Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-03-23 / 12. szám
2 NAGYBANYA 1905. márczius 23. építkezésre alkalmas helyek a minden jogos igények kielégítésével alig állanak rendelkezésre. Az építkezési hely kijelölésénél a pénzkérdés normális keretek között nem játszik szerepet, mert hiszen az állam úgy a területek vételárát, mint az építkezési költségeket a városnak megtéríti. De irányadó szerepet kell játszaniok a következő szempontoknak: az iskola, tekintettel apró növendékeire, lehetőleg a központban s minden városnegyedből könnyen megközelíthető helyen legyen; nagy, körülbelül egy hold területtel bírjon, napfénynyel és tiszta levegővel. Ez ideig a belterületi iskola helyeiül a Sesták-féle szénatéri és a Pap Zsigmond- j féle Kossuth Lajos-utczai telkeket jelölték meg. Tagadhatatlanul, hogy tágas területeikkel, jó levegőjükkel mindkét telek kiválóan alkalmas iskola építésre, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azon ellenvetéseket, hogy mindkét hely a központtól nagyon is távol esik s főleg csikorgó téli ' időben a hat-hét éves gyermekek által ; nagyon nehezen közelíthető meg. A Pap Zsigmond-féle telek megvétele ellen hatalmas érvelés még az is, hogy oly szűk utczán fekszik, mely rendkívüli forgalmával az apró gyermekeknek állandó veszélye volna. Ez okokból úgy a Sesták, mint a Pap Zsigmond-féle telek megvétele szinte elejtettnek tekintendő s nem marad más hátra, mint a központban keresni iskolaépítésre alkalmas területet. Ilyen alkalmas területül kínálkozik az Erzsébet-utcza, Zsellér-utcza, a Pénzverö- utcza s a Kistér által határolt nagy terület, melyen jelenleg mintegy öt épület áll, amelyek nem nagy áldozattal könnyen megszerezhetők. Ideálisabb helyet iskola- építésre alig találhatnánk. A város központján fekszik, mégis csöndes, nyugalmas helyen, kereszthegyi légáramlással, tehát üde levegővel. S ez iskolaépítésre kitünően alkalmas hely megszerzésével egyúttal szolgáljuk a város rendezési és szépitési ügyét is. A városnak ez a része valóban úgy tűnik a szemlélő elő, mint a középkornak egy itt felejtett darabja. Utczáknak nevezett keskeny közei zeg-zugos sikátorok. A város fejlődött, szépült minden pontján, csupán csak e helyütt maradt el. Szinte hihetetlen, hogy a központban, közvetlen a Főtér mellett egy városnegyed majdnem egy félszázadon át megtudja őrizni eredeti képét. Ez a városnegyed pedig megőrizte. Építkezés alig történt benne s öreg emberek vallomása szerint ez a hely ma is úgy néz ki, mint ezelőtt ötven évvel. Ha e helyre épitenők az állami iskola díszes épületét, nemcsak az utczákat lehetne egy csapásra rendezni s a bányaigazgatóság hatalmas épületét is kiemelni mostani eldugottságából, de alig remélt fejlődési korát nyitnánk meg e városrésznek, mely mostani csúnya keretében sehogyan sem illik bele folyton szépülő, csinosodó városunkba. Az illetékes köröket kérjük, hogy alapos megfontolás nélkül, könnyedén ne térjenek napirendre e kérdés fölött. c. m. ; Meszlényi Gyula. — Saját tudósítónktól. — Mély gyászba öltözött a Széchenjú-utczai püspöki palota, Homlokzatán hatalmas fekete lobogó hirdeti a nagy vesztességet, mely az egyházmegyét érte. A püspöki palota belsejére meg alig ismerhetni rá. A széles portaiéból fekete posztós lépcső vezet az emeletre, ahol a tágas fogadóterem meglepő gyászpompát tár az érkező elé. Az egész nagy terem csupa feketeség, csupa szomorúság. Az ablakok, a falak, a menyezet mind fekete drapériákkal vannak bevonva; a padozaton elterülő vastag fekete szőnyeg hangtalanul fogja fel a kondoleálok s a végső tisztességet megadó nagy közönség lépteit. A nagy terem közepén délszaki növények s élő virágerdő között emelkedik a gyönyörű bizonyos fiatalos hetykeséget öntenek. Valamikor ágyuk dörgése, dobok pergése és trombiták harsogása közt egymásra is lövödöztek Kápolnánál, Jsaszegnél, mig most már évek óta békésen megférnek egymás mellett s ebben a perczben sem arra ügyelnek, hogy el ne foglalják egymástól az ágyukat meg a municziós szekereket, hanem közös tanácsot tartanak a most lefolyt izgalmas eset fölött. — Fecske volt? - kérdé fejét csóválva a barna attilás. — Nem, veréb volt. — Oh, az akasztóiéra való ... De vájjon hol jöhetett be ? Az öregek megindulnak az ablakok felé, egy darabig gondba borultan nézegetik a táblákat, fejüket rázzák, konstatálják, hogy merről juthatott be a merénylő s mikor a fogas kérdést eldöntötték, a féllábu illőnek találta, hogy újból elővegye a fekete szelenczét s megkínálja tartalmával Isaszeg és Kápolna hősét is. — Köszönöm, káplár ur! — Egészségére, őrmester ur! Top . . . top . . . Egyik jobbra, másik balra. Tíz év óta járnak, csoszognak igy egymás mellett azokban a termekben s úgy összeszoktak, hogy nehezükre esnék, ha nem látnák többé egymást. Mikor találkoznak, hűségesen egymásra köszöntik a „pálinkás jó reggelt“. Az öreg honvéd megkérdi a „némettől“, hogy mint esett az éjszakai nyugodalom, bár az a németnek, a szubordináczió- hoz híven, mindig jól esett; a féllábu pedig állhatatosan meginterpellálja amazt, miféle vér- lázitó dolgot követett már megint a honvéd- menedékházi parancsnok. (Mert az mindennap követ el valami vérlázitót). Hogy az öreg honvéd mint aludt, arra rrtár nem is kiváncsi a német; úgy is tudnivaló, hogy gyalázatosán, nem is érdemes beszélni róla, Aztán megbeszélik a nap fontos eseményeit. A féllábu mindig tele van gyászhirrel. — Hej, úgy hull az ember, mint a légy őszszel, — kezdi gondba borultan.- Ki halt meg? A német szomorúan int a kezével.- Ne is kérdezze ... Tegnap reggel egy káplár halt meg a Mollináriaknál ... ma pedig egy főherczeg . . . Képzelje, őrmester ur, egy főherczeg! Még egy íőherczeggel is csak úgy bánik a halál, mint akármilyen más sarzsival . . . egy nap, két nap ... és vége ! A féllábu egészen fel volt háborodva a halál eme tiszteletlen eljárásán. Majd apró-cseprő ügyek következnek, melyek közt három kérdés foglal el igen nevezetes helyet: hogy hol mérik a legjobb czipő- fénymázt, a legjobb tubákot és a legjobb bort. Az első két kérdésben hamar megegyeznek, de annál nagyobb harcz keletkezik az utóbbi pont fölött. Ez még máig is függőben van kettőjük között. Forradalmi dolgokról ritkán beszélnek, de ha beszélnek, az rendesen azzal végződik, hogy az öreg honvéd dévajan kivágja a legmerészebb blattot: — Már pedig én azt jobban tudom, mint kend, mert a kend lábát is én lőttem meg Isa- szegnél! Ez ugyan éppenséggel nem bizonyos, de hatásos. Ám, a mint összezörrennek, azonképen meg is békülnek, legtöbbször a fekete szelencze közbenjárásával és figyelmük csakhamar a közös lépcsőzetes ravatal, melyre kandeláberek s gyertyák sokasága vetik bus fényüket. Az egyházíejedelem a hatalmas, sötétszinü érczkoporsóban teljes egyházi ornatusában pihen, fején püspöki süveggel. Arcza mitsem változott. Szelíd nyugalom ömlik el rajta s úgy tetszik, mintha csak aludnék. Kezei mellén összefonódva nyugosznak picziny ezüst keresztet tartva. A koporsó fejénél az elhunyt egyháznagy végső óhaja szerint két óriási pálmafa között egy gyönyörű lourdesi Mária-szobor áll. A holttest lábainál selyem vánkoson a boldogult érdemrendjelei vannak kitéve. A koporsótól kissé távolabb imazsámoly van felállítva, hol felváltva állandóan két papnövendék s két irgalmas nővér imádkozik. A gyászterem bejáratánál a városi törvényhatóság két díszbe öltözött hajdúja tart diszőrséget, mig bent a teremben az önkéntes tüzoltóegylet tagjai ügyelnek a rendre. Sem a ravatalon, sem a koporsón koszorúk nincsenek. Az elhunyt rendelte azt igy; hanem a ravatalra mintha virágeső hullott volna. A neíelejtsek, rózsák, gyöngyvirágok szinte elborítják. Elő virágokból maga az egyháznagy óhajtott minél többet ravatalára s végső akaratát a gyászoló közönség kegyeletes szívvel teljesítette is. Az első koszorút özv. báró Vécsey Józsefné küldte fehér violából, fehér selyemszallagon e felírással: őzv. báró Vécsey Józsefné és gyermekei. Ezt a pompás koszorút a ravatal mellé egy kis asztalkára helyezték. Az elhunyt egyháznagy iránt nemcsak a szatmári egyházmegyében, melynek jóságos atyja volt, hanem az egész országban igaz, mély részvét nyilvánult meg. Pemp Antal praelatus-kanonok, püspöki helynökhöz ezrével érkeznek a részvét-táviratok, részvétiratok. Ő felsége a király is a legelsők között volt, kik táviratilag fejezték ki részvétüket. A király részvétirata igy hangzik: Ő cs. és kir. apostoli felsége érdemdús főpásztoruk: Meszlényi Gyula megyéspüspök őnagyméltósága gyászos elhunyta alkalmából őszinte részvétét nyilvánítja. — Legfelsőbb parancsra: König. ellenségre irányul, hogy az kárt ne tegyen a kiállított tárgyakban. Az ördöngös ficzkók iránt különben a két hadfi más-más érzelmekkel viseltetik. A féllábu vitéz határozottan gyermekgyiilölő s ha találkozik kőrútjában egy csomó lármás legénykével, nem mulasztja el keményen összevonni bozontos szemöldökét s egy kegyetlen tekintettel megreszkettetni őket: — Hohó urfiak, nem kell elfelejteni, hogy van a mankónak is vége! Ellenben az öreg honvéd szerető gyöngédséget tanúsít a folyton zsivajgó lurkók iránt. Persze az öreg meg van vesztegetve. Nem is csoda (ezt a féllábu is elismeri), mert hisz mikor megpillantják a gyermekek az öreg fehér szakállát, ránczos arczát, kávébarna attilláját, meg azt a nemzeti pántlikás medáliát a mellén, oly tisztelettel néznek rája, akár egy generálisra. A terem megtelik. Jő, megy a közönség; eleven gyermekhangok, csengő^ női szoprán, jó vidéki baritonok hallatszanak. Óra óra után múlik, lassan elhalkul a látogatók moraja s már csak imitt-amott lézeng egy csoport. Ä féllábu vitéz azon gondolkozik, ne menjen-e az ablakhoz, megnézendő, mekkora útja van még az óramutatónak a megváltó csengetésig. A beszéd nehezen megy. Az öreg honvéd is bóbiskol a székén s a mig maga elé bámul, egy aranyos pillangó kezd röpködni körülötte: az emlékezet. Eszébe jött az az idő, mikor a csillagok szebben ragyogtak az égen és a rózsa jobban illatozott a földön. Eszébe jutnak a régi bajtársak, a kiknek nevét is elfelejtette, vitéz kapitánya nagy harcsabajszával és gyönyörű hóka paripájával, káp-
