Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-11-17 / 46. szám
1904. november 17. NAGYBÁNYA 3 Páris. Azt hiszem, nincsen művelt ember, kinek egyik leghőbb vágya ne volna, életében legalább egyszer Párist megtekinteni, a világ legszebb J városát, minden művészi szépnek, a modern élet nyilvánulásainak, a század minden fényének és árnyékának középpontját. A tanulmányok s az egyéni hajlam különtelesége szerint egyik ember első sorban a változatos és gazdag természeti szépségekben óhajt gyönyörködni, másik a kultur- históriai, etnográfiái, politikai viszonyokat tanulmányozza, más ismét a technika vívmányait csodálja; legtöbb pedig az emberiség egyik legszebb időszakának, a renaissance művészi alko- | tásaiba merül el és édes csodálattal, nagy lelki j gyönyörrel szemléli a művészet egy-egy utói- j érhetetlen remekét; a kit pedig a vallásos áhitat I vezet ide, az is megtalálja lelki táplálékát. Jelen alkalommal, eltekintve Ausztria, j Németország és Belgium nagyobb városaiban szerzett tapasztalataimtól, tisztán párisi tartózkodásom emlékeit kívánom felújítani s mintegy újra átélni az ott töltött szép napokat. Ugyanazon leküzdhetlen vágy, mely engem Párisba -j vezetett, adta kezembe a tollat is, hogy felejthetetlen impressióimat megnyilatkoztassam. Talán nem sorolok fel mindent ezen czikk keretében, a mi Páris kulturális és művészettörténeti nagy szerepének teljes megértéséhez szükséges volna, a mi különben természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy valamint Páris teljes áttanulmányozására évek kellenek, úgy részletes ismertetéséhez kötetekre volna szükség. Ezen aránylag kis keretben csupán arra szorítkozom, hogy legalább a legfontosabb műemlékeket vázlatosan ismertethessem. Nincs arra elég alkalmas szó, mely híven jellemezze, méltóan kifejezze a léleknek elragadtatását, azt a meghatottságot, melyet Páris első megpillantásakor az ember átérez. Az olvasottak és hallottak után felcsigázott képzeletet nemcsak teljesen kielégíti, de felül is múlja a valóság, melyet ez óriási metropolis elénk tár. Tapasztalati i tény, hogy az utazásnak hű kísérője a csalódás. ! Illúziókkal indulunk el, melyeknek nagyrésze szétfoszlik, mint a köd a napsugártól, midőn a tapasztalás a valót a maga ridegségében mutatja; másrészt azonban vannak dolgok, melyeknek körvonalai képzeletünkben megnövekedtek ugyan, de a valóságban még azt is túlszárnyalják. Ilyen kellemes csalódás érzetével érkeztem Párisba. A nagy út fáradalmait hamarosan ki- | pihenve, szemlémet a két hétre tervezett párisi tanult készíteni, azokra a nyulaprólékokra, miket úgy „vad idején“ néha-néha megörvendeztetésül az előző napról megmaradt bornyuhusból készített, letagadva azok valódiságáért akár a fénylő csillagokat is! S most ? . . . (Mintha a feleségem sóhajtott volna! Nem, nem, elszunnyadt szegényke, álmodozik virágos tavaszról, dalról, szerelemről . . .) És most? — Rövid házasságom ebédjeinek menüi rózsás betűkkel vonulnak el szemeim előtt, látom a pirosra, ropogósra sütött kappant, a felséges műizléssel feltálalt rost-beafet, a fehérbélü, rózsás hajú duczos kenyeret, érzem a párolgó leves pompás illatát s szivem hangosabban dobog, valami kéjes érzés nyilallik át egész valómon, szemeim félig lecsukódnak s boldogságomon egy hosszú sóhaj száll el ajkaimról.- Az ihlet percze! hallom halkan suttogni feleségemet. Mintha e szavakra egy kissé égni éreztem volna az arczomat, mint mikor valami bizonyos pir önti el, de egy pillanat alatt tisztában voltam a helyzettel és irói reputáczióm érdekében markiroztam az ihlet perczét, majd noteszemet véve elő, egy pár szót jegyzék bele.- Mutassa Sándor, mit irt ? szólt kíváncsian, szinte azzal a gyermekes csodálkozással, melylyel a bakfis leányok az irók iránt viseltetnek. E kérdése meglehetősen zavarba hozott, mert tulajdonkép magam sem tudtam, hogy mit Írtam, de egy kéthetes asszonykának lehet-e kívánságát megtagadni ? Meghatottan olvasta az összefüggés nélküli szavakat s a végén pedig kijelenté, hogy nem érti.- Természetes, felelém, hisz az csak vázlat.- Novellavázlat ?- Igen. ottlétem minden egyes napjára pontosan megállapított tervezet szerint elsősorban a műemlékeken és gyűjteményeken kezdtem meg. A városnak művészeti és művelődési szempontból legnagyobb nevezetessége a Louvre. Mint a franczia királyok egykori palotája, neve szorosan összeforrott magának Párisnak történetével. Eredetileg vadász- kastély volt, farkasvadászoknak találkozóhelye. A renaissance hatása alatt I. Ferencz vetette meg a múzeum alapját s az időtől kezdve alig volt franczia király, ki ne járult volna hozzá annak gyarapításához; különösen IV. Henrik, XIII. és XIV. Lajos, végül I. Napoleon, kinek hóditásvágya nagy műizléssel és tudomány szeretettel párosult. S azóta sem szűnt meg a franczia hazaüság ezt a nemzeti büszkeséget a legbővebb- kezű módon gazdagítani. A Louvre valódi kincsesháza az egyptomi, görög, római és keleti régiségeknek, festményeknek, szobroknak és iparművészeti tárgyaknak. Eltekintve a római vatikáni és a londoni British múzeumtól, sehol a föld kerekségén nincsen felhalmozva annyi megbecsülhetetlen értékű kincs, mint itt. Elbeszélés, vagy leírás megközelítőleg sem adhat helyes áttekintést annak tartalmáról; nem is kísérlem meg részletesen leírni mindazt, a mit itt láttam; hiszen az első pillanatban, mikor a nyert benyomások hatása alatt körültekintettem, azt se tudtam, hol kezdjem meg szemlémet. Elmúlt évezredek beszélnek itt Babylon, ; Assyria, Chaldea, Persepolis, a messze Indiák és ; Egyptom műveltségéről és művészetéről. Itt van az egyptomi szobrászat remeke, a világ- j hirü Írnok szobra, Kr. e. a 28-ik századból. Ennél és a boulaki múzeumban őrzött Sech el Beled szobránál az egész egyptomi szobrászatnak nincs remekebb alkotása. A görög régiségek megbecsülhetetlen része, az ókori szobrászat koronája, a milói Venus. Milos szigetén ásták ki, innen származik elnevezése is. Hogy mely korszakból való, azt megállapítani mindeddig nem sikerült. Egymagában áll az isten- asszony egy kerek teremben, a Salle de la Venus de Milo közepén; végtelen fenségü, komoly tekintete a távolba téved s körülötte a látogatók, mintha szent helyen volnának, néma áhítattal merülnek el az emberi művészet ez örök remekének szépségeibe. Az a bűbáj, az a szépség, a mi ezen fehér márványszoborról sugárzik, a gyönyörű klassikus arczot elömlő szemérem, az idomok tökéletes plasztikája az egész és részeinek művészi összhangja valósággal megigézik az embert s bámulattal szemléli az alkotó génusznak e ragyogó termékét. Igen költői módon aposztrofálja a szobor hatását Heine egyik versében. Ő is ott állott a Vénus- Oh mesélje el, édes Sándorom, meséljed ! S egy apró zsámolyt odahuzva közelembe, figyelni kezdett. Kezdtem nem valami kellemesen érezni magamat; mit meséljek? Azon gondolkoztam, hogy melyik Írónak kivonatoljam a művét, amelyet ő nem ismer, de ez eszmétől visszariadtam, hátha Plagiosippust fogok az én kis asszonyomban ? (Még csak a’ kéne !)- Na, mesélje el, kérem szépen . . . Kritikus helyzetemben nem tehettem mást, mint egy régi megirt humoreszkemet, melyet már felolvastam egy féltuczat jótékonyczélu hangversenyen, kezdtem uj műnek átgyurni s néhol a hatásosabb részeket szó szerint átvettem. Hallgatta, hallgatta, de csak immel-ámmal! A szójátékok, melyeket minden felolvasásnál „zajos tetszésben“ részesitték, ő reá nézve csütörtököt mondtak; a komikus helyzeteket, melyek mindig „általános nagy derültséget“ keltettek, ő legkevésbbé sem méltánylá, szóval, mondjuk ki magyarán: vázlatom teljes fiaskót vallott.- Aztán mindig ilyen mókás dolgot szokott írni ? kérdé lehangoltan.- Hiszen édesem, a humorista csak nem irhát tragédiákat?- Pedig látja, mily szépek, elbájolok azok a másfajta történetek. Mily óriási, áthidalhatatlan a külömbség azok s emezek között. Azok felemelik a szivet, vonzzák fel a magasba, a csillagok világába, hol a fenséges eszmék, ideálok teremnek, mig maguk csak lenn a porban járnak, a hétköznapiság alakjai közt s azokat is elferdítik, elcsúfítják, ép úgy, mint a domború tükör, mely visszásán mutat minden arczot. szobra előtt s extázisában megelevenedett a szobor és karjait feléje terjesztette, hogy szenvedélyesen megölelje, miközben azt kérdezte tőle: „Te szépség, te megtestesült szerelem, mondd meg nekem, mi az a szerelen ?“ És az istennő a költő felé hajolt s megszólalt a gyönyörű ajk: „Barátom, kétezer éve gondolkozom felőle és mégse tudom.“ Elfáradva a rengeteg anyag szemléletébe, felmentem az emeletre, a Grande Galerie képcsarnokába, melynek nagyságát jellemzi, hogy hossza egy kilométert tesz ki. Itt látjuk kronologikus sorrendben minden kornak, minden iskolának legkiválóbb mestereit. Az olasz iskola Rafael gyűjteménye, a németalföldi Rubens, az ó-németalföldi ifj. Holbein, a hollandi Rembrandt, a spanyol Murillo és Velasquez, legkitűnőbb alkotásait foglalja magában, továbbá Leonardo da Vinci, Correggio, Tizian, Dürer, Van Dyck, Veronese; végül a legújabb franczia festészetet David, Delacroix, Watteau, Vemet, Delaroche, Poussin, Lebrun és még sok nevezetessége képviselik. My. Az uj vasút kerítései. Tekintetes Szerkesztő Ur ! Midőn f. hó 9-én a felsőbányái vasút mű- tanrendőri bejárása alkalmából elindított vonaton találkoztunk, átható tekintetével azt látszott kérdezni önmagában, váljon mily czimen jutottam én is a kiválasztottak sorába. Én annál inkább igyekeztem magamat a legkomolyabb bíráló szerepébe bele ringatni és amig a leg- külömbözőbb szakértőkből megalakult vegyes bizottság a felépítményeket, az alépítményeket, valamint az állomások, megállóhelyek, őrházak fő és mellék-épületeit felszereléseikkel együtt vizsgálta, magam is kerestem lehetőleg oly valami megbírálni valót, a mihez értek s ennélfogva szükség esetén hozzá is szólhatok. A nagybánya - szénatéri állomáson azt véltem észrevenni, hogy a nagyérdemű vegyes bizottság ezen állomásnak impozáns kerítését figyelmére sem méltatta. Itt van tehát egy felépitmény, mely elfogulatlan bírálatom tárgyául két okból is kínálkozik. Először mivel a kerítés nevezetű felépítményhez valóban hozzá tudok szólni, másodszor pedig mivel ezen fel— De hát hol van az a csillagok világa ?- Ott, ott fent a magasban . . . Keresse fel Sándor, keresse az én kedvemért! S ugyan mit ne Ígérne meg az ember egy két hetes asszonykának ? Megígértem, hogy felkeresem. Másnap, midőn a Mari leánynyal a zöldséges piaczra ment bevásárolni, szobájába osontam s kutatni kezdtem a csillagok világa után a könyvei között. A néhaiak művei tarkítva voltak az ifjabb nemzedék köteteivel, különösen azokéval, akik „színekkel“ dolgoznak, melyeket ráadásul az én kis aranyosom még meg is szines-czeruzázott ilyen jegyezgetésekkel: „Magasan szárnyaló“. „Elérzékenyitő“. „Mélyen átérzett tragédia“, stb., stb. Kiválasztottam a legjobban agyonczeruzá- zott köteteket s tanulmányozni kezdtem. Mikor aztán vizsgálódás közben a csilagok világának karakterét akarám megállapítani, furcsa dolog történt. Már-már abban a hiszem- I ben voltam, hogy az a karakter szentimentális, ! midőn egy erősen realisztikus novellára esik I tekintetem, mely nagyon is el volt látva a tetszés jeleivel s amelyben az emberek mind legyilkolják egymást s aki legutolsónak marad, az cziankálit iszik. Majd meg egy falusi idill volt elhalmozva a tetszés jeleivel, hol a segédtanító minden pitymallatkor nagy titokban rózsákat lop a jegyzőék Zsuzsikájának ablakába, mig nem kitudódik, hogy azok a rózsák a tisztelendő ur kertjéből valók s a tettes megcsi- petik s ezzel az idill véget ér. Egy mást helyt pedig a dráma iránt való szeretet lép előtérbe, majd pedig a sötét tragédia iránt való vonzalom; szóval, buvárkodá-
