Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-01 / 48. szám
1604. dleosBomtoor laó 1. 48-llr MSEftm. II. évfolyam.1:^ TÁUSADiLLMI ÉIS SZÉPinODALMI HETILAP. litaftxciést árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjalenik minden héten csütörtökön reggel 8-12 oldalon. Felelős szerkesztő: SierkesztSség ás kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapyí, / ! közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. LllL Y MIHÁLY. j Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Fótér U. Á nagybányai gyümölcsértékesitő szövetkezet. November 30. A közhit boldognak tartja azt, kinek szükségei nincsenek. Valóban a szükség hiánya sokban hozzájárul, hogy az élet gondjaitól mentek legyünk s ezzel anyagilag a boldogsághoz a közfogalom szerint közelebb jussunk. Igen, de a vagyont ha nem mint czélt, hanem mint eszközt tekintjük, úgy azon meggyőződésre jutunk, hogy a szüká^gr;ek.. ó^h^jíiánya, hanem a szükségnek kieíégfté&éj.‘ázaz a fedezési képesség a nagyobb'elvezet; miért is ha a boldogságot előmozdítani akarjuk, oda kell hatnunk, hogy szükségeink kielégítésére képesekké váljunk. A mostani politikai vitákban nem egyszer olvashattuk, hogy hazánk vezéregyéniségei a közjogi téren az ősi jog iránt kevésbbé rigorozusok, ha annak révén másrészt a köznek anyagi előnyt remélnek. Erősitni anyagilag a nemzetet kívánatosabb sokak előtt, mint magasztos jogelveket őrizni meg minden áron. A fölött vitázni, hogy melyik a helyesebb, nem e lap keretébe való, de tény, hogy ily eszmemenetek teremthették meg és adhattak életet a tapasztalható agrár-politikának, minek czélja a mezőgazdasági érdekek előmozdítása, a termelőképesség s ezzel a vagyonosodás elősegítése. A „Nagybánya“ tárczája. A festett világból. Színészé a jelen; más művészé a jövő. Az élő nemzedék rajongó szeretettel veszi körül a szinésznemzedéket és a szerelmes hős, a komikus, meg a primadonna népszerűbbek a közönség előtt, mint a népszerű államférfiak. A szekunda- donnáknak nincs panaszra okuk. Olyan kicsi jelentőségű, apró-cseprő primadonnácskák, akik a művészet itélőszéke előtt ugyancsak nem tesznek számot, sokszor nagyobb ünneplés tárgyai, mint nagy tudósok, érdemes és nagy kaliberű festők vagy szobrászok. Tudok számtalan esetet rá, hogy ilyen szekunda-donna vidékre rándul egy-egy vendégszereplésre. Depu- táczióval fogadják. Tejbe-vajba fürösztik; elhalmozzák virágerdőkkel; még a lovait is kifogják és kicsi híja, hogy a lelkes ifjúság fáklyászenét nem rendez a tiszteletére. Valóban, a művésznépnek nincs oka panaszra. Már csak azért sem, mert idők során olyan szinészkultusz fejlődött ki, milyenről más művésznek fogalma nincs. A sajtóban hegyiről- tövire letárgyalják, hogy melyik színész hol nyaral, hová jár vendégszereplésre. Minden elmésebb szavát följegyzik. Ha házasságra lép, abból cause celebre-t csinál a sajtó. Hasábos közleményekben adják tudtára a világnak, hogy a „bájos menyasszony“ milyen ruhában volt és hogy a vőlegényen mennyire látszott meg a boldogság; milyen diszes közönség volt jelen az esküvőn és milyen óváczióban részesítették az „érdekes mátkapárt.“ Szóval, ők a napnak minAgrár irányú törvény az 1898. XXIII, t.-cz.: A »szövetkezetekről*, mely az ipar, hitel és mezőgazdaság kis embereit igyekszik összehozni, hogy a mai kor nehezebb viszonyai ellen egyesült erővel megküzdhessenek és maguknak hasznot biztosíthassanak. A szövetkezet alapfeltétele, hogy a szövetkezők ne egymáson, hanem egymással, teljes kötelességérzettel igyekezzenek elvállalt kötelmük hű betöltésével és jóakarattal a hasznot kiérdemelni és megtartani. Igaz, hogy ezen törvény a vidék sérelmére a czentralizácziót követi, de van az adó, bélyeg és illetékmentesség folytán benne sok jó, mi ha becsülettel vitetik keresztül, sokban elősegítheti egyes vidékeken a szövetkezők érdekét. Ha ebből valami előnyt magunknak biztosíthatunk, közkötelességünk ezt, ha lehet, alkalmazni. Keresetünket az igények és közszükség emelkedése folytán fokozni kell, hogy ezek kielégítésére képesek lehessünk s ha erre a módot kutatjuk, meggyőződünk, hogy ezt egyedül gyümölcstermelésünk adhatja meg. Régen is volt gyümölcstermelésünk, de a forgalmi, szállítási nehézségek miatt az inkább házi szükségletet fedezett, mit legjobban igazol azon körülmény, miszerint gyümölcsöseink ellátták házunkat a legkülönnemübb gyümölcscsel, de a nagykereskedelemnek a szilván kivül tömegárut nem adhattunk. Házunk részére lehet ez kellemes, de most már ez nem elég, mert szükségletünkre ebből haszon is kell. ügy voltunk a gyümölcsöseinkkel, mint a szoborral és festménynyel a művész, ha értékesítés helyett csak műélvezetet nyer; mi is nemesítettük a vad fát, a szemzőkéssel a teremtés művébe avatkozva széppé, nemes gyümölcsöt adóvá tettük, de csak élveztük, azonban szükségleteink fedezetére hasznot adónak alig mondhattuk. Gazdasági egyletünk egy emberöltő óta megtette, mit szerény körülmények közt tehetett. Ellátta lejtőinket most már hasznot adható nemes ojtványokkal. A vasút megteremtette a forgalmi eszközöket s igy csak elismeréssel vehetjük a gazdasági egylet titkárának törekvését az adás-vétel könnyítésére, midőn a szövetkezet első tervét felvetette, de akkor az alkalmas helyiség és hely hiánya lehetetlenité a kivitelt. Magam is sokat foglalkoztam a kivitel módozatával, biztosabban és könnyebben kivihetőnek tartva a központi függés ellenében a részvény társulás módját, de ez nemcsak költséges és állandó oly közter- terhekkel jár, mi a jövedelmet alighanem felemésztené, de ezenkívül egyoldalú, mert inkább egy szükebbkörü kereskedelmi társulat, mint gazdaközönségünk érdekét jutóig uralkodó hősei. Mindig érdekesek és mindig népszerűek. Jogos-e, jogtalan-e ez a nagy színész-kultusz: azt most nem fejtegetem. Aki azonban hosszabb időt töltött a színfalak mögött és ösmeri a színész természetrajzot, az okvetlen fölveti magában a kérdést: jogos-e az, hogy a színész mindig és örökösen tele van panaszszal ? Láttam már sok csudát életemben: szőke czigánylányt, háromszemü madarat és más hasonló természeti ritkaságot, de elégedett színészt még sohasem. A színész mindig lázong. Mindig meghasonlott önmagával és a világgal, de különösen a színházzal és a sajtóval. A kollegáival csak annyiban rokonszenvez bensőleg, amennyiben azoknak nincs sikere. Mihelyt sikerük van: a többi kollega érez valamit a szive táján, amit közönséges nyelven hidegségnek neveznek, de voltaképpen nem hidegség, hanem olyan érzés, amelyet nem hőmérővel, sem semmi más eszközzel mérni nem lehet. Specziális valami. Az úgynevezett szinész- érzés, amelyet szóval definiálni, de még körüiirni sem lehet. Hasonlít az irigységhez és mégsem az. A sértett önérzet által kiváltott érzés, amely kellemetlen, sokszor kinzó és gyötrelmes. A sajtóval mindig ellentétes álláspontot foglal el, még akkor is, ha a sajtó mindig jóindulattal foglalkozik vele. Mert a magasztalást, amennyiben az ő személyére és művészetére vonatkozik, igen természetesnek tartja. De akármilyen hódoló is legyen az elismerés, elégnek soha sem elég. A bíráló mindig elfogult, vagy legalább is figyelmetlen. Játékának ezt vagy azt a mozzanatát észre sem vette, pedig ő erre nagy súlyt helyezett. Egyáltalában mindig az a legfontosabb része volt a játéknak, amelyet a publikum nem vett észre, vagy a sajtó nem I méltatott kellőképpen. Minek akkor dolgozni ? A művészet szent czéljaiért magát feláldozni, ha senki nincs, aki kellőképpen feltudná fogni a művészi munkát? Az utókor nem méltányolhatja a mimust s a jelenkor mindig hálátlan. A sajtó nem teljesiti a mimussal szemben legszentebb kötelességét. Hát még, ha az elismerő vagy hódoló ujságczikkek és bírálatok másokat illetnek! Azt mindig szánakozó mosolylyal és lekicsinylő ajkbiggyesztéssel fogadja a színész. Nem ért hozzá a bíráló. Amig neki - a mellőzöttnek és félreértettnek - csak szükmarkúan méri a? igazságot, addig másnak — akár milyen érdem nélkül való is - két kézzel nyújtja oda a hódolat babérait. Éppen azért nincs roszabb és elfogultabb bíráló a színésznél. Sem darabokat nem tud jól megbírálni, mert sohasem a darab lényegét és dramaturgiai értékét, hanem a szelepeket nézi, sokszor abból a szempontból, hogy van-e neki való szerep benne ? Sem a színész játékát elfogulatlanul vagy objektivitással nem tudja megbírálni. Mindig s mindig csak a saját szempontjából, a maga perspektíváiból nézi az előadást és a játékot. Úgy amint senki ki nem bújhat a maga bőréből, senki az egyéniségét nem tagadhatja meg, amikor megbírál valamit. Az az oka annak, hogy színészekről és színdarabokról sokszor a legferdébb nézeteket hallottam éppen színészektől. És amint nincsenek és nem lehetnek tisztában a színművészek kollegáik kvalitásaival, úgy nincsenek tisztában önmagukkal sem. Hányszor fordul elő, hogy a tragika vágyódik a komika szerepére. De fordítva még gyakoribb. Az egyik nagy fővárosi színházban néhány esztendő előtt egy nagysikerű szomorújáték
