Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-03-31 / 13. szám
XX- évfolyam. __ -- 1004. mrczlus lió 61. 16-ik. szám. Előilzetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova^-’kspv* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay és Undy könyvnyomdájában is: Főtér 14 Felelős szerkesztő EGLY MIHÁLY Husvét ünnepén. Márczius 30. Az emberiség megyáftá^n-^k megrázó tragédiáját évről-évre megünneplik a keresztény egyházak, felmutatva a vértől és könyektől áztatott keresztet, a meggyötört, a megalázott és elárult Istenembert, a gyűlölet nélkül való, megváltó Szere- tetet, a ki végtelen nagyságában és irgalmában a kereszt szégyen halálát szenvedte. * Evről-évre megismétlődik előttünk feketével boritott templomainkban e bús történet, a melynek komor jelenetei saját sorsunk végzetét tárják elénk. Hisz a mi nyomorúságos életünk sem egyéb, mint a szenvedéseknek, csalódásoknak, megtört reményeknek Kálváriája, a melynek végpontjánál a halál tartja elénk dermesztő karjait. Küzdelmesen élni, csalódottan szenvedni és meghalni: ez az ember életének története, melynek sötét hátterét ha enyhíti is a mulékony örömnek néhány bágyadt sugara, de alapjában s tragikus kifejlésében azon semmit sem változtat. A husvét ünnepén mintha pillanatnyi szünetet tartana ez a hatalmasan zakatoló gép, a mely a küzdő emberiség lármájával, örömeinek, bánatának ezernyi megnyilatkozásával válik hangossá. Ez emberek szive a Megváltó szenvedésein megremeg, kedélyvilágát a vallás melankóliája uralja, idejét a templomokban tölti, távol idegenből szerettei keresik fel s lelke fo- gékonynyá válik nemesebb impressziók felvételére. Ez az idő alkalmas arra, hogy a mindennapi élet közönséges dolgain felülemelkedve, egy tisztultabb látókör nemesebb irányai felé vezessék gondolatait. És akkor, önkénytelenül feltárulnak előtte az őt környező társadalmi életnek nyilvánulásai, azé a társadalomé, amely a létküzdelmek szen- vedelmes harczában több sebtől vérezik, mint a mennyi rózsaszirom hull reá az élet örömeiből. Ne menjünk tovább e kis városnál, a melynek szépséges paradicsomi kertjében dobbant életre szivünk, ahol a gyermekévek édes gondtalansága suhant el fölöttünk s a melyhez sorsunk a létérdek lánczai- val fűződik. Mi lett e város társadalmi életéből, hová lett annak mos. Vgó arcza, mely kedves vonásaival elbűvölte a messze földről idetévedt idegent; egy közös dobbanásba egyesítette lakóinak szivét és anyagiakban nagy szegénységét az érzelem és értelmi gazdagság oly kincseivel pótolta, mely messze földön hiressé tette igazán „nagy“ nevét. Soha, fájdalom, soha sem sülyedt e város társadalmi élete oly mélyen alá a békétlenség, a visszavonás és a kölcsönös szeretetlenség örvényei felé, mint manapság. Ma már, az érzelmi kötelékeket nem csupán az ellenszenvek rideg kezei tépik szét, de a nyílt és ennél is csúnyább orvtámadásokkal az egyéni becsület is közprédája lett a vaktában tomboló szenvedélyeknek. Volt idő Nagybányán, német világnak nevezték, amikor e város egyetlen családi kör vala, a melynek meleg tűzhelyénél szeretetet és békességet talált minden ben- szülött és idegen; meglehet, hogy németül is beszéltek, de őszinte, becsületes magyar szívvel éreztek. Az idők változtak. A megélhetés gondtalan verőfényét az anyagi gondok felhője homályositotta el, a nap nem ragyogott oly fényesen, de még mindig melegség áradt belőle. Ez volt a két évtized előtti korszak. Ekkor még ott ragyogott a város hírnevében a kedélyesség, szeretet és barátság ékköve s a nagybányai Ifjusági-kör nem vette fel programmjába azt, hogy meg- torlandó a közömbösség hidegségét, egy esztendeig nem mulattat. Hát még a fiatalemberek kedélyvilágában is pusztít a fagy s lefonyasztja a kikeletnek alig nyillott virágait . . . Mily szomorú elernyedése nyilatkozik meg e kipattant sebekben társadalmi életünk betegségének. Mily végtelen leverő A „Nagybánya“ tárcz4jaHusvétkor.- Cosbuc György költeménye. Dal, csevegés kél a rügyező fákon, És rózsa fénynyel van tele a lég; A fűz barkája ringatózik lágyon, Magasztos békét súg a föld s az ég. Tavaszi szellő mit is hozna mást A szomju szívnek? ... A föltámadást! Ah, kis falucskám telve vagy illattal! A völgy felöl jön a hivő sereg, S találkozáskor édes áhítattal * Föltárnád! Krisztus< igy köszöntenek. Szép napsütötte arczukon honol Derengő fény és mélázó mosoly. Tavaszi szellő ébredő fuvalma Susogva egy-egy titkos szót rebeg, Minthogy ha kósza, vándor lelke volna Azoknak, kik rég el pihentének. Szelíd rezgéssel ingának a fák, Az istenség röpül a légen át. Csönd, nyugalom. De bent hangos az oltár, I A messze völgyig le-lezúg a hang; ' Ismételődve fölcsendül a zsoltár És néha közbe kondul a harang. Ah, Istenem! Lenn hallani lehet, Mint sir a gond s kaczag a szeretet! A dombtetőn fenn áll az istenháza, Ma fényességgel van telis tele; Egy gondolat ejt mindenkit ma lázba, Mely a magasból hozzánk szállá le: Hogy végzetünk csak tetteinken áll S az élet minden, — semmi a halál! A dombtetőre egyre-másra jönek Ifjú leányok, viruló anyák, S közöttük látni az elaggott nőnek Fején, a télnek csillogó havát, Ki vánszorogva a domb ösvényén, Kis unokáját vezeti kezén. Anyám, anyám! Te jutottál eszembe! Kis lány testvérim édes anyja te! Tudom sok könycsepp fakadt ma szemedbe, Mert szeretettel van szived tele! De lásd, az Ég ma mosolygásra hív, Ma husvét napja ! . . . Óh, anyám ne sírj!... Jiérai Károly. Bánat.-Irta: Guy de Maupassant. Savai, a kit Nantesben Savai papának hittak, épen fölkelt ágyából. Az eső esik; komor őszi napra virradt; a falevelek hullanak, lassan peregnek alá az esőben, mintha egy másik, sűrűbb, lassúbb eső permeteznék. Savai úr nincsen jókedvében; a kályhától az ablakig, az ablaktól a kályháig megy. Az életnek vannak szomorú napjai. Most már csak szomorú napjai lesznek, mert hatvankét éves már! Magányos, öreg legényember; maga körül senkije sincs. Milyen szomorú igy halni meg, egészen elhagyatva, minden odaadó érzés nélkül! Sivár, üres életére gondol. Emlékezetében fölujul a messze múltban, gyermekkorának múltjában, a ház, a szülői ház, aztán az iskola, jogászkodás Párisban; aztán atyja betegsége, halála. Visszatért anyjához, magukban éltek, a fiatal ember és az öreg nő, szomorúan, semmire sem vágyódva többé, aztán anyja is meghalt. Milyen szomorú is az élet! Magára maradt; reá kerül a sor, most már ő is meg fog halni. Elenyészik s ezzel vége. A földön nem lesz többé Savai Pál. Milyen rettenetes gondolat! Mások még élni fognak, szeretni, nevetni. Igen, a világ mulatni fog s ő nem lesz többé életben! Milyen különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak s vidámak bírnak lenni a halál örökös, biztos tudatával! Ha legalább kétes volna, ha remélni lehetne! De ___ ____ _____ ___ ^^ ___ ___ TÁ K-SADAIjMI 1É2JS S25ÉJFIHOJ3AX.MI HIETILAl».
