassa, hogy honnan jöttem én.

Kis hijja volt, hogy első szinházba-mene- telemért nem fizettem az életemmel.

Megéltem, de életem a színházé maradt. Föltétlenül, egészen őszintén a pályámnak éltem. Ez volt a szerelmem és a családom. Örömöm és bánatom, a boldogságom is, a kenyerem is. Milyen irigylendő ember, aki azzal keresheti