Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-10-06 / 40. szám
XX. évfolyam. 1904.. olttófoer Ixo Q.-3=0-11*- szAm. Előfizetési Arak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, j negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Majjel enik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon, j Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesttfség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Fitér 14. [ Október 6. ] . . . Azután megjelent a dicső nagy nappal együtt a szabadság égi angyala is lángoló pallósával édes hazánk felett. Sötét arczczal húzódtak félre elnyomóink, a magyar nép pedig mámorosán az örömtől, térdre borult előtte, kezében tartva széttört lánczait. Ah, de a sötét ármány is ébredezett s tettre ingerlé elnyomóinkat és haddal törtek reánk, ellenünk lázitva szomszédainkat is. Tengernyi vészszel vagyunk körös- körül, de mi győzelmes csatákban diadalmaskodunk. S már fut az ellenség, midőn vad horda kezd beözönleni segítségére el- leninknek. És a mi legiszonyúbb: e vad hordát titkon magyar kezek vezérelték reánk. Azután elfordult tőlünk a magyarok Istene, a mint meglátta a szentségtelen hazaárulást. S örök átkunk: a rút pártoskodás szörnyű képével érkezett táborunkba s viszályt támasztott vezéreink között. A kajánság győzött: s a diadalmas világverő sereg lábaihoz rakta le fegyverét. A mi azután történt, azt a magyar szív fájdalom és könnyek nélkül nem tudja mondani . . . Legjobbjaink elhagyták a hazát, a bosszuállás rettentő démona szállt le hozzánk. Egymást eladva menekült előle a magyar, lánczokba verve félisteneink, kötéllel várta őket a bakó, kikre a harcz szörnyű tüzében az öldöklő halál nem merte kezét kinyújtani. Vérpad, koporsó, gyász, siralom mindenütt .... Azután tiltva lön a honfi fájdalom, nem volt szabad még könnyezni sem. Mély sötétség borult a hazára .... Oh! Ti a magyar szent Golgotán vérzett dicső mártírjaink, engedjétek meg, hogy e sivár korban egy-két könnyüt ejtsünk mi, ily dicsőktől megfosztott unokák, elárvult utódok magasztos emléketek fölött! Oh! nem, nem Titeket siratunk, nem Titeket könnyezünk, kiknek, üdv fakadt vérük nyomdokán, kiknek szent láng jelölte utait. Oh! Ti jól láttátok, Magyar- ország mily virágzó, mily gyönyörű vidék. UiS a mily ékes, olyan szomorú; szomorú, mert nincsen hangos népe, mely örömzajjal töltené tele. Elhagyatva áll árván, néptelen. Oh ! jól láttátok Ti ezt! Mit mondok? Nincsen hangos népe? Van, de minő nép! Oh istenek! Hát nép benne a rabszolgahad, mely meggörnyedve húzza az ekét a gazdagok végeden ugarán? S nem elég hangos az ostorcsapás, a jajszó, a mely reá felel; és a lánczok vérfagylaló szava, melyek siratják bús gazdájukat. Ezeket láttátok Ti dicső, nagy férfiak, kik fegyvert fogtatok és elvérzettetek az emberi jogokért. Hányszor űzték el nehéz bajai a népnek szempilláitoknak édes szenderét? Hányszor törtétek fel az éj néma csendjét föl-fölriadva a látományra, mit képzeletetek rajzola elétek a szegény nép gyötrelmeiről? Szerettetek volna látni édes hazánk terén a rabszolgahad helyett független, szabad polgárokat, kiké az ország jog s törvény szerint. Előttetek lebegett, merre a szem tekint, a boldog tüzhelyü polgárok édes otthona, kiket körülvesz a jólétükben örvendező család. Amint a házi tűzhely boldog oltárain az ősi erény szentelt lángja ég. Láttátok, a mint az ég istenét buzgón imádják s a drága hazát vérüket ontva érte, — szeretik. Előre láttátok, mint műveli telkét a független nép s mint tereli a kövér gulyát a szabad mezőn. Ezeket mind láttátok előre Ti dicső, nagy férfiak. De hogy testet öltsön e látomány és hogy a képzelet való legyen: a bitorlókkal és jogtiprókkal szembe álltatok s élteteket és véreteket adtátok a honért. Gondoltátok, ha megharczoljátok a szent harczot, hazátok téré nem lesz néptelen, a nemzet boldog, erős és független leszen. Oh! nem Titeket siratunk, oh! nem Titeket könyezünk, hanem sírunk az árulók vétkein, a kik miatt ontátok drága véretek s minket visszavertek régi béklyóinkba. Átokkal néma ajkainkon, gyászba A „Nagybánya“ tárczája. Egykor és most.- Lenau. — Bár csak otthon volnék újra! Ifjúságom hajnalán Ott olyan boldog valók és Oly sok szépet álmodám ! Vágyom innen messze földre, Szép honomba vissza már, Hátha vesztett boldogságom Kis falumba rám talál. Menni készt’ emésztő vágyam S mégis, mégis nem megyek, Pedig oly biztatva hívnak Csöndes völgy s a kék hegyek. Jó barátként üdvözöltem Annyi szép vidéket itt, Hej szivem fáj, hogy nem látom Kis falumnak bérezett. Ott kanyarg a keskeny ösvény Sűrű erdőszélen át, Csöndes este nem találom Többé rajt’ a jó anyát. Hasztalan van csevegésed Völgybe omló kis patak, A legkedvesebb barátot Téged is elhagytalak. Fa, hol van a csalogányod? Rajtad zengte énekét, S Róza hol szedett virágot Vaj’ virul a tarka rét ? Csalogány s a szép virágok És te, édes, eltűntél, Véletek szállt ifjúságom, Mint a langy tavaszi szél. ííuxzf.ó Dezső. ¥ Mese. A karácsonyi virágbazár úgy a jelenvoltak mint a helyi sajtó riportere szerint „várakozáson felül“ sikerült; a legszebb kaméliákat, csu- dás pompájú rózsákat, ezer változatú szegfűket és mennyi rózsaszínű, fehér jácintot hordtak ott össze. Az a sok virág szinte nászházzá avatta fel a vigadó nagy termét. A buffetben annyi hal, torta és mindenféle ital volt összehalmozva, mintha az egész várost jól akarták volna lakatni és agyon itatni. A pikáns kis kötény olyan jól állott a lányoknak és menyecskéknek, a kik a jótékony- j ság érdekében egy parányi vonásnyira szabadon I ragyogó karokkal kinálgatták a jobbnál-jobb ételeket és intéztek merényletet felebarátaik pénzes tárczái ellen a szeretet nevében» A karzaton a hires Pongrácz prímás bandája a legújabb valezereket húzta. Édes, vágyakozó mosoly játszott az ajkakon, tüzes fény ragyogott a szemekben. Mennyi fehér szárnyas ábránd, mennyi édes sejtelem, aranyos gondolat találkozott ottan, a hol lazább a gardirozás és a nagy szabadság bátorító. Mennyi regény szövődött ott, a melyekben olyan sok az öröm és olyan sok a csalódás is. Óh hányán voltak ott, a kik telhetetlen álmokkal szárnyaltak az álmok világába. Bélái Pista az egyik oszlopnak támaszkodva várta a jó szerencsét, a mi nem is sokáig váratott magára. Telkes Elza kedvéért jött el; azt kereste az összegyűlt társaság sürü forgatagá- ! ban. Egyszer csak szeme találkozott Elzáéval, a ki épen feléje tartott egy virágcsokorral. Soha sem látta még azt a leányt olyan szépnek, mint akkor; úgy érezte, hogy mint a virágos partot a sebesen rohanó folyam, magával ragadja őt is az az édes gyermek. Nem is távozott mellőle egész éjszaka s tánczoltak együtt szakadatlanul, keringőt, négyest, csárdást egész hajnalig. Egymásra találtak és a farsang végén egymáséi is lettek. De szép is volt Elza mint menyasszony; olyan édesen állott fején a narancsvirágokkal ékes, örökzöld levéllel díszített élő myrtusz koszorú. A habos illúzión fátyolon keresztül látni lehetett remek idomait és az áttetsző szövet V *
