Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-07 / 27. szám

NAGYBÁNYA 1904. julius 7. 2 Természetes, hogy ezen maximalis egységárból a fogyasztó közönségnek az j áramfogyasztás mérvéhez képest megfelelő engedmények vannak biztosítva, úgy, hogy egy közepes nagyságú polgári háztartás- ; ban a 16 gyertyafényességü izzólámpa egész órája csak körülbelül 3 fillérbe kerülne. Az ajánlat értelmében vállalkozó 50 év tartamára kér koncessziót a várostól, a mely időn belül is azonban joga van a városnak az általánosan szokásos fel­tételek mellett az egész berendezést ; megváltani. A telep egyenáramú hármas vezeték rendszerben épülne és a fent- emlitett számú lámpák ellátására alkalmas j nagyságú dynamo gépeken kívül még egy körülbelől 200 amper-óra kapaczitásu aku- mulator teleppel is el lenne látva. Egyebekben az egész berendezés mű­szaki helyes kivitelét már biztosítja azon körülmény, hogy az a Ganz és Társa czégtől eredne, a melynek költségei a benyújtott költségvetések szerint — a meg­levő telek és épületek nélkül — mintegy 160.000 koronára rúgnának; a financirozás- ról és az üzem viteléről természetesen ajánlattevő gondoskodnék. A midőn mi a legnagyobb örömmel üdvözöljük városunk fejlődésében oly fontos szerepet játszó ajánlatot, egyben azon reményünknek adunk kifejezést, hogy az intéző körök minden lehetőt el fognak követni, hogy ez ajánlatot mielőbb le­tárgyalva, a szépen és jól átgondolt tervet kivitelre is juttassák. Iskolai értesítők. Hogy beköszöntött a várva várt aranyos vakáczió, azt nemcsak a Múzsák néma csarnokai hirdetik, de meglátszik az köztereink, utczáink képén is, melyek szerfölött szürke tonusuak, szinte kihaltak. Azzal a pár száz főnyi diák­sereggel s elemistával, kik szétrebbentek, hogy elvegyék tiz hónapi fáradságos munkájuk méltó jutalmát: a gondtalan, az ártatlan örömökkel fűszerezett pihenést, mintha a nyüzsgő, eleven élet is elköltözött volna városunkból. Megjelentek immár az iskolai értesítők is, hogy beszámoljanak részletesen a lefolyt tanév eredményéről, mely iránt minden szülő fokozott érdeklődéssel kell hogy viseltessék. A m. kir. állami főgimnázium értesítőjét Jurkovich Emil igazgató teszi közzé. Nagy gonddal szerkesztett, szép vaskos munka, mely­ben a íőgimnáziumi élet minden viszonyára ki- j merítő értesítést találhat az olvasó. Lássuk mindenekelőtt a. növendékek elő- I meneteli viszonyait. A tanulók erkölcsi magaviseletének ered- 1 ményével, az osztályzatokat százalékolva is, j teljesen meg lehetünk elégedve. Sajnos, nem mondhatjuk el ugyanezt a tantárgyakból tett előmenetel általános eredményére nézve. Az intézet 326 tanulója közül 97 tanuló bukott meg egy vagy több tantárgyból, ami megdöbbentően magas számarány. Joggal elmélkedhetünk arról, vájjon e szerfölött gyönge előmenetelnek mi lehet az oka ? A főgimnáziumi tanári karnak egyik ki­válósága: Dergáts Sándor tanár egy szép czikkben fejtegette is már e tömeges bukásnak okait. Mi kiváló érvelését mindenben aláírjuk. Teljesen osztozunk abban, hogy a legfőbb hiba a szülőkben keresendő* kik tulon-tuli szülői szeretetből, mely a legnagyobb elfogultsággá, szinte vaksággá fajul, gyermekeiket oly tanul­mányokra fogják, melyekre egyéniségük abszolúte berendezve nincs! Csoda-e azután, ha ezen el­járásból a legnagyobb csalódások fakadnak. Magunk is számtalan Ízben keltünk ki az ország legléhább osztályának, a proletariátusnak ily módon való növelése ellen; nem egy Ízben hangoztattuk, mily balgaság, hogy a szülők leg­többje megveti a tisztes megélhetést biztositó kereskedelmi s ipari pályákat s fiát a legnagyobb áldozatok árán még akkor is „ur“-nak akarja nevelni, ha a tudományos pályára a legkevesebb tehetsége sincs ! De e generális s eléggé nem ostorozható szülői tévedésen kívül hibát látunk mi a közép­iskolai tantervezetben is, mely értékes és kevésbbé értékes tananyagok halmazával úgy elnyomja a tanulót, hogy azt még a legkitűnőbb tehetség is megsínyli, anélkül azonban, hogy a gyakorlati értékes alaptudományokkal felvértezve léphetne az egyetem falai közé. Ez az oka azután annak, hogy a középiskolából kikerült tanulók nagy száma az egyetemi előadások lejegyzésére sem képes, arról pedig, hogy magyarul művészileg írni tudna, beszélni sem lehet. Bátran állíthatjuk, hogy a főgimnázium horribilis tananyagának egyik vagy másik részéből sok, a legtöbb, hogy ne mondjuk minden jelesünket meg tudnók buktatni, akik közéletünkben kiváló helyeket foglalnak el. Sőt azt sem tudjuk, mikép éreznék magukat maguk a tanár urak, ha véletlenül nem az ő tantárgyukból, hanem egy másikból vala­melyik kollegájuk venné czenzeálás alá. Ezen abszurditások bizonyítják a mostani középiskolai tantervezet abszurdum voltát, S itt áll elő az a kötelesség hogy ami a a tantervezetben hibás, azt maguk a tanárok orvosolják humanitással párosult belátásukkal s pedagógiai tapasztalataikból merített jobb meggyőződésükkel. Ha a középiskolákra vonat­kozó törvényeket s rendeleteket a legszigorúb­ban végrehajtják, a római jogi közmondás leg­főbb hibájába esnek: Summum jus summa injuria. Ép úgy. mint a biró sem Ítélne mindig igazsá­gosan, ha csak a törvény holt betűjéhez tartaná magát s a humanus érzelmekre, meggyőződésére semmit sem adna! Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a tanárok csupán humanus érzelmekből kifolyólag tág teret nyissanak a tehetségtelenségnek. Ellen­kezőleg. Akkor teljesitik igazságosan hivatásukat, ha az ily tehetségtelen elemeket még idejében elüldözik a középiskolák falai közül. Ha ez meg­történnék, nem állna elő azután a szüksége annak, hogy a heted és nyolczad osztályokban töme­gesen buktassanak. Ezen megjegyzéseink a középiskolákra általánosságban vonatkoznak, a nagybányai fő­gimnáziumra specziáliter csak annyiban, hogy nem értjük, hogy a felmenő rendszer mellett miképen lehetett a VII. osztály 22 tanulója közül 9-et elbuktatni? Nem vonjuk kétségbe, hogy ezt rendkívüli körülmények is előidézhették, de feltűnőnek minden esetre feltűnő, ép mint azon körülmény, hogy a VIII. osztályvizsgálaton s Írásbeli érett­ségi vizsgálaton átment s szóbeli érettségi vizs­gálatra bocsátott 37 tanuló közül ötön buktak el, akkor, midőn legfelsőbb tanügyi körökben is foglalkoznak az érettségi vizsgálat, mint egészen felesleges valami eltörlésének kérdésével. Az értesítőt Gaál Lajos tanár értekezése vezeti be Cremonai Liudprand követjelenté­kodott neki egy ember, aki rokonságot formált hozzá és havonkint meglátogatta. Hoffmann tanár úr nem győzött eléggé bujdosni ez elől az ember elől, aki különben mint irodai tiszt működött városkánknál; az unokaöcs azonban kitartóan kereste a tanár úr barátságát és hosszú törté­neti elmondásával halálra kínozta nagybátyját. Végre Hoffmann megvette itt az erdőn ezt a régi malmot, amelyik már évek óta üresen állott és az épület lassan omladozott. Némely része — igy az emelet, — azonban eléggé alkalmas volt arra, hogy egy emberkerülő, szomorú, öregesedő ember csendes búbánattal töltse ott napjait. (Hoífmannak egykor sok baja volt a világgal; mondják nős is volt; és egyéb ilye­neket is mondtak. No ,meg, hogy a felesége kínozta volna nagyon). O, az öreg Hoffi milyen örömmel fogott karon és gyermekes örömmel tapogatott végig: — Valóban, te vagy-e ? Te vagy-e ? Gonddal bezárta a kaput, majd szomorúan hajtotta félre a fejét és mélyen elmerengett, folyton rámszögezve szemét. Halk, fáradt, tompa hangon beszélt: — Megöregedtem ? Meg-e ? Igen; ez úgy van, jól tudom. De legalább senkinek sem vagyok alkalmatlan és senkisem alkalmatlan nekem. Kitárta a két karját hirtelen és remegett a hangja: — Senkinek ... A hogy itt állok ennek a vén omladéknak a kopasz udvarán, magányo­san, elhagyottan, Öregen: igy voltam egész életemben, mikor még benne is éltem a világ­ban. Hirtelen kiegyenesedett. — No de semmi érzékenykedés. Volt, elmúlt. Most jobb, mint bármikor valaha volt. * * * Nagy, üres és poros szobák voltak a ma­lom emeletén. Régi, görbelábu bútorok a sarok­ban, megfeketedett képek a falakon ; és nagy por mindenütt, a mi vastagon belepte a régi szobákat. A szivárványszínű ablakok alatt a folyó szaladt el, messzebb az erdő zúgott kopasz, magas fáival, a honnan most az alko­nyati köd lopózkodott ki. A fák közül kisurranó ködalakok a mezőségre érve, lassan húzódtak a ház felé. Mindmegannyi leskelődő, nesztelen lépésű gonosz ember, akik jönnek-jönnek messziről, a nagy világból és keresik itt Hoffmant az el­hagyott, magányos erdei lakban. Hoffmann mellettem állt az ablaknál. El­boruló arczczal nézte a ködök járását, amint a lilaszinü alkony leereszkedett a magas, fekete fákra. A táj még szomorúbb és elhagyottabb lön. A hold is feltűnt az égen és a károgó varjuk csapatokban repültek át a mező felett. Két magányos csóka soká kerengett a ház kö­rül, amelynek elhagyott, rombadölt része alkal­matos éjjeli szállásnak kinálkozék. De több fe­kete madarak jöttek az erdő felől és lekiabál­tak a magasból a két csókára. Nyilván azt ki­áltották, hogy ne telepedjenek itt meg, mert ebben a házban Hoffmann lakik ... az a bizonyos Hoffman. A csókák tehát tovább repültek.- Mindjárt feltámad a szél és kijön az erdőből, hogy itten sóhajtozzék egész éjjel az ablakaim alatt, mondta Hoffmann az ő merengő, halk hangján. Zavaros tekintete kigyuladt és lobogott. Valóban már megszokhattam volna magányos életem során a reggel és estve jövését. A reggel nem hoz örömöt, de az éjjel elkedvet­lenít. A szél zúgását hallani nem szeretem; és néha gondolok ilyenkor még arra is, hogy mily jó volna az, ha a zongoránál ismét ülne valaki, aki halkan énekelne és az ablakon a csillagos éjjel tekintene be; mig a távoli halmok és erdők felett a szél sóhajtozna lágyan, mint visszhangja a zongora halk hangjának ... Ostoba­ság különben az egész. Elmúlt; jobb, hogy elmúlt. Az ajtó nyillott. Puszpáng gazda lépett be. Ez a vén, siket molnárlegény Hoífmannak azóta szolgála, amióta a malmot ő megvette. Puszpáng gazda még abban a jó időben került ide, amikor még a kerekek vigan kattogtak odalenn. És a helyet elhagyni nem tudta. Az évek peregtek lassan. Az ember megvénült, megsiketült a ke­rekek zúgásában, majd egyszer a folyócska is megapadt, avagy mi történt, elég az hozzá, a kerekek vidám kattogása elmullott. Puszpáng gazda itten megvénült és hűséges szerelmesétől, a malomtól válni kellett volna, de jött Hoffmann, mondom . . . A vén legény tűnődve állott meg a szoba közepén. Buktatta fejét, de nem ejtett egy hangot sem. Nyilván Hoffmann parancsára várt. Hoff­mann intett neki és a fülébe kiáltotta, hogy egy terítékkel többet tegyen az asztalra. A vén le­gény szokott tűnődéséből csak nagynehezen tudott észbe kapni. Mormogott valamit értelmet­lenül; aztán egyszerre vihogni kezdett: kap, aki nálam 20 koronáig készpénzzel vásárol, csupán a keretért 3 korona fizetendő; a képnek bolti ára 15 korona. A képek ki­... ' ................—: rakatomban megtekinthetők. ~~~~r V G tramoíon elárusító helye. "VB SZAPPANYOS JENŐ divat-, vászon-, kézniü- ós rövidáruháza Nagybányán (Főtér 23-ik szám,) Minorita épület. ----------------------------------------------------

Next

/
Oldalképek
Tartalom