Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-08 / 36. szám
iéís siaÉr'ii^oDA.r.Mi xiiu,r3?xi-..^r,>. ElSíüetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkcsztsscj és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14. A közjóiét emelése. Szeptember 7. Ősidőktől fogva a bányászat adta meg Nagybánya jelentőségét; e jelentőséget ma is neve jelzi és bányászatának kivált a kincstár által évszázadokra berendezett virágzó üzeme tartja fenn. El lehet mondani, hogy városunk a bányászat nélkül erősen visszafejlődnék, mert lakosságának körülbelül harmadrésze elvesztené közvetlen vagy közvetett munkaadóját és a népet létérdekeiben megtámadva, elvándorlásra kényszerítené. E foglalkozás tehát ellátja a lakosság egy részét; bár másrészt igaz, hogy a tömegnek oly szerény megélhetést nyújt, a mely állapot nem ad módot az anyagi erőgyűjtésre és művelődésre, mert abból csak épen az élet vegetativ szükségletei elégülnek ki úgy a hogy. Régebben a magánbányászat virágzása sok száz családnak volt hatalmas erőforrása a fentartásban és művelődésben ; ma már annak körülbelül vége s nincs is reménység valamelyes javulásra. A magánbányászat lehanyatlásával igen sokat vesztett a város lakossága, mert az a pénz, mely a földből kikerült, ezt a földet termékenyítette, itt forgott, itt teremtett jólétet. Úgy képzeljük el e dolgot, hogy ha pl. a kincstári bányászat fölöslegének százezrei itt mennének át a közforgalomba s nem szállítanák el azokat: bizonyára nagy jólét volna az emberek között s már régen fenállanának azok az alkotások, melyeket csak ma kezdünk létesíteni. Emigy azonban csak a fillérek maradnak itt, a koronák máshol teljesitik kötelességöket. Az anyagi jólét keresése nemcsak kívánatos, hanem annyira jogosult is, hogy szinte kötelesség. Ha — a mint mondani szokás — a jutalom a munka ingere: akkor áll, hogy mentői jobban fizeti valamely hely a munkát, annál nagyobb tevékenységre buzdít; ez által a munka versenyszerűvé lesz és tökpletességre fejlődik. A technika vívmányai tis ezt bizonyítják, mert az ember arra törekszik, hogy mentői nagyobb erőmegtakaritással minél tökéletesebb munkát végezzen. A gyárak nagy vagyongyüjtők; azonban hogy a közjóiét terjesztői is legyenek, ettől a tőke kapzsisága miatt még távol állunk. Városunkban különben nincs gyáripar, tehát e szempont itt nem érvényesül. Van helyi iparunk !ís kereskedelmünk, mely szükségleteinket í ellátja. Fejlődésük igen kívánatos lenne alanyiban, hogy egyrészt itt is kapható legyen mentői több áru és iparczikk, mác -észt a mi van, az ki is állja a versenyt ar és jóság tekintetében. A közszegénység folytán a kereskedelem és ipar hangulata nyomott; nincs élénk forgalom, a szükségletek szűk korlátok közé szorulnak. Iparosaink és kereskedőink között nem terjed a jó mód, bár egészséges viszonyok közt itt volna tere a vagyonosodásnak. A kereskedelem forgalma meg szokta mutatni a pénzköltés képességét; a forgalom csekélysége a pénzhiány jele, valamint a szervezetben a lanyha vérkeringés a vérszegénységé. Hátra volna még a föld, az istenadta föld, a melynek őserejéből táplálkozunk mindnyájan, a mely tehát tulajdonképeni fentartónk. E tekintetben gazdagok lehetnénk, igen gazdagok, ha nem hangzanék el annyi szózat hiába. Mai nap, mikor a kaszinók és más egyesületek ontják a lapokat s ha valaki nem sajnálja a fáradságot, a gazdasági szaklapban, de a többiekben is felvilágosítást kap a gazdálkodás napirenden levő kérdéseire nézve, mai nap annyi ráhatás után anyagi erőnk tulajdonképeni kincstárának, környező hegyeinknek, valamint sik területünknek képe bizony más lehetne. Nem kell ahhoz nagy tudomány, hogy valaki az ő kis területének — hiszen nálunk jórészt kis- és törpebirtokról lehet szó — gondját viselje, kivált ha szereti. A föld szeretete pedig a mellett, hogy az egészségnek legjobb barátja, egyúttal a legszebb örömek forrása. Már az ó-kor költői és irói rajongva dicsőítik a természet örömeit; Horatius, Vergilius, Theokritosz nemcsak meggyőznek, hanem meg is hatnak. Ez a mi földünk, melyen az elhanyagoltság szembeszökő, nagyobb méltánylást érdemelne. Kevés kivétellel nem mutat megfelelő gondozásra s jórészt ki van éheztetve. A hol az idegen, a bolgár, megbirkózik, sőt megbarátkozik a földdel, pedig sem az éghajlatot, sem az embereA „Nagybánya“ tárczája, Fráter Gilbertó. Fráter Gilbertó huszonnégy esztendős korában vikáriussá lön, a j ordán völgyi dominikánusok kolostorában. A tisztes vén atyák, kik egy hosszú életen keresztül kutatták az élet bölcse ségét: Istennek újjmutatását látták ebben is. Ez a fiatal barát az ő hamvas piros orczá- jával egy szent vala; dísze a rendnek, valami fönséges célra hivatott e világban, noha sejtelme sem volt senkinek, miben éled meg egykor eme hivatás, hanem az öreg gvardián, ki immár félig próféta, erős bizalommal hitt abban a megfoghatatlan misszióban, melynek sejtelme ott lebegett örökké, félig az ő lelkében, félig a fráter Gilbertó feje fölött. Juvenális atya, — lesz talán száz esztendős — bölcseségben fölötte gazdag férfiú vala. A lemondás megadó tudományát végig tanulván, soha meg nem csalatkozó ítélettel mérlegelte a földi dolgokat s igy esett, hogy midőn Fráter Gilbertó az ő gondtalan piros arczával, gazdag, fekete hajfürtéi dacára, vikáriussá lön, a megkopaszodott, fakóarczu vének, egy szebb kor, egy boldogabb élet hajnalderengését látták el- közelgeni. Megnyugodtak mindnyájan tehát. Azelőtt huszonnégy esztendővel, egy bájos szeptemberi reggel, mikor a Jordán kék vize fölött szakadozni kezdett a köd, a hajnali mise után, kiki ment a maga dolgára. Egy vén barát a zárda küszöbén egy újszülött csecsemőbe botlott. A csöppség sivalkodott torkaszakadtából; nyilván éhes lehetett, különben megenni- j való bájos apróság vala; nedvesen ragyogó két kék szemében úgy ült meg a gyöngyszemü könycsepp, mint az agave szirmán a harmat. Kövéres kis kezei voltak és hosszú haja, a mi már akkor is selymes és fekete volt. Valami nagyon megviselt, szennyes vászondarab takargatta nagyjában az apró embert. Lehetett hat napos életű. A barát megijedt, nem-e az ördög incselkedik vele, de aztán bátorságra kapott s el- ujságolta odabenn a szörnyű csodát. Páter Juvenál már akkor is szerfölött öreg és szerfölött bölcs vala, maga elé hozatta a siró porontyot. Az elcsittult ölében s bizalmas, nagy kék szemeivel tüstént belátott a mogorva vén ember szivébe s kitalálta, hogy I ez az első ember e föld kerekén, a ki őt halálig szeretni fogja. Nagy bozontos szakállába csimpeszkedett tehát s másvilági nyelvén elkezdte kibeszélni élettörténetét. A többi hallgatag ámulással állta körül őket, csupán az öreg gvardián ránezos arczát aranyozta be valami különös mosoly; megértette a halk galambbú- gásból a bűn történetét, melyből egy élet fakadt s meglátta tüstént a végzetek mozgatójának kezenyomát — és a gyermek ott maradt a kolostor csöndes, békés világában; a többi se zsörtölt miatta, hadd vezekelje meg hát — mondták — az apai bűnt. A komoly, szótlan, fekete alakok között növekedett szépen, észre sem vették, a mint a gyerekinget kinőtte. Mikor az ifjúság sejtelmes, lázas koráig ért, az örök csend, örök béke I szótlan nyugodalma megvette már a szivét s a lázas sejtelmeket lefojtá mind. Az ő álmai között is megjelent egy fehér árnyék, de az csak lelkét részegítette le megfoghatatlan bűvöletével — hiányzott abból minden földi . . . Napijáró pusztán egy lélek nem lakozott. A kolostor környékét felverte a vadon, buja, őserejü természet és ebben nem lakoztak nymfák, tündérleányok. Soha még földi asszonyt se látott. Valami halvány, zűrzavaros fogalom képződött lelkében róla. A bölcsek Írásaiból kitanulta, hogy az asszony a bűnök ősanyja; egy téveteg, törékeny, gyönge lény. Szent Antalt az ő képében kisértette meg a sátán s mindenütt, hol emberi bukás történik, ott játsza kárhozatos szerepét. Egy volt közöttük, a ki tökéletessé ! válhatott: a szűziesség teljével méh ében hordván az Isten fiát - különben a vétek mind tőlük eredt vala .... Elvégre huszonnégy esztendő múltán, amaz emlékezetes reggel óta, miután a lemondás filozófiáján megerősödött a lelke, vikáriussá lön a lelencz s tisztes öreg testvérei elismerték róla, hogy erős a szive és tiszta, mint a Jordán forrása; tudós és szelíd s ifjúságában is atyja megvénhedett testvéreinek. Ki tudja, mire viszi fel dolgát, hanem egy álmatag estén valami elkényszeredett, megviselt némber tévedt a klastromba. Az Ínség és kórság végkép letörte s a gyilkos láztól zihálva, fuldokolva rogyott le a kapu előtt, félholtan hozták be a nyomorultat s alig, hogy letette fejét, az irgalom ágyán menten elkezdett agonizálni, de a halálos kin deliriumában valami szörnyű bűn