Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-12 / 2. szám
2 1905. január 12. NAGYBÁNYA magasabbra is csapkodnak a hullámok, de a hullámverések útját nem a rombolások fogják jelezni. Városunk jelenleg nagy átalakulások [ küszöbén áll. A nagy jelentőségű alkotások : egész hosszú sora vár megvalósításra s e ! nagy munkában a város méltán számíthat j minden hű fiának erejére, támogatására. Áldatlan szerepre vállalkoznék az, ki személyes momentumokat víve harczba, megbontaná azon példás viszonyt, mely társadalmunkat oly dicséretre méltó módon jellemzi s ha bármi rövid időre is lehetetlenné tenné a városunk érdekében való j együttműködést. Ha ez a szerencsétlen helyzet előál- lana, mindnyájan csak legyőzőitek volnánk s városunk féltve őrzött, eddig nagy szeretettel istápolt érdekei s közügyei volnának az áldozat! Nevezhetné-e magát bárki is városunk hű fiának, aki ezt óhajtaná? Erősen meg vagyunk győződve, hogy városunk számottevő tényezői között senki sincs, ki a meghasonlás konkolyát czéíza- tosan akarná elhinteni közöttünk, mégis meg kellett írnunk e sorokat, hogy bölcs | mérsékletre figyelmeztessünk mindenkit s ; reámutassunk azon veszélyekre, melyektől j ez izgalmas napokban csak a higgadt okosság menthet meg bennünket. Városunk szeretete s egymás iránt érzett kölcsönös szeretetünk legyen a mi erős vértünk a politikai gyűlölködés ellen! Fölhívás Nagybánya honleányaihoz! A sírok beszélnek hozzánk, a temetők ijesztőn szaporodó sorai hirdetik romlásunk nagyságát. Minden érző szívnek meg kell indulni, az egész tái- sadalomnak fel kell bu&lulni a vész sikerteljes leküzdésére, mely már a jövő nemzedéket is fenyegeti tovább terjedésével. Van segítség a vész ellen, de ahhoz erély és áldozat kell: egy szanatórium felállítása, melyhez tetemes pénzbeli adakozásnak kell járulni a nemzet részéről. Csoportosuljanak e feladat keresztülvitelére. Istennek tetsző lesz hadjáratunk, hol angyalok küzdenek démonok ellen. Az ember, aki a halál ellen küzd, a népet védelmezve, isteni munkát végez. A hazaszeretet és népszeretet ikertestvérek, aki a népet megtartja, a hazát tartja meg. Minden áldozat az égbe száll fői. Ne késsünk vele! I)r. Jókai Mór. Hazánkban hetven - hetvenötezer ember pusztul el évente tüdővészben. Tehát az összes halálozások egy nyolezad részét teszi ki a tüdő- j vész pusztítása. A tüdővész egymaga kétszer I annyi életet ragad el évente, mint az összes I többi fertőző betegségek (tífusz, vörheny, dífte- J ritisz, himlő stb.) együttvéve. Ezek az áldozatok átlag hat-nyoicz éven át ! sínylődnek, amig a halál megváltja őket szenve- I déseiktől. Állandóan félmillió tehát a tüdővészes ! betegek száma szegény hazánkban ! Ennek a félmillió embernek egy harmada teljesen munka- képtelen, két harmada nagyon korlátolt munkabírással rendelkezik. Tessék kiszámítani, mennyi keresmény, mennyi munkabér megy veszendőbe. És tessék hozzászámítani azt is, hogy eme pusztuló áldozatok ápolása, gondozása mennyi erőt köt le, mely külömben produktiv munkát végezne. Sok-sok miliő megy veszendőbe, sok-sok érték kallódik el. De ez az éremnek csak egyik oldala. Az ellenoldalon ott van a sok szenvedés, köny és sóhaj, amit a kór okoz, meg az a szivettépő keserűség, mely az elhagyottak, a gondozásra szorulók lelkében halmozódik föl, akik mellől idő előtt kihalt az eltartó, a kenyérkereső, a támasz. Szülők keserve, hitvesek zokogása, gyermekek kétségbeesése: óh, semmi sem oly káprázatosán sokoldalú, mint azok a nagy tragédiák, melyeket a tüdővész idéz elő. Szabad-e közönnyel türniink, hogy ezt a j kevés magyart ily kétségbeejtően tizedelje egy kór, amelylyel pedig megtudunk küzdeni ? Nagybánya Honleányai! Értsétek meg azt a íönséges szózatot, melylyel KlotMcl tőherczegasszony fordul hozzátok, midőn azt mondja, hogy megindulva látja, miként újabban a magyar nők állanak a népmentes zászlaja alá ? És lelkesen hiv mindent nőt a zászló alá. Kérem Nagybánya város hölgyeit, lépjenek a tüdőbetegség ellen küzdő ligába, mely anyagi kötelezettséggel nem jár és kérem, hogy belépési szándékukat tudassák Harácsek Vilmosné úrnővel, aki Nagybánya városban a szervezésre készségesen, nemes szivétől sugalva vállalkozott. Áldjon meg a jó Isten minden magyar szivet, mely felhívásomat teljesítette és hozzánk., egyesületünkbe seregük. A József főherczeg Szanatórium Egyesület Igazgató választmánya határozatából: Lukács György, főispán, elnök. Ovidias és a diákkisasszony. Jer Bösikém, még alig csöngettek, óra előtt valamit szeretnék neked elmondani. Te vagy az én legjobb barátnőm, latinul: amica carissima, ismerned kell hát az én legújabb esetemet. Ebből megfogod látni, milyen jó, ha az ember (már t. i. mi, lányok) gimnáziumba jár s latinul tanul. Mindig haragudtál a latinra s azt állítottad, hogy nincs annak semmi praktikus haszna. Most belátod majd, hogy helytelenül okoskodtál. — Ugyan Zsuzsu, ne tarts már nekem apotheosist a latin nyelv fölött; a mit állítottál, úgy sem hiszem el soha. Halljuk az esetet, a latinhoz pedig semmi közöm! — Tudod a nyáron a ránk-hartányi fürdőben voltunk a mumussal; szegénynek folytonosan migrainje volt. No hát itt találkoztam először Gyarmathy Jenővel. Nemsokára igen jó barátom lett. Valóban derék gyerek ez a Jenő, csak az a kár, kissé félénk, elfogódott velünk, hölgyekkel szemben. No tudod en gyakran segítségére siettem egy-egy biztató pillantással, de még sem tudta soha elmondani a döntő szót: — Nagysád szeretem! Azt gondoltam, könnyebben megy majd, ha nevemen szólíthat sf azért kértem, hogy csak zében, czifra „diákáldással“ (a mit magyarul alig értő mozlimjei bátran imádságnak vehettek és ép azért zokon se vették, még ha őket érte is) nekirontott az ellennek! . . . Kigyuladt a tatárok szemefénye, Alláh küldötte dervisnek (törökül barátot jelent a szó) képzelték, a kit tüzön-vizen, árkon-bokron át követtek, annál is inkább, mert tudták, hogy a mint dúló harcz és kemény prédálás után karddöféstől, golyótól átlyukadt kámzsáját odadobja kutyamosójának, hogy összevarja, ezt a jelszót adja ki valameny- nyiöknek: „gyerünk a templomba!“ ... És folyik a bor a pinczehelyiségben, mikép hajdanában Omár mecsetében a Jeruzsálemet védő muzulmánok vére a „keresztesek“ kardjaitól, mert . . ! . ez volt a czinikus barátnak és modern „cruciatus“-nak, kurucznak, a ............ temp loma. Valami újabb szeszély vagy talán a hadi élet megunása okozta azt, hogy hazakivánkozik? Elég az hozzá, Bercsényi tudósítja fejedelmét, hogy „Andrási Miklós uram Krasznahorkára ké- redzik; az gyomra dagad. Én Nagyságodhoz igazétottam, hogy kéredzék, mert én sem tartóztatom, sem bocsátom.“ Úgy látszik, nemsokára lelohadt a gyomra és . . . a békevágya, mert ez év junius elején már Esztergom körül portyáz és Sándor Menyhárt uram, a labancvezér, úgy megijedt tőle, hogy menten Bécsbe referálja: „Bezerédy hadai mellett valami török és tatárság is látszott volna: elhiszem inkább, hogy kozákok vagyis oláhok voltak; kiket Isten már idehozván Méltó- ságos Kliklispergh (Glöckelsberget érti) generális áramot is, tudom megzaboláz és meggátolja feljöveteleket.“ Eszünkbe juttatja ez a referáda az olaszok könyörgését 900 körül, a midőn mindennapi imáikba fogadták Árpád magyarjait imigyen : „A magyarok tüzes nyilaitól ments meg bennünket Mindenható Isten!“ . . . Csakhogy itt magyar magyar ellen imádkozik ! . , . Igen-igen feléledt az ősi magyar virtus, a prédálás, a portyázás! ... A hogy elfelejtette a magyar és saját harczmodorával megverte őt a tatár Sajónál, úgy támasztotta fel most halottaiból régi fényére a magyar ügyhöz csatlakozott j török-tatárság . . . Ott küzd Miklós népe a rohatinczi (aug. i 23-iki) csatában is és utána Bercsényi minden s tilalma ellen : „katona, paraszt, tatár, mint az hangya szétment az országba. . . . egy-két mért- íöldnyire csak a sok tűz látszik. Olyan átkozott kutyák: az nagy helyeket csak felégetik, nem is prédálják.“ Részt vesz később Sopron vívásában és elfoglalásában is. De ki tudná szerit-számát hősi tetteinek?! Pedig már-már sötétedni kezdett a szegény kuruezok fényes napja! . . . Repült, repült a páros sas felettük s szárnyaival felfogta a napvilágot ! Egyike-másika megtántorodik, átpártol az ellenhez. S midőn az ónodi szerencsétlen abrenuncziálás 1707-ben a kibékülés útját teljesen elvágta, a hosszú harczba belefáradt nemzet nagy része a békét óhajtotta, más része a sikertelenség miatt a nemzet létjoga felett esett kétségbe. Balladai erővel tört ki a honfiúi kuruez kebelből a szó: Meddig áll fönn fejünk? Csak az Isten tudja, Csak ez Isten tudja, senki sem mondhatja, Mi piros vérünknek hol lesz kiontása, Fáradt teteminknek földben nyugovása ? Meggondolja ezt jó Andrássy Miklós uram is és mivelhogy obsitot nem kap a fejedelemtől, visszamegy czellájába, a miről Bercsényi Újvárról (1707. julius 9.) igy értesíti urát: Accludálom (Mellékem sub CC.) Páter Andrási Miklós históriáját : látom ott is próbálgatja az Istent; elhiszem nemsokára közeljebb éri onnan az kamerlikot“. Rajta is beigazolódott hát: On revient toujours á ses premiers amours! . . . . CT rí 13p A mikor a katona iszik. Anakreon szép versét: „Iszik a sárga föld, iszik a fekete föld, hát én mért ne innám !“ kuruezőseink igen-igen méltányolták és ... az unokák se igen vetik meg. Ilyenkor pezseg a vér, nagyobb a mersz, jaj neked labanc ! . . . Néha vitézi dolgokat vált ki ez a borszülte virtus, mert a részeget vakmerőségében az Isten is védi; kard nem vágja, golyó nem járja. És a katona látva ezt, még egy eszem-iszom Ocskay- ról is azt a hitet táplálja, hogy sérthetetlen. Beczkó ostromakor Csajághy János, Rákóczi vitéz gyalogezredese, nagy granadiros-süveget nyomván a fejébe, úgy rohant az ittas hajdúk élén siirü lövések közt a kapunak s odaérvén, maga is fejszét ragadott a kezébe, úgy vágták ki a kaput. Csajághynak ruháit nyoicz golyó érte, de testébe egy sem hatolt be mélyen. A
