Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-15 / 24. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODAL MI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon, j Felelős szerkesztő: EGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtérié, KÖT Pályaválasztás. Junius 14. Egy küzdelemteljes évnek keserű tapasztalatai, csalódásai, arra kényszerítenek bennünket, hogy most, midőn a vizsgálatok befejezésével az iskolai év bezárul s egy sereg ifjú az alsó osztályok vagy az érettségi vizsgálat bizonyítványaival kezében pályát keres, ismét a pálya- választás kérdésével foglalkozzunk, mely kérdés e hetekben súlyos, sőt kétségbeejtő teherként nehezedik a szülőkre. S ez aggodalmas mérlegelés, fontolgatás, kínos tépelődés természetes is, hiszen minden szülő leghőbb vágya, melyért a legmesszebb menő áldozathozataltól sem riad vissza, hogy gyermekének oly jövőt biztosítson, mely gondtalan, biztos exiszten- cziát nyújt. De a pályakeresés kérdésében a legtöbb szülő igen téves, helytelen, sőt elitélendő felfogást követ, mely főleg az úri pályának csúfolt, legkevésbbé sem irigylendő beamteri pályák bálványozásában csúcsosodik ki. Meg nem dönthető igazság, hogy nemzeti karakterünknek legjellegzetesebb vonása az urhatnámság. Többnek látszani, mint a mi vagyunk, silány bécsi rongyok szemkápráztató csillogásával takargatni vagyoni helyzetünk kétségbeejtő ziláltságát, a hivatalos állás tekintélyével, nevetséges czimeivel fedezgetni énünk ürességét s tehetségeink fogyatékosságát, ehez mesterileg, nem, a művészet minden raffineriájával értünk. E szörnyen indokolatlan felfogás logikai folyománya azután az, hogy a verejtékes, de minden tiszteletreméltó, nehéz, de tisztes ^megélhetést biztositó munka a közfelfogásban még mindig nem talál oly megbecsülésre, minőben a legalacsonyabb hivatalnoki állás szomorú exisztencziája részesül. Ez a szörnyen nevetséges felfogás okozója végre annak, hogy évről- évre mind számosabban özönlenek az úgynevezett intelligens pályákra, hol a nagy tülekedésben még a tehetségesebbekre is csak kínos vergődés, késői kiábrándulás, küzdelmes nyomorúság, sőt nem ritkán teljes elzüllés vár. Azoknak a sorsáról pedig, kik a középiskolát nem ritkán hathatós befolyások igénybevételével csakhogy épen átuszták, jobb ha nem is beszélünk. Az élet kegyetlenül bánik el e vakmerőén előtörtető aspiránsokkal s még jó szerencse, ha az a szégyenteljes sors éri őket, hogy az ország legléhább, leghaszontalanabb osztályát: a proletariátust növelhetik. Mert a züllésnek, bukásnak ennél van még mélyebb foka is, mint a napilapok dúsgazdagon változatos rendőri hírei napról-napra megdöbbentően igazolják. Értjük, sőt méltányolni is tudjuk a törekvést, hogy minden szülő urat akar a gyermekéből nevelni, de vájjon csak az az ur, ki a bürók falai között üres czimek- kel túlontúl dekorálva, de anyagi gondoktól idő előtt megőszülve, testben és lélekben megtörve senyved? Vájjon csak az az ur, ki nyomorúságos megélhetéséért a szeszélynek, ellenszenvnek vagy a hivatali kunérozásnak ezer és ezer tüszurását kénytelen jóképpel és nagy szolgálatkészséggel eltűrni s az előmenetelért nemcsak önállóságát, függetlenségét, de sokszor önérzetét is föl kell áldoznia? Valóban szánalomra méltó felfogás, melynek nemcsak ifjúságunk jövőjére, de hazánk gazdasági viszonyaira is végzetes következményei lehetnek, sőt már vannak is. Ifjúságunk egy igen tekintélyes része elzüllik, proletárrá lesz, pedig más pályán, az ipar vagy kereskedelem terén megállták volna helyöket s derék, hasznos polgárai lettek volna a hazának. Iparos osztályunk sem fejlődhetik, mert az arra való elemeket elcsábítja, elédesgeti a vágy, a rajongás az intelligens pályák után, hol csak annyit tudnak elérni, hogy nehéz versenyt támasztanak az értelmi pályákra hivatottaknak s igen gyakran ezeknek is romlásukat okozzák. Az értelmi pályák túlzsúfoltsága immár tűrhetetlen arányokban jelentkezik. Egy meghirdetett tanítói állásra, mely pár száz korona javadalmazással jár, nyolcz- van—száz a pályázó, kik közül igen sokan már éveken keresztül nyomorogva, tengődve várnak arra, hogy nehéz küzdelmekkel szerzett oklevelüket értékesíteni tudják. Nemrégen épen vármegyénkben történt, hogy egy meghirdetett albirói állásra negyvennyolcz pályázat érkezett be! De ha egy irnoki vagy dijnoki állást meghirdetnek, még ez alacsony fokú, kis állásokra is oly nagy raja mozdul meg a pályázóknak, hogy az ember szinte elA „Nagybánya“ tárczája. Szomorú vándor. — Lenau után. — Az élet partján járok én mogorván, Kör filtern bús, sötétlő fellegek; A bősz habok a partszegélyt sodorván Felcsapnak, én pedig tovább megyek . .. Ömöljetek könyiik! Hisz nem hiába, Jól látom elveszett szerelmemet... Múló ábránd volt éltem boldogsága, Csak szivemen ütött halálsebet. Meg-meglebbenni mintha most is látnám A koszorút halott arám fején, — Már jól tudom, hogy bús, halotti fátylán Nem villanik át semmi szép remény. Feszületnél kicsiny gyerek koromban Imát rebegve gyakran térdelék, Boldog idők!... Ott áll most elhagyottan S fölöttem, oh, már bébondt az ég. Egy kísérőm volt, egyetlen barátom, Nyomomba' mindig a kétségbe'sés, — Érzem, hogy egyre közeleg halálom, Jöjjön! akkor már nincs több szenvedés. Kuszkó Dezső, A zsur történetéhez. Ha még oly modern is a zsur, még sem napjainknak a fölfedezése. Mint a szalonélet minden más berendezése, Francziaországból származik. Ott a zsur virágkora a tizennyol- czadik század volt, amikor a zsurozás divatja mindenesetre szükebb körben járta, mint ma, de ez a kör jórészt különösen kiváló volt, a társaság szellemi egyéniségek és nagyságok tekintetében ugyancsak alapos gondossággal volt összeválogatva. Virágkora volt az a szellemes zsurnak, amelyen épen olyan okosan csevegtek, mint élénken udvaroltak. A romantikusok idejében az ilyen fajta zsurok Németországban is elterjedtek, csakhogy a társalgás hangja kissé nehézkes volt s a franczia udvariasság pikáns ingerét az ábrándozás és a szen- timentalizmus pótolta. A múlt század hölgyeinek, akik egy elég vonzó társaságot akartak zsurjaikon egyesíteni mindennapi csevegésre Párisról, — sem szépeknek, sem fiataloknak, mi több, kifogástalanoknak sem kellett lenniök. Mert ha Lambert, Necker, Geoffrin asszonyok a legfedhetetlenebb hivatással dicsekedhettek is, ugyanezt nem mondhatta el magáról Madame Du Defiant, a luxemburgi herczegnő és Madame Du Tencin, akiknek fogadó estéi voltak olyan hiresek és látogatottak, mint amazoké. Pedig Madame Du Defiant sem fiatal, sem szép pem volt, sőt jócskán túl volt az ötvenedik éven, amikor szalonját megnyitotta. Madame De Geoffrin, akinek zsurjai jó ideig a leglátogatottabbak közé tartoztak, a legcsufabb asszonyok egyike volt, úgy- hogy alapos fenyegetés volt az, amikor egy festő igy nyilatkozott: — Ha ez az asszony még sokáig bosszant, istenemre lefestem. Az sem volt múlhatatlanul szükséges föltétel, hogy a háziasszony jó családból származzék. Madame Geoffrin a dauphine egyik komornyikjának a leánya volt és feleségül egy kézműárukereskedőhöz ment, akinek nagy vagyona lehetővé tette számára a roppant fényűzést. Du Deffantnak ellenben mindenféle fortélyhoz és intrikához kellett folyamodnia, hogy esztendei bevételeit nagyobbitsa. Hogy az akkori zsurok nem voltak five o’clock teas-k, mint a mostaniaknak legtöbbjei, azt mindenki elgondolhatja, aki a franczia kul- turhistóriákban csak némileg is járatos. Bőséges Ínynek való élvezetek nélkül a nagy szellemek sem jártak volna el olyan pontosan a zsurokra, amelyek úgyszólván esti találkozások voltak, tehát annak feleltek meg, amit nálunk zsurfixnek neveznek. A szupernak akkoriban is nagy szerepe volt ezeken a szellemdús összejöveteleken. Galiani abbé azt kérdezte egyszer báró Holbach- tól, hogy vájjon a filozófia, amelynek ő első Maitre d’hotelje, mindig olyan finoman és jó étvágygyal fog-e étkezni, mire a báró a maga részéről igennel válaszolt. Diderot igy ir egyszer báró Holbach birtokáról: Imádkozzatok értem, hogy ne indigeszcióban halljak meg, mert még
