Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-15 / 37. szám

TÁnSAÜALMI ÉS S25ÉPmOI»AX.MI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14

Népiskolai ifjúsági könyvtárak.

Szeptember 14.

Ne resteljük bevallani, hogy nálunk a fiatalság nevelési rendszere a legutóbbi időkig igen közepes színvonalon állott. Nem karolták fel ezt a felette nagy érdekű ügyet azzal a szeretettel, komolysággal és lelkiismeretességgel, a melylyel felkarolni kellett volna. Már pedig a népek, nemzetek története fényes tanúbizonyságot tesz arról, hogy a hol gondos, pedáns, lehet mondani puritánszerü nevelésben részesítették az ifjúságot, ott szilárd jellemű, erősakaratu, munkakedvelő és tettvágyó férfiakból álló nemzet kialakulását tették lehetővé. S ahol ilyen férfiak alkották a társadalom, a nemzet nagy hányadát, ott virágzásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak indult az ország; ott fokozatos haladás, emelkedés és gyarapodás mutatkozott minden téren s összességben mindez a polgárság, a nép jólétének, boldogulásának kútforrásává lett. A mely ország tekintélyes százaléka ellenben elpuhult, lázas erkölcsű, beteges hajlamú és ingadozó természetű fiatalságból állott, az oly nemzet visszafelé fejlődött, hanyatlott s számos esetben romlott erkölcseinek, feslett életmódjának lett áldozata, megsemmisült, elenyészett.

E szempontokból mérlegelvén a dolgok mibenállását, az ifjúság helyes, czél- tudatos és okos nevelésére kiváló figyelmet és gondot kell fordítani. A fiatal

lélek rendkívül fogékony mindenféle \i^pi^|szió/4^nt; a mit lát, a mit hall, a mi elméjét leköti, érdeklődését

felkölti, nem röppen el nyomtalanul, hanem mindjobban gyökeret ver lelkületé- ben. Ezért kell a gyermeket oly irányban nevelni, hogy maga előtt csak szépet, jót, nemeset lásson, halljon vagy tanuljon. Magasztos, felemelő, léleknemesitő olvasmányokat adni a kezébe egyrészt, ártalmatlan, testedző, kedélyt élénkítő, szellemet fölfrissitő szórakozásokra bírni másrészt, így nem lesz a gyermek kora vénné, nem kopik le leikéről a fiatalság üde, kedves zománcza, idegei nem petyhüdnek el, izmai nem lazulnak meg, hanem egész lényén meglátszik a duzzadó életkedv, a derű, a vidámság, az önérzet.

Ifjúságunk nevelési rendszerében kétségkívül uj fejezetet jelent a közoktatás- ügyi kormány rendele te, melyben a népiskolai ifjúsági könyvtárak kötelező berendezéséről van szó. Az iskolák eddig is rendelkeztek könyvtárakkal, de ezek csak paródiái voltak a „könyvtár“ névre valóban rászolgáló intézrrénynek. Akadt itt- ott néhány könyv, mely vagy a ponyva- irodalom piszkos terméke volt vagy pedig olyan külföldi, bár jelesebb iró fordított munkája, a mit éppenséggel nem tanácsos a fiatalság kezébe adni. Ilyen könyvekkel csak rontjuk a fiatalságot, a helyett, hogy javitanók.

Most azonban valódi iskolai könyvtárak felállítása van tervbe véve. Hozzáértő férfiak komoly és beható megvitatásai eredményekép válogatják öszsze kizárólag az ifjúságnak szánt olvasmányokát, melyekből okulhatnak, tanulhatnak nemesülhetnek. Szigorú czenzura alá vettéa mindama könyveket, a mik nem a fiatalság kezébe valók. Lesz tehát sok és jó könyv. Mindenkinek jut majd olvasni valója és ez a körülmény óriási átalakító hatással lehet a fiatal sarjadékra. Az el- vitázhatatlan, hogyha könyvet adunk a gyermek kezébe, illetve hozzászoktatjuk az olvasáshoz, úgy megszereti, hogy nincs az a hatalom, mely eltéríteni tudná az olvasástól. Ezzel kapcsolatban még egy nagy horderejű és a jelen generáczió egészségesebb fejlődését előmozdító czélt lehet elérni. Az iskolai könyvtárak révén a czivilizálatlanul felnőtt köznép is olvasmányhoz jut. Az apa, ki eddig unalmában a korcsmát, pálinkamérőt bújta, olvasásra adja magát s minél tovább halad az olvasásban, annál jobban leköti figyelmét, annál inkább lapozgatja s miután az érthető, világos stílusban megirt könyvet érdekesnek találja, lassan-lassan hozzászokik szabad idejében, főleg vasárnapon, az olvasáshoz s ezzel egyidejűleg megfeledkezik arról, hogy korcsma is van a világon.

így azután fokozatosan ébred az egyszerű, tudatlan polgárember is arra a tudatra, hogy bizony nem is oly roszszak az emberek, mint a minőnek hitte, gondolta. Nem merő szinigazság mindaz, a mit a

A „Nagybánya“ tárczája.

Egy pillantást.. .

Egy 'pillantást vess csak rám naponta,

S azzal én egy hosszú nap beérem.

Fényét, mint a szent-hely örök mécsét, Ápolom bent szivem rejtőkében . . .

Tömjént gyújtok sugárzó tüzénél, Oltárkőbe foglalom be képed S leborulva tömjénzem, miként a Kis ministráns a nagy istenséget . . .

Ssávay. Gyufa,

Mese.

Imádom a tavaszt és szeretem az őszt. A tavasz ragyogó verőfényétől, mosolygó üde- ségétől az újjászületés csodálatos gondolata járja át lelkemet; őszkor pedig a nagy temetkezésnek induló természet képétől a fájó lemondás magasztos eszméje remegted meg szivem.

Imádom a tavaszt, mikor arany ragyog a napfényben, zöld ruhát ölt magára a mező és azok a sokféle szinü virágok nyílnak kaczér, hivságos pompával; mikor a nyíló virág, fakadó rügy, suttogó szellő mesélnek mámorról, szerelemről, álmokról; szivünk gyönyörűségesen szép álmairól. Virágillatos mezők süppedő szőnyege, suhogó erdők mélye megihletik a lelkemet.

Szeretem az őszt az ő borongós hangulatával, a mikor a virágokkal együtt hervadnak

érzelmeink, a sárga levéllel együtt hullnak a föld porába. Mikor olyan hideg, ködös alkony ereszkedik alá, olyan csend, olyan bántó nyugalom nehezedik mindenre. Emésztő, gyötrő gondolat száll meg, mert a lemondással együtt jár az enyészet is s a kutató elme bonczoló ereje ilyenkor harczba száll a hivő lélek reményeivel. De győz a hit: „mert a sírból is lesz feltámadás !“

Tavaszkor oly lágyan bólintgat ablakom alatt ez a nagy vadgesztenyefa balzsamot lehelve, madár daltól boldogan, — de őszkor könyörtelenül tépdesi meg a szél levelét s akkor oly szomorú, oly beteg, mint a csalódott kis leány reszkető szive. S azok az elsárgult, fonnyadt levelek mintha panaszai volnának a lombdiszét sirató, dalát, illatát, friss zöldjét vesztő vén vadgesztenyefának. Ilyenkor érzem, hogy az ember is eszmét, életet, mint hervadó leveleket egymásután veszti el, hullatja alá.

De minek beszélek tavaszról és őszről, sejtett boldogságról ? A mese kedvéért. - Két lányról szól a mesém, a melyben egyik boldog lesz, a másik pedig - majd elmondom.

Délutánonként tavaszkor a nagy sétatéren szoktam sétálni. De elmegyek messze az emberi zsivaj helyétől, elmegyek a sétatér legtávolibb helyére, a hol nem járnak sokan, csak azok, a kik szeretik a csendet és természetet; nincs itt semmi a távoli zajból, csak a szomszéd szántóföldről hallatszik ide a pacsirta dala.

Tavaszi álmok, virágok bűbájos illata zsongnak körül; merészen szálló eszmék szárny- suhanása érinti lelkemet, édes gyönyörbe ringató érzések akkordjai csendülnek meg szivemben, mely csordultig megtelik valami sajátságos, öntudatlan érzéssel.

Az egyik tisztáson versenyre kelve szedi az ibolyát egy lány és egy ifjú. A lány karcsú, lehajló fehér kalapja alól fekete, göndör hajfürt omlik elé. Az ifjú szőke, sugár termetű, olyan bájos kinézésű, a milyennel leginkább szeretnek elnevetgélni azok a forróvérű, csacsogó természetű kis asszonykák. Mire is gondolhatott az a bájos lányka és az a jó fiú, mig ibolyát szedtek ? Nem mond-e nekik a fű között elbuvó kis ibolya valami epedőt, megkapóan szépet?

A nap óriási tányérja a bíbor ég alján merül lejebb-lejebb, kilövel még egy-egy tűzkövét; ott ég még vérvörös lángja a virágházak üveg tetőzetén, majd rávillan a Szamos hullámvölgyeire . . . Visszatérek a nagy sétautra.

Az alkony bűbájos ragyogása, illata; a pajkos jókedv, mely azoknak az édes asszonyoknak, csókosajku leányoknak természetes leikéből fakad, olyan kedvesen érint, felvidít.

Mindennap találkozom itt a sétatéren egy leánynyal. Arcza halvány és fájdalmas, kék szeme fátyolozott, szinte nedves fényben ragyog. A sors az ő leánykorának is felforgatá bűbájos álmait és letörülte arczárói a frisseséget lehelő zománczot, más szint tett oda, azt a bús halvány szint, a melytől megreszket a szánakozás és könyet csal elő a szemből; ő róla szól a mese.

Biró Irénke édes arczu, gyengéd, üde gyermek volt, kedves, álmodozó kis lány. Szemeinek meleg tekintete valami megfoghatatlan, napsugaras megelégedésről beszélt. Az ajkain vibráló röpke mosoly olyan hatással volt a szemlélőre, mint szép tavaszi reggel a függönyök közt beszökő csillogó, pajzánul tánczoló napsugár.

Olyan szép volt, hogy minden fiatal ember megnézte, hogy gyönyörűséggel megteljék a