Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-06-09 / 23. szám
1 TARSADiLLMI SS S25SFIHOI>AXiMI HETILAP. II. évfolyam. I 1904. junius hó 9. aa-iisL Előfizetési érák: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. i Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. I Hirdetések felvétetnek Morvay és Undy könyvnyomdájában Is: Főtér 14. Pályaválasztás. Junius 8. Egy-két hét csak s ismét itt a va- káczió. A bűbájos aranyszabadság! Tiz hónapi munka után édes pihenő vár a tanuló ifjúságra; mig ez idő alatt hatványozott erővel nő meg a jövőn aggódó szülők gondja! A pályaválasztás kérdése súlyos teherként nehezedik a szülőkre. Minő pályára neveljék gyermekeiket? Melyik pálya lesz legalkalmasabb arra, hogy tisztes megélhetést, tisztes társadalmi állást biztosítson? A pályaválasztás kérdését évek hosszú sora óta tárgyalják a napi sajtóban, folyóiratokban, az értesítőkben, de még mindig messze vagyunk attól, hogy a szülők felfogását helyes mederbe tudtuk volna irányítani. Régi, meg nem czáfolható igazság, hogy nemzeti karakterünknek a legfőbb vonása az urhatnámság. Többnek látszani, mint a mi vagyunk s szemkápráztató csillogással leplezgetni énünk ürességét s vagyoni helyzetünk kétségbeejtő ziláltságát, ehez mesterileg értünk. A becsületes, verejtékes, de tisztességes kenyeret adó munka a közfelfogásban még mindig nem talál oly elismerésre, tiszteletre, minőt a legkisebb rendfokozatu tisztviselői állás szomoruságos exisztencziája nyújt. Ez a nevetséges és eléggé nem ostorozható közfelfogás az okozója azután annak, hogy az úgynevezett intelligens pályákat valósággal elözönlik az oda nem való tehetségtelen elemek s ijesztő módon szaporítják az ország legléhább, leghaszontalanabb osztályát: a proletariátust. A pályaválasztás kérdésénél, sajnos, az urhatnámság nagyon is főszerepet játszik. E kérdésnél mindnyájan úgy teszünk, mint a ki vizet prédikál, de bort iszik. A szülői szeretet a vaskövetkezetességgel felállított tételek alól folyton kivételeket statuál s csak természetes, hogy e kivételek alá azokat sorozzuk, a kik szivünkhöz legközelebb állanak. Pedig a szeretet e túlhajtásával épen az ellenkezőjét érjük el, mint a mit óhajtanánk; ártunk azzal, ahelyett, hogy használnánk. Az urhatnámságból folyik azon nagy hibánk, hogy intelligens pályának csak a hivatalnoki vagy más, ehez hasonló pályákat tekintjük; a kereskedelmi vagy ipari pályákat az intelligens pályák körén kívül állóknak tartjuk. Ez a téves, ferde és semmivel sem megokolható felfogás az oka azután annak, hogy a legnagyobb erő- megfeszitésre, áldozatokra is képesek vagyunk, csakhogy kevésbbé tehetséges gyermekeinket is keresztülhajszolva a középiskolákon, „ur“-nak nevelhessük. Minden szülőnek ez az ideája, ez ideából fakadnak azonban a legnagyobb csalódások. Mert azokból, akik az élet nagy versenyében a tudományos pályákon nem tudnak boldogulni s csak a proletárok számát növelik, mind tisztes és biztos exisztencziát élvező iparosok és kereskedők válhatnának, de proletárokká züllenek a túltengő szülői szeretet miatt. Valóban legfőbb ideje volna szakítani azon balga felfogással, hogy úri pálya csak az értelmi pálya lehet és hogy főleg az iparos pálya csak a legalsóbb néposztálynak való. Igaz, ha az iparosok nagy zömére csak egy pillantást vetünk, az iparos pálya nem valami csábitó. A kisiparosok legtöbbje nehéz harczot vív a napi kenyérért, társadalmi állásuk nincs, tekintélyük is alig. De e visszás helyzetnek is maga a i társadalom előítéletes felfogása az oka. Ha a társadalom nem büntetésnek tekintené az iparos pályát, hanem kereskedő és iparos pályákra jóravaló, törekvő ifjúságot nevelnének a szülők, más volna mindjárt az iparosok helyzete is. Ma főleg az iparosoknak ép azokat adják, a kik még az elemi iskola anyagával sem tudnak megbirkózni vagy oly szörnyen rossz maga- viseletüek, hogy az iparos pálya mintegy büntetés. Mit várjunk oly iparosoktól, kiknél sem az előképzettség, sem pedig a pálya szeretete nincs meg. Hiszen láthatjuk, hogy azon iparosok, kiknél az előképzettség s a pálya szeretete meg van, I boldogulnak is. Más országokban a kereskedelmi s iparos pályát nem büntető eszköznek, hanem élethivatásnak tekintik, mely pályák kenyérkereseti szempontból fölötte állanak az intelligens pályáknak s e társadalmi felfogásból kifolyólag külföldön a mieinktől egészen elütő az iparosok helyzete. Társadalmi pozicziójuk, tekintélyük van, függetlenségnek s anyagi jólétnek örvendenek. Vagyoni jólétüket meghozza szakképzettségük, tekintélyüket, társadalmi állásukat biztosítja műveltségük. Külföldön igen gyakori az az eset, hogy az ifjú érettségi bizonyitványnyal a zsebéA „Nagybanya“ tarczája. Xana jelé vágyom. Hegyeink közé már haza felé vágyom Nincs is több olyan hely kerek e világon, Tudom, hogy nincsen több olyan kedves fészek Akárhol keresem, akármerre nézek. Nincs ott oly érdek-harcz, mint a nagy világban Jó lakói között béke, boldogság van Szeretet galambja fészkel minden házon . . . Hegyeink közé már haza felé vágyom. Magas hegytetőhöz közel van az ég is Imádkozni jobban lehet tán ott mégis . . . Azért vagyon ima minden hivő szájon . . . Hegyeink közé már haza felé vágyom. S a ki imádkozni tán legjobban szeret, Az én édes anyám haza vár engemet, Nem váratom soká, ott leszek a nyáron . . . Hegyeink közé már haza felé vágyom. Kuszhó Dezső. Szoborleleplezés. Kedves Szerkesztő Ur! Ha én most pehely- puha, patyolatfehér ágyban nem volnék, úgy lelkemre mondom, inkább „odalent“ szeretnék lenni, mint kedves szerkesztő ur örökké mosolygó, nyájas tekintete előtt. Nem akarván semmi prókátori kétértelműséggel élni, ünnepélyesen kijelentem, hogy „odalent“ alatt nem holmi poros pinczét értek, hanem sötét, rideg, mély sirt, ahol már nem fáj semmi. . . Igen, igen . . . inkább ott szeretnék én most lenni . . . Hiszen százötven kilométernyi távolban is a nyájas tekintetektől, bizonyos remegés fog el, ha tudósitói tisztemre gondolok, időközönként metsző, hideg borzongás járja át tagjaimat s úgy érzem, hogy képtelen volnék e levelemet is megírni, ha nem házilag, illetve homeopatikusan kezelne az orvosom. — Teringettét, hát beteg? Hallatlan! Mikor a lap érdeke van szóban, ő beteg! Képzelem, igy kiált föl kedves szerkesztő ur s bizonyos elegiai hangulattal gondol amaz utazási s távirati költségekre, melyet a bedőházi szoborleleplezés alkalmából saját külön tudósítójának kezéhez kiutalványozni kegyeskedett. Elegiai hangulattal, irom, mert ha csak az én kedvemért s a mi lapunk érdekében a bedőházi intelligenczia még egyszer elölről nem kezdi a leleplezést, az én eredeti tudósításom mindörökre lekésett. Hisz most ötödnapja történt!... Itt, a távol messzeségben, abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy akár egy kis fiktiv tüdőgyuladásban is szenvedhetnék s írhatnám azt is, hogy áldozatává lettem a lap érdekének, sötét, megrázó drámai színekkel ecsetelhetném a kötelességtudó ifjú szenvedéseit, amint halovány arczczal, vonagló ajkkal fekszik a kórágyon . . . sőt tovább is mehetnék az impertinencziában s ily helyzetben jogosan kérhetnék sürgős előleget is, de én ezt nem tudom összeegyeztetni férfiúi karakteremmel; őszintén beszélek. Fájó szívvel be kell vallanom, hogy kedves szerkesztő ur bennem is a hires Archibald Forbes helyett csizmadiát fogott. Hiába, mindenre születni kell, de néha a sors vagy mondjuk, a balcsillagzat nem engedi, hogy az ember hivatásának élhessen. Én például legtöbb hivatást a nyugalmazott miniszteri állásra éreznék magamban, hisz gyermekkoromban az apám úgy is sokszor jövendőlgette : Meglássátok, ebből a fiúból miniszter lesz ! Már az időtájt is nagy hajlamom volt az édes semmittevésre s fölségesen tudtam gorombáskodni. De ne gondolja kedves szerkesztő ur, hogy a lap érdeke eme, a nyugalmazott miniszteri állásra képesítő tulajdonaimnak esett áldozatul, oh nem ! Tájékoztatóul csatolom az öt napnak saját tanulságomra megirt rövid vázlatát s Ítélten holtak és elevenek, azaz kiküldött tudósítója fölött ! * * * Az előre megállapított programm szerint 5-én délután három órára kellett megérkeznünk
