Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-22 / 51. szám
1904. deczember 22. NAGYBÁNYA 3 szolgákkal és polgári rendőrséggel együtt mintegy 5000 korona több kiadásába kerül évente a városnak. Ennyit pedig sokszorosan megér a hihetetlen anarchiába sülyedt vagyon és személybiztonsági állapotok orvoslása. Számadás. Rövid nehány nap még s a »Nagybánya* harmadik évfolyamába lép. Két éves pályafutásunk is szerfölött rövid idő egy lap életében, de elég arra, hogy kihívja a bírálatot a lap életképessége, végzett munkájának hasznossága s főleg azon kérdés fölött, hogy beváltotta-e azon ígéretet, melyet születésekor zászlajára irt. Haza fisát/, igazság és munka hármas jelszavával indultunk utunkra. Minden munkásságunkat e hármas jelszó irányította s fölemelt fővel elmondhatjuk, hogy ez iránytól egy hajszálnyira sem tértünk el soha s hogy e hármas jelszó sokszor küzdelmes szolgálatában patyolat tiszta lobogónkat a legkisebb szeny sem érte. Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és lángoló szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. E végvidéken mindig éber szemekkel állottunk őrt, hazafias szivünk egész melegével istápoltuk a testvérnépek testvéries békéjét s a közös haza javára irányuló áldásos együttműködését. Igazság, pártatlanság vezette minden szavunkat, minden tettünket. Az igazság védelmében nem tántorított meg bennünket senki, semmi érdek és semmi melléktekintet. Az igazságért volt bátorságunk szavunkat akkor is felemelni, mikor a mi érdekeink hallgatást parancsoltak volna. Legjobb tehetségünkkel iparkodtunk azon, hogy e vidék gazdasági, kereskedelmi s ipari érdekeit szolgálhassuk, hogy részesei lehessünk ama nagy munkának, melynek czélja e vidék gazdaságának, kereskedelmének s iparának reorganizálása s minden erre vonatkozó mozgalomból, áthatva a legnagyobb ügyszeretettől, iparkodtunk kivenni a magunk részét. E három pontban állíthatjuk össze számadásainkat. S hogy e három irányelv becsületes szolgá- j lása a nagy közönség rokonszenvével, tetszésével találkozott, mi sem igazolja fényesebben, mint az a nagy, szinte példátlanul álló támogatás, j melyben az olvasó közönség lapunkat részesítette. A harmadik évfolyam kezdetén csak Ünnepélyesen megismételhetjük azon programmot, mely lapunkat életre hívta. A hármas jeligét hiven, becsületesen fogjuk szolgálni ezután is. Dolgozni akarunk fokozott erővel édes szülőföldünk és ősi lakossága szellemi és anyagi érdekeinek fellendítésén, felvirágoztatásán. S ha erőink fogyatékosak is, erőt ad az a tudat, hogy nagy közönség áll mellettünk, mely súlyt ad szavunknak, törekvéseinknek. A lezajlott évben tapasztalt rokonszenvért, jóakaratért s támogatásért midőn hálás szívvel köszönetét mondunk, polgártársainknak s a nagy közönségnek kérjük a jövőre is megtisztelő bizalmát, támogatását. Békesség a földön. . . A fáradt természet csillogó hótakaró alatt szendereg. . . Oly fenséges az arcza ! Nem elszomorító, kétségbeejtő, hisz a hólepel nem szemfedő, alatta nem halott van, hanem szendergő pihen. A tavasz fölemeli majd a takarót, a szen- I dergőt fölébreszti s annak tagjaiban megindul a j pezsgés, az élet. Ez az évszak remek stafázsaival méltó kerete annak a szép ünnepnek: a karácsonynak. A karácsony pedig születésnapja a czivili- zácziónak, a modern kultúrának! Születésnapja a Messiásnak, a Fölkentnek, ki eljött királykodni a földre, uj törvényeket hozott az embereknek, megnyitotta az emberi szellem előtt a haladás kapuját. 1905. év előtt Palesztina egy kis falujában, rongyos istállóban pihen a gyermek, ki elmondja majd e világnak: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja.“ Öntudatra ébreszti ezzel az aluvó emberi méltóság érzetét s Prométheuszként lehozza az égből az isteni szikrát, mely uj világot gyújt az emberek lelkében. Nézzétek emberek - mondja - a ti lel- ketek maga egy világ, egy mikrokosmos, mely Jaj, az a szerencsétlen zászló! Ha azt nem csináltatják, ha annak nem rendeznek ilyen fényes fölszentelési ünnepélyt, most békében élhetnének. Pedig az a régi zászló még Isten tudja, meddig eltartott volna. A sátán sugallata volt, hogy ezt az uj zászlót csináltassák. De bármint gyötrődik, tépelődik az elnök, nem talál kisegítő utat. Arról szó sincs, az csak olyan hitegetés, hogy az ünnepélyrendező bizottság majd gondoskodik uj koszorú-leányokról. Azonban az ünnepélyt sem lehet elhalasztani. A dalárda működő tagjai, a polgárok, iparosok, kiskereskedők zajosan követelték: meg kell tartani. Csak azért is meg kell tartani. Az elnök látja a nagy veszedelmet, de már csak valami csoda segíthet. És a csoda megtörténik. Három nappal az ünnepély előtt az uj selyemzászló eltűnik. Éjjel valami ismeretlen tettes ellopta az elnök ur előszobájából. Levágta, csak a zászló rudja maradt ott. Soha sem tudták meg, hogy ki volt. Az elnök urék szobalánya talán fecsegett volna, ha egy ötveníorintos bankjegy, amit az elnök ur a markába nyomott, s egy elveszett ezüst kanál, amit a ládájában találtak meg, mindenkorra el nem némitották volna. De miért is kutatta volna valaki a tettest? Hisz az az ember tulajdonkép örök hálát érdemel, mert helyreállította a békét Vámoson. A kárt a derék elnök megtérítette, de kikötötte, hogy uj zászlót nem csináltatnak azon,a pénzen. Á régi zászló alatt még sokáig diadallal működhetik a vámosi dalárda. ' , - , Virágitélet Vérté*!' Araold. Súgalmas nyári éj tan. .. fönt az égen Milljó esillagfény csillámlik, remeg — Egy hang se kél a bűvös néma éjen, A föld édesden, mélyen szendereg... j Csak a virágok vannak még főn, — ébren, \ Sötét mély gyászban, égő szenvedésben: i A kert virágit — szépen összefonva Koromnak, a lányka megrabolta. Késő az éj... hullámos hattyú-ágyon Az ifjú lányka mélyen szendereg... — Mi rebben, suttog, zsongva-bongva lágyon: ítéletre gyűl a virágsereg. Mint síri gyászdal elhalóan, halkan, Iszonytató vád hangzik minden ajkan, I Oh, az a seb kimondhatatlan éget, \ De szörnyű lesz a bosszú, az ítélet! I .. A fukszia nagy fájdalomba égve, \ Sorsát regéli el reménytelen: I A gyilkos lányka kedvesét letépte — Hogy sírt szegényke... mily keservesen! A liliomnak délczeg, szép arája, Ott haldokol a gyilkos lány hajába'; — Mély gyász borong a rózsaszál szemébe', Könyezve hull a hervadt gyöngyikére. Van kit siratni!... oh mily sok halott van . . . Sir domb sölé.tlik itt mindenfelé, Itt egy szirom széUé/>ve .eldob ottan... Amott egy száradt; Wtullott levél. . . Nenpj — riépt maradhat ez megbosszulatlan, Haláiitéiet zeng föl minden ajkan: Halált csókoljon bibor ajakára A nárczis, gyilkos mérges illatába'! nem kisebb értékű e nagy világnál. Mit használ az embernek, ha emezt egészben megnyeri is, mikor annak, a mikrokosmosnak, kárát vallja. . . Csillag tűnik föl az égen, óriási csillag s mutatja az utat 6 hozzá. A három bölcs király látja a csillagot; átható tüzü fekete szemük kutatva nézi az elvásott szélű könyveket, Írásokat: „Ama napokban fényes jel tűnik föl az égen, a csillagok között a királynak a jele. . .“ A bölcsek komolyan bólongatnak:- Idején elmegyünk látni őt! Jaffa irányában a nap lebukott a tengerbe; az Engaddi völgyeire leszállt az éji homály, czédrusillattal terhes szellő lengeté a mirtusz és örökzöld bokrok lombjait, fönn az égen ragyogtak a csillagok s közöttük föltűnt a fényes jel. A pihenő juhnyáj mellett éber pásztorok szemlélik a titkos jelt s találgatják okát, eredetét. Fönt pedig megcsendül az ének:- Dicsőség a magasságban Istennek és béke a földön a jóakaratu embereknek ! Hallgatják, hallgatják, majd fölhangzik csengő hangjuk:- Boldogok, kik félik az Istent! Engaddi sziklái pedig sokszorozva verik vissza az éneket. 1905. év előtt és ma. . . . A kis falu házait hólepel födi, a kicsiny ablakokból kiárad a fény, bent ül a család, a gyerekek a karácsonyfa körül ugrálva nézik, hogy mit hozott a Jézuska. Az ablak alatt pedig rákezdik a kántálók: Betlehemnek pusztájában Szegényes istálócskában Üdvözítőnk született. Hallgatják csöndben, szivükbe béke költözik Békesség a földön a jóakaratu embereknek Szalkay színigazgató leleplezései. Szalkay színigazgató búcsúzni jött hozzám. Szótlanul, mély meghatottsággal helyezkedett el nagy karosszékembe. Hosszú gyászfátyolos kalapját kezeiben szorongató. Nehány pillanatnyi fájdalmas csend után a balszeméből egy fényes könycsepp bugygyant ki. — Ez a főjegyzőnek szól, jegyezte meg mélabús hangon. Nini, a jobbszeme meg nevet, álmélkodtam magamban. De csakhamar egy másik fényes könycsepp gördült végig a jobb arczán. — Éz meg a szerkesztőt illeti! mondá reszkető hangon s ugyanakkor balszemében komikus derültség villant föl. Észrevette szörnyű nagy csodálkozásomat. — Bocsásson meg, én sohasem tudok mind De az árvácska lázasan susogva Imigy ítél a gyilkos lány felett: «Hervadni lassan, élni haldokolva, Oh, ez a bosszú még kegyetlenebb! Raboljuk el ifjána/c hő szerelmét, Az csalja meg, ki bírja szive-lelkét, Nem teljesült vágy, szerelem gyötörje, Reménytelenség kisérje örökre!» . . . A szívtelen virág Ítéletében, Megnyugszik az egész virágsereg, De a piczinyke ne felejts szerényen Társnőihez ily képen esedett: «Kegyelmet esdek, irgalmat, kegyelmet, Ne raboljátok meg a hő szerelmet, Kiknek szerelme csak egy pillanatnyi: Nem élűtek ti, mi az — megcsalatni. Kegyelmet esdek, irgalmat... kegyelmet... — Vegyétek el a kis madár dalát, Virágait, lombját a kikeletnek S kietlen éjnek végső csillagát; Ilyen a szív is árván, megcsalatva Emésztő kin van minden pillanatba’. . . A kárhozatnak lángja úgy nem éget — Kegyelmet esdek... én irgalmat kérek.» Közéig a hajnalpuha hattyú-ágyon A-é^njü' lányka mélyen szendereg, ‘Suttogva-bugva, zsongva-bongva lágyon Imígy dalol már a virágsereg: «Gyilkos leányka! bosszúnk hát ne érjen! Édesb bosszú van a megengedésben. . . De megmentődet, a kis nefelejtset, — Hűség virágát, sohase felejtsed !* Égty Mihály.
