Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-14 / 28. szám
2 NAGYBANYA 1904. julius 14. gatásának eltörlését jelöli meg mint olyanokat, melyektől üdvös eredményeket s a bajok orvoslását várja. Érdekes, miként ir a kamara a szövetkezetekről : „A fogyasztási szövetkezeteket elég akárhol csak felemlíteni, hogy vérbe boruljon tőle a kereskedő. Hasonló inzultus egy egész foglalkozási ág ellen s éppen annak adófillérein> talán sehol nem történt még a világon. Panaszkodik ellene mindenki, a vádak magasra nőnek, országszerte egyformák, a védelem egy nagy hallgatásba szorul össze s abba a makacsságba, hogy mivel a kormány kezdte a dolgot, tehát visszavonulni nem lehet.“ Aranyszavak, melyeket nem egyszer hangoztattunk mi is, melyeket ismételten rokonszenves figyelmébe ajánlunk mindenkinek, különösen a mi nemzetiségekkel telitett vármegyénkben, hol a nemzet fen- tartó független elemet jórészt a kereskedők s iparosok képviselik, több mint hét százalékát képezve a vármegye 367.000 lakosának. Mindenkinek a hazafisága kell, hogy megmondja, minő állást foglaljon el a szövetkezetekkel szemben. A kereskedelmi viszonyoknál semmivel sem voltak jobbak az elmúlt évben az ipari viszonyok. A nagyipari vállalkozások szüneteltek, a kisipar vissza fejlődő irányzata tovább haladt s bár már szinte a közmondásos szólamok sorába tartozik az a mondás, hogy a kézműves kisipar menthetetlen, annak pusztulnia kell, vájjon meg is tettünk-e mindent, amelylyel megmenthetnek? Amivel a nemzetfentartó munkának az élet tömérdek veszedelmei között segélyére siethettünk volna? Korántsem ! Az a segély, amiben a kisipar részesült, hasonlatos ahoz, mint mikor a kutbaesettet czérnaszállal akarnánk kihúzni ! Ez a közöny, nemtörődömség az oka azután annak, hogy a kivándorlás most már nemcsak a földműves munkásokat, hanem a kisiparosokat is erősen tizedeli! A kamara a meglevő ipar nemesítésében, szakértelmének, ízlésének fejlesztésében, továbbképzésében; a kisipari szövetkezetek erős állami támogatásában; j a közszállitások ügyének gyökeres, lehetőleg törvényes rendezésében; államsegélyes : munkagép adományozásában; az országos vásárok és vásárrendtartási s helypénz- i szedési viszonyok rendezésében, végül a már hosszú idő óta sürgetett ipartörvény revíziójában hiszi a bajok orvosszerét fel- i találni. T agadhatatían, hogy az állam, a törvény- : hozás sokat, nagyon sokat tehet a tönk 1 szélére jutott magyar kereskedelem és magyar ipar megváltására s kell is tennie, ! de e tekintetben nagy kötelességek hárul- : nak a magyar társadalomra is. Minden téren, minden vonalon pártolnia, támogatnia, segítenie kell a nagy nehézségekkel küzdő magyar ipart, magyar kereskedelmet, mert ismételten hangoztatjuk: ne feledjük egy j pillanatra sem, hogy a kereskedők és iparosok a nemzet legerősebb fentartó osztályát képezik. A kamara jelentése, melyből nemcsak a kereskedők és iparosok meríthetnek bő tapasztalatokat, de igen értékes tanulságokat vonhat le abból a nagy közönség is, Száváig Gyula titkár kitűnő tollát dicséri. Áldozzunk a közjóért! Tekintetes Szerkesztő Úr! Nincs szebb hivatás, mint valami rendetlen dolgot vagy állapotot rendezni, rendbehozni. Létezik-e nagyobb élvezet, mint az, ha valaminek rendezésére irányitott törekvésünket siker koronázza ? Ha csak saját lakházunkat és annak tájékát rendbe hozzuk, gyönyörrel tekintünk végig a tisztaságtól ragyogó szobákon, a tágas udvaron, kertünknek virágágyás, gyümölcsíás és a konyha szükségleteit fedező veteményes részletein, valamint a kertrészleteket összekötő, porondozott utakon. És ha már „otthon“-unk rendben van, önkéntelenül gondolunk az utczák, a város rendezésére. Ily eszméktől áthatva, vettem kezembe laptársunk múlt vasárnapi számát. Habár engem mint Írót, bocsánat ezen, talán a szerénység határait átlépő önérzetért, a » Vidéki lapok helyzete« nagyon érdekelt, de természetes, hogy mint buzgó városatyát, a »Város rendezés« közlemény czime ragadott meg. Igaza van czikkiró úrnak, egyenesítsük, szélesbbitsük, hosszabbítsuk utczáinkat! Sőt azt sem bánom, ha ezen fontos és szép feladatot a Postarét-utczával kezdjük meg, a mi annyival is czélszerübb, mert a közlemény szerint Lakos Imre polgártársunk, a Postarét-utcza egyene- sitéséhez ingyen ajánlotta fel fél kilométer hosszú utczai oldalon kertjének azon részét, mit az egyenesitő vonal az utczához leszel és csűrjének igy az utczára kerülő oldal toldalék részét is saját költségén lebontani magára vállalta. Arról megvagyok győződve, hogy Lakos Imre polgártársunk példáját a többi ház- és kert-tulajdonosok követni óhajtván, egymásután fogják felajánlani csürjeik oldaltoldalékai azon részeinek saját költségükön való lebontását, meiylyel az utczák rendezési vonalaiba esnek. Az említett közlemény elolvasása után siettem a Postarét-utczába, hogy a dolog mibenlétéről a helyszínén szerezhessek tájékozást. Itt mindenekelőtt azon sajnálatos körülményről győződtem meg, hogy az ut-épitési munkálatok „gőzerővel“ hajtatnak végre. Városi hatóságunknak ezen elhamarkodott intézkedését megrovás nélkül nem hagyhatom. Mivel indokolhatja hatóságunk azon eljárását, hogy az ut-épitési munkálatokat a kiküldött bizottság szemléinek meg- ejtése előtt kezdte meg? Az, hogy a Postarét-utcza Lakos Imre polgártársunk lakházán túl járhatatlan, nem mentség, mert nem az a fődolog, hogy az eddig járhatatlan útvonalon a közlekedés lehetővé tétessék, hanem, hogy a létesülés stádiumához oly közel álló postarét-utezai nyaralótelepnek nyílegyenes utczája legyen és ha a hatóság nem hamarkodja el a dolgot, hanem annak rendje és módja szerint figyelembe veszi az eddig felmerült, valamint ezentúl támadható kívánalmakat, nincs kizárva, hogy a még ezentúl megejtendő helyszíni szemlék és tárgyalások a postarét-utezai nyaralótelepek létesítésének kérdésével párhuzamban folytathatók és egyidejűleg befejezhetők lettek volna. Nagyon sajnálom, hogy a postarét-utezai szemlékhez kiküldött bizottságnak tagja nem vagyok, mert igy nincs módomban Lakos Imre ur kívánalmait közvetlenül tanulmányozni. A helyszíni szemléken részt vett tagoknál imformá- cziót kerestem ugyan, de a nyert válaszokból nem tudok eligazodni. A bizottsági tagok például azt állítják, hogy Lakos ur kívánsága szerint nem annyira az ő tulajdonát képező félkilométer hosszú utczai nál is — nagyon változnak a nézetek. Ezek után a saját nézeteim kifejtéséhez kezdtem, de jó szellemem visszatartott. — Megijedtem attól a gondolattól, hátha ezért a felolvasásomért összes ’női ismerőseim haragját esetleg magamra vonom. Már pedig az alvó oroszlánt nem jó bántani, hanem a legjobb esetben is tovább hagyni aludni. Különben is teljes életemben nagy hódolattal viseltettem a nők iránt. Mert tudtam, hogy a nő hivatása megédesíteni a férfi életét és azt, a mit ők tesznek, utánuk nem csinálhatja közülünk senki. A nők szivében támad minden szép és nemes gondolat, ők nevelnek nagyra minden szép és nemes eszmét; ők enyhítik a szenvedést; ők törlik le a fájdalom könyeit; ők a haza- szeretet bizományosai. De meg nem lehet a női szivekbe annyi keserűséget önteni, hogy a mi édes benne, át ne érezzék rajta. Ezen okokból ezt a thémát abba hagytam és elhatároztam, hogy egy novellát fogok felolvasni. A novella igy kezdődött: Olyan volt, mint akkor, midőn álmatlan éjszakám a fejlődő szerelem élénk, bűvös színeiben pompázott. Nagyobb, erősebb, de igazi bébé- asszony volt. Valami végtelenül bájos, gyermekes szabású ruha volt rajta. Arcza kissé sápadt volt, de a finom bőrön átizzott tüzes vérének pírja. Őnagysága a pamlagon hevert; bársony kacsójában czigarett, melyből koronként sűrű füstöt eresztett a plafond felé. Félkarja feje alá van hajtva, ruhájának csipkézete majdnem teljesen elfedi érdekesen bájos arczát. De azért láthatók azok a szemek, a melyek oly feketék, mint a szén; tüzesek, mint egy ifjú szerelmes szive. Szemei alatt égetett mandolával barnás árnyék van vonva, ez emeli a szemsugarak fényét és melegségét. Őnagysága kokett, mint egy huszárhadnagy és ábrándos is, mint egy falombok közt átszürődő holdsugár. Itt egy kézszoritás, ott egy mosoly, amott egy sóhaj, alkalomadtán egy eltitkolt köny, kápráztató kaczérkodás, vagy szivet olvasztó érzelgés által egész sereg udvarlót szerzett. - De azért sohasem volt egygyel, mert az „egy“ imádó gondos kerülése a legbiztosabb mód, hogy megóvja a jó hirét és hatalmi állását. Mert a női erények legszigorúbb őre a vetélytárs. Az olyan nőhöz, a kit egyszerre 2-3 udvarló társaságában látnak, a legleleményesebb pletyka sem férhet. A mint igy folytattam voína novellámat, észreveszem, hogy ennek a novella felolvasásának okvetlen botrány lesz a vége, mert a kataszteri főmérnök esetleg bájos nejére ismerne a hősnőben. Ezt is félbehagytam. Kezdtem kétségbeesni; miről írjak?! - Igazán olyan boldogtalannak kezdtem érezni magam, mint a kinek első mennyasszonya kolostorba vonult, a második meghalt, a harmadik a felesége lett. Kezdtem zúgolódni az élet ellen, a mely ilyen őrült helyzetbe hozza az embert. Csak az vigasztalt, hogy az élet egy álom, a melyből akkor ébredünk fel, mikor meghalunk. Eszembe jutott annak a szép szőke kis lánynak a története, a ki annyira szerette azt a hóbortos fiút; szerette becsületes, fájó lelke mélységes szerelmével. Milyen pusztító, égető vágy fogta el, a boldogság után gyötrődő szenvedélye kimerítette, összeesett, arcza sápadtabb lett. Keveset beszélt, ha néha tréfált, abban is volt valami abból a szomorú melankholiából, a mi inkább sírásra, mint nevetésre ösztönzött. S eljött a lágy tavaszi fuvalom és sírba vitte. Nagyon szomorúnak találtam ezt a történetet, még esetleg sírnának is felolvasásom alatt. Nem folytatom tovább, újra kezdtem. Nagyon alkalmas thémának kínálkozott Petonyák Jankó szomorú históriája. Petonyák derék ember volt és Írnok az adóhivatalban. Tíz esztendeig élt együtt az ő hivséges Marinkájával, minden megáldás nélkül. Hogy mi ütött Jankóhoz, mi nem, egy ködös őszi napon azt mondta Marinkának, hogy törvényes nejévé teszi. Olyan csókot kapott, hogy felért egy pisztolydurranással. Boldognak érezte magát Jankó, mert egy epe- és ordináré asszonyi hiúságok nélküli oldalbordára gondolt szert tenni. Marinkának majd kiszakadt a szive a nagy boldogságtól, hogy most már ő törvényes asz- szony lesz. Eddigi prózainak vélt életét a poézis kedvességével vonta be Jankó úr felcsigázott fantáziája és érezte, hogy az élete olyan lesz, mint egy édes álom .... De nem folytatom tovább Jankó nagyon is szomorú történetét, mert a hivséges, szelíd, ártatlan, galambepéjü Marinkából, egy dühös, veszekedő és harcziás kedvű Petonyákné lett. Olyan czifra üdvözlésekkel fogadta férjét, ha néha-néha a „Sánta-túzok“-hoz czimzett korcsmából úgy éjféltájt haza került, hogy egy huszárkaszárnyát is hüledező bámulatba ejtett volna. Bravo! kiáltám, megvan; nemrégiben városunkban a „Nyikorogjunk“ czimű műkedvelői zenekar Liliom Gizella énekkara szives közreműködésével hangversenyt rendezett. Felolvasom róla a kritikát és egyúttal beszélek a művészetek jótékony befolyásáról az emberiség erkölcseire. Előszöiyis a dalkör szereplését kezdtem feszegetni. Úgy énekeltek, mint őserdőben a gorillák, mintha valamennyi énekes uraságoktól
