Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-08-25 / 34. szám
2 NAGYBANYA 1904. augusztus 25. estéket s ez kerül a városnak évente 4563 korona 02 fillérébe. A jövőben ösz- szesen 290 izzólámpa és 10 darab nagy ivlámpa fogja a várost s a városház hivatalos helyiségeit világítani s e 300 láng 9500 koronába, tehát csak 5000 koronával kerül többe, mint a jelenlegi 135 petróleum lámpa, daczára, hogy több mint 100 izzólámpa egész éjjel, viradtig égni fog. Ez ötezer korona több kiadás elhelyezést talál az évi költségvetésekben, mert az aszfalt-járdákra a város által előlegezett összegek már nagy részben visszatérítettek s igy az immár felszabadult alap erre fedezetet nyújt. Csak mellesleg említjük meg, hogy magánosoknak az áram megállapított egységára hektóvattóránkint^ 7 fillér lesz; más városokban 8—10 fillér. És ez egységár lehetségessé teszi, hogy a magánosoknak a szebb villanyfénynyel olcsóbba fog kerülni a világítás, mint kerül az jelenleg a petróleum-lámpákkal. A vízvezeték ügyét már kimerítően ismertettük. A szükebb körű bizottság javaslatát, melyet kiváló tollal, nagy szaktudással Obiatok Béla m. kir. főmérnök dolgozott ki, egyhangúlag magáévá tette az ad hoc bizottság is, csupán annyi változtatást tett a javaslaton, hogy a vizmedenczét a Virág-hegyről az epreskert mellett levő felügyelői lakás mellé helyezte át; továbbá czélszerünek látta a bizottság, hogy a virág-utczai ág mellőzésével a vízvezeték ki a vasúti állomásig, nemkülömben a fa-soron is végig vezettessék. A vízvezetéki eredeti tervnek költségei az ad hoc bizottság átdolgozása után majdnem felényire redukálódik s e nagy költség megkimélés mellett is csak ismételhetjük az ad hoc bizottság szavait, hogy a vízvezetéknek az ajánlott módon való megoldása a város vizszükségleti igényeit úgy egészségügyi, mint minden más tekintetben teljesen kielégíti s vízvezetékünk ideális tekintetekből sem fog más városok vízvezetékei mellett maradni. Az ad hoc bizottság egyhangúlag elfogadásra ajánlja a csatornázási terveket is, melyek, hogy minő nagy egészségügyi czélo- kat szolgálnak, fejtegetnünk teljesen fölösleges. A csatornázásnak az egész várostf elölelő hálózata mintegy kétszázezer koronába kerül s ez összeget az ad hoc bizottság a Laposerdő eladási árának még fennmaradt összegéből javasolja fedezni. Es itt elérkeztünk ahoz a ponthoz, hogy utaljunk a nagy alkotások nagy költségeinek a jelen és jövő nemzedékek között arányos és igazságos elosztására. A vízvezeték megvalósítására két ut kínálkozik. Vagy vállalkozónak adjuk ki, aki azt kiépíti a saját költségén a vízvezetéki dijaknak bizonyos időre való átengedése ellenében vagy pedig olcsó kamatú amortizácziós kölcsönből fedezzük a költségeket. Mindkét ut helyes. De miért nem fedezzük egyúttal olcsó kamatú amortizácziós kölcsönből a csatornázás költségeit is, miért költjük el arra a most élő nemzedék kizárólagos jövedelmét képező, a Lapos-erdő megtakarított eladási árát? Mikor ez összeg kisegítő eszközünk lehet az időben, mig a nagy befektetések jövedelmet nem hajtanak, mig az átalakulás nehéz proczesszusán átesünk. ■ A csendőrség, a nyaralók, a köztemető, a villamvilágitás, a vízvezeték, a csatornázás, a felsőbányái vasút mind újabb és újabb terheket rónak a városra. Nem volna-e üdvös dolog, ha ez újabb és nehéz terhekkel szemben a város felvértezné magát úgy, hogy a jövedelmét képező eladási árat nem költené el, hanem hagyná tartalékalapnak, hogy addig, mig a kezdet nehézségein átesünk, mig e befektetések jövedelmet hajtanának akár közvetve, akár közvetlenül, ha megszorulunk, ne kelljen mindjárt a pótadó remediumához fordulnunk, hanem legyen egy alapunk, melyhez hozzányúlhatunk. Es ez igazságos dolog is, mert egyrészt, ismételjük, a Lapos-erdő eladási ára a most élő nemzedék kizárólagos jövedelmét képezi, melyet az évi kiadásokra jogosan elkölthet; másrészt pedig méltányos dolog az, hogy a csatornázás költségeit ne csak egy generáczió viselje, mert az nem évtizedekre, de századokra szóló alkotás. Távol legyen tőlünk, hogy ez eszme felvetésével csak bonyodalmakat akarnánk felidézni vagy a szépen megvalósulásnak induló kérdések elé akadályokat akarnánk gördíteni. A f. hó 31-én tartandó nevezetes közgyűlés bölcsesége bizonyára megtalálja a helyes utat, melyen haladnunk kell s e nagyfontosságu kérdéseket akár igy, akár úgy, de dűlőre viszi. Mi mindenképen megnyugszunk a döntésben. é. m. Kristóffy főispán Nagy- somkuton. Kristóffy József SzatmárVármegye és Szatmár-Németi főispánja f. hó 20-án Nagy- somkutot látogatta meg. A nagy népszerűségnek örvendő főispánt, mint levelezőnk Írja, fényes ünnepséggel, igaz lelkesedéssel és szeretettel fogadták s már a külsőségek is elárulták, hogy Nagysomkutnak ünnepnapja van. Az egész nagyközség lobogódiszt öltött s már a reggeli órákban nagy néptömeg hullámzott az utczákon, mely hova-tovább szaporodott a nagy .csoportokban beözönlő vidékiekkel. A vidékiek legnagyobbrészt nemzeti szinü lobogókkal díszített kocsikon érkeztek; Bér kész község pedig egy díszes lovas bandériumot állított össze s annak kíséretében vonult be Nagy- somkutra. A szép, szálas fiatalság pompás lovaikon, nemzeti viseletűkben impozáns látványt nyújtott s igen sok nézőjük akadt. A bandériumot Berkesz község jegyzője: Szabó Ernő vezette. Kristóffy főispán délelőtt */411 órakor érkezett meg a szamosvölgyi vasúton s a hosszu- falusi állomásnál szállott le. Itt nagy néptömeg élén Péchy Péter nagysomkuti főszolgabíró üdvözölte a főispánt lelkes szavakkal, kinek fogadására megjelentek az állomásnál Teleki Géza és Teleki Sándor grófok is. A főispán meleg hangon mondott köszönetét a szép fogadásért s kérte a megjelenteket, hogy ép oly szeretettel és bizalommal fogadják, mint a mily szeretettel és bizalommal jön ő körükbe. Kristóffy főispán Teleki Sándor gróf gyönyörű négyes fogatába ült s hosszú kocsisor czirógatása. Derült napfény mosolygott a zöld lombok alatt, aranyos leplét ráteritve a zöldes mohára. Beszélgettek aranyos napsugárról, boldog szerelemről, csókról, illatos boldogságról, tépdestek jóslevelü virágot, egyszóval úgy viselkedtek, mint valami szerelmesek. Az erdő bokrai összecsapódtak utánuk, mintha a visszatérést akarnák meggátolni, a visszatérést utjok- ban és érzelmeikben. A nap utolsó sugaraival pásztázott végig a vidéken, édes búcsút intve. Az ég lassan elhalványodott. Irén és László akkor tértek haza az erdőből, csöndes kis szellő lengett arczuk körül, amint a fürdő megöntözött homokos séta- utján előre haladtak. László egész a szobáig kisérte Irént. S a mit eddig soha sem tett Irén, magával hívta Lászlót. Bementek. Irén a divánra ült, Laczi a szemközti zsölyére telepedett. Eddig még sohasem volt László Irénnel ilyen közeli és bizalmas helyzetben. Majd elnyelte szemeivel azt a gyönyörű asszonyt, a szoba illatos levegője ránehezedett a lelkére, az asszony ruhájából kiáradó mámoros illat behálózta, valami észbontó forróság lepte meg. Nem tudott szóhoz jutni. — Miért hallgat, Laczi ? — Magam sem tudom, de az az érzés, mely egy idő óta teljesen magáévá tett, most oly hatalmas erővel fogott el, hogy minden gondolatom abban öszpontosul, hogy mit is tegyek! Irén egy kicsit megremegett és hátrább ült a divánon. — Hiányzik belőlem az a képesség, a mit másoktól irigyelek, hogy lángoló szavakban mondjam el érzelmeimet. Tudom, ez a rovásomra esik, hogy hidegnek látszom, pedig szeretni tudok, mint senki más és én magát Irénke szeretem! . . . . Szeretem azzal a szenvedélylyel, a mely mindenre képes és a mely boldogságot vagy örök halált hoz magával! — Mit beszél, Laczi mit akar tőlem ? Irén összeremegett, lángoló fekete szemei besugározták finom körvonalú fejét, élénk arcz- játéka szivének egyes indulatait híven látszott visszatükrözni. Küzdött, viaskodott a lelkiismeretével, már a gondolattól is összeszorult a szive. Elhagyni férjét, nyomorultúl megcsalni azt a jó, szerető embert . . . László csak nézte, nézte imádással azt az asszonyt, a kinek varázsos szépsége, hófehér lelke belélopta szivébe azt az emésztő vágyat, azt a szenvedélyes érzést, Szerelmes tekintete beleszédült Irén lázasan égő szemeibe, az asz- szony reszkető szavaitól mintha még jobban elfogta volna az a démoni vágy, hogy magával ragadja, hogy övé legyen. írén egyszer csak azt érezte, hogy két szoros kar hevesen átfogja; ajkát, keblét, nyakát, lázas tüzes csókok égetik s egész valóját valami forróság perzseli. Mint a villám hasított át lelkén a rémület, ki akarta magát szabadítani, de hasztalan erőlködött. Gyönge lett az erővel szemben, az eddig lenyűgözött szenvedély nála is ketté törte a visszatartás béklyóit, őt is elfogá a lázas, vad szenvedély, mely elsöpri a józanság utolsó szemerét is a szív utjából. La- czihoz hajolt és visszaadta azokat a csókokat hosszan, édesen. Úgy járt ő is, mint az a himes lepke, mely addig kutatott a húsos fehér narancsvirág kebelében, mig egyszer csak megszédülve lehullott a zöld levelek közé. Pompásan ragyogott a hold, mintha ezüst leplet terített volna a földre, úgy nézett alá és úszott a megszakadt bárányfelhők között. Ezernyi szemével virrasztóit a csillagtábor, lágy szellő osont a lombok közé, megremegtette a a harmatos leveleket; suttogott a repkény a a mohos tölgyekhez simulva, lassan, titokzatosan mesélt egy hűtlen asszonyról. Úgy éjfél felé egy kocsi robogott a vasúti állomás felé. Laczi és Irén ültek a kocsiban, hogy hová mentek, azt senki sem tudta, de volt vasárnap pletykázás annyi, hogy még a legöregebb zsurosok sem emlékeztek ilyen delikát csemegére. Még az a szép piczi zsidóasszonyka, a rózsás arczu Steinné is, megszólta őket, pedig tavaly ő produkált ilyen nászutazást. Hiába az asszony ingatag! Ezen igazság azóta ismeretes, mióta a Nilus-völgyében termett papyruszra hieroglifezték a lágyszívű poéták szerelmes verseiket . . . * Köröndi Pista a második nap este értesült felesége szökéséről, még pedig a saját felesége leveléből. Sötét volt az éjszaka, olyan sötét, mint az agyának minden gondolata. Becsukta szemét a nappal, éjji álmát aludta, ő ott virrasztóit szuny- nyadásánál egyedül, mint az éjféli kisértet réme. Higgadt okosságát, mint valami kis szigetet dagály idejében, úgy elöntötte az a fájdalmas érzés, a mely tépte, marczangolta a szivét. Lenyűgözte minden gondolatát, minden tudását, kötelesség érzését; mintha valami óriási nehézség nyomta volna becsületes, szerető szivét. — Menjek el máshova, a hol nem ismernek, a hol nem kaczaghatnak fájdalmamon ? Vigyem magammal azt a kinzó öntudatot, hogy
