Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-04-14 / 15. szám

2 NAGYBÁNYA 1904. április 14. a nagy meczenások és amatőrök Ízlése révén fejlődtek. Van a művészet fejlődési viszonyainak egy más neme is. Erre példa a német- alföldi festészet. Ott a képek a középosztály otthonában kapnak helyet, ott nincs mű- pártoló állam, ott az udvar és köre nem szerepel mint irányiadé meczenás. Ott te­hát csak oly művészet fejlődhetik, amely megfelel a művelt középosztály érzéseinek. Részben a nagy hagyományok révén, de részben e körülmények folytán is igazi hollandi művészet képződött Hollandiában, amely nem viseli magán az udvar vagy a főváros karakterét. Ezt követendő példa gyanánt állíthat­nék fel művészet-politikusaink, ha nálunk nem hiányzanék a hagyomány éltető ta­laja. A hollandi középosztály ugyanis né­hány száz év óta szakadatlan, benső kon­taktusban él a festészettel: szinte műértővé nevelik. A mi viszonyaink e részben is mostohák. De éppen a vidéki tárlatok ké­szítik elő helyesen és üdvösen a talajt arra, hogy a magyar festők a mi művelt középosztályunkban keressék amatőrjeiket, még pedig nem Budapesten, hanem a vi­déken. Hogy ez az utóbbi kivánalom miért fontos, azzal bárki rögtön tisztába jöhet, mihelyst szem előtt tartja, hogy a jó idők­ben az amatőrök, a gyűjtők, a meczenások ízlése, kultúrája mindig lecsapódott a mű­vészetre is. Nemcsak Michelangelo géniusza lobog a sixtuti kápolnában, a Péter-templom kupolájában, hanem Gyula pápáé is. A Medici-kör egész szelleme lesugárzik Bo- ticelli halovány leányképeiről. Ezt a köl- i csönhatást nem lehet eltagadni. S ez a kölcsönhatás bizton jelentkezik a mi mű­vészetünkben is. Sokféle jelenségből véljük már is kiolvashatni művészetünk egy ré­szének elbudapestiesedését. A mi főváro­sunk sekélyes kultúráját kezdi tükrözni nem egy mű. Már pedig ez a jelenség nem kívánatos. Mi mindnyájan azt óhajtjuk, hogy igazi magyar szellemet tükrözzön művészetünk, tehát olyan szellemet, oly érzéseket, amelyek tősgyökeres mivoltuk­ban csakis Budapest falain kívül, a termé­keny vidéken fedezhetők fel. Mint ahogy egynémely festményen ma már bizonyos budapesti jellemvonásokat érzünk, épp úgy látunk más munkákon ettől eltérő s egyenest a vidék leikéből fakadt jellemvonásokat is. Ez utóbbiakat mindenképen erősítenünk, fejlesztenünk kellene. Ámde hiábavaló minden irás, minden teória, ha maga a magyar vi­dék nem áll szívesen ennek a programúi­nak szolgálatába. Egykoron már magyarrá, erőssé nevelte nemzeti színpadunkat. Egy­kor már ragyogó zománczczal vonta be irodalmunkat. Rányomta mind a kettőre jellemének bélyegét. A maga képére és hasonlatosságára teremtette át. Volt a vidékben erő és buzgalom, tehetség és szeretet erre a nagy munkára. Most azt várjuk és reméljük, hogy ezt az átformáló készséget művészetünk ujjáfejlesztésére is fogja fordítani. Kétségtelen, hogy ez a feladat nem oldható meg máról-holnapra, egy éjszaka alatt. Lassú, felszívó folyamattól várhatjuk csak ezt az eredményt. Ennek pedig bi­zonyára úgy kellene megkezdődnie, hogy a „vidék“ erőteljesebben avatkozzék hazai művészetünk sorsába, mint a főváros. Vál­jék a művelt magyar vidék festészetünk igazi amatőrjévé. S' igy folyjon be arra, pnrw—twi rnr— hogy létre jöjjön a faji karakterünknek leg­inkább megfelelő szelekczió. Nagy feladat. De a „vidék“ már fénye­sen megoldott ennél nagyobbakat is. lyka Károly. „Ejh, ráérünk arra még.“ Tekintetes Szerkesztő úr! Van az én felesé­gemnek egy agglegény nagybátyja, kinek vagyoni állásáról csak azt kívánom megjegyezni, hogy Budapesten virilista. Természetes, hogy az egész rokonság „önzetlenül“ beczézgeti. Könnyű elképzelni, mily örömet szerzett nekünk Sándor bácsi azzal, hogy a húsvéti ünne­peket nálunk töltötte. Sándor bátyám tulajdonságaiból csupán azt az egyet emelem ki, hogy komolysága mellett szeret tréfálni, évődni; de tréfáit is annyira komoly arczczal bocsátja közre, hogy alig lehet kitalálni, komolyan beszél, vagy tréfál-e ? Mióta becses lapjában nevemet látja, „öcsém a hirlapiró“-nak nevez. Ezen megtisztelő czimzést pedig azért nem vehetem komolyan, mert Sándor bátyám jól tudja, hogy hírlapírói összes tevékenységem tekintetes Szerkesztő úr szíves­ségéből napvilágot látott 1 -2 levelem megírására szorítkozik. Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy a t. olvasó megítélhesse, mily benyomást tettek reám, a nagybányai városatyára, a budapesti városatyának közügyeinkre vonatkozó meg­jegyzései. A látogatás négy napjának minden óráját Sándor bátyámnak szenteltem. Városi ügyeinket naponta többször, azaz minden kínálkozó alkalom­mal szőnyegre hoztam egyrészt azért, mivel e téren - mint városatya - jártasnak kezdem í magam érezni, de másrészt azért is, mivel tönkre ment, nagy család utolsó sarja. Az asz- szony valami szamosujvári örmény báránybőr kereskedőnek leánya ... Egy kissé, hogy is mond­jam, nem közibénk való . . . Gerenday dr.: Bánom is én, akárkinek a leánya! De én nem megyek, nem eszem többé az asztaluknál. A múltkor úgy elrontottam gyomromat, a sok édeskés ételükkel, hogy majd én is fürdőre szorulok ! Jolán: Pedig előre figyelmeztettem, hogy a mikor jobb szememmel hunyorítok, ne egyék. A csemege még csak megjárta volna; azok mind örmény-nemzeti speczialitások voltak . . . hanem a pecsenye! Azt hiszem, a megelőző este valami jótékonyczélu batyu-bál lehetett s a mi meg­maradt azt. . . Gerenday dr.: Ok vették meg az árverésen leszállított áron. Jolán: A fekete kávé csupa czikória volt.. . rabvallató lőre . . . Gerenday dr.: (szemrehányóan). No lássa s mégis azt akarja, hogy elfogadjuk a meghívást. Jolán: Remete módjára csak nem élhetünk. Gerenday dr. Szeretnék már menekülni ettől az ismeretségtől. Jolán: Most még nem lehet; majd később . . Gerenday dr.: A mikor már úgyis torkig vagyok ezekkel a zsurozásokkal. Nem elég, hogy időpazarlás, pénzpocsékolás, de az ember még a mellett a gyomrát is elrontja . . . Jolán: Legalább együtt megyünk fürdőre. Gerenday dr.: Korántsem! En nem megyek sehova. Jolán: Nem utasíthatjuk vissza. Mit monda­nának ? Hogy talán nem telik viszonyozni. Aztán meg: akarom! Gerenday dr.: Akarja ? Nó lám, az önzet­lenség angyalának, hogy megnőtt a szárnya az akarásra! Jolán: (enyelegve.) Édes kicsi kis uram, a mikor azt mondtam „akarom“, úgy értettem: „akarjuk“. Emlékszik, mikor azt szavalta: Két lélek és egy gondolat . . , Gerenday dr. (megadja magát.) A nők között divat jelszókat választani. A maga jelszava legyen: Punktum. Bátran előre. IL Egy héttel később. Fényesen kivilágított ebédlő Révyék- nél. Révy gondokba merülten fői és alá sétál, kezében számlák; Révyné az asztalon rendezget. Révyné: Csakhogy végre ezen is átesünk! (Leül az egyik székre.) Révy: Jobb’ szeretném, ha e számlák ki­fizetésén estem volna már át! Hanem most már ez az utolsó. Elég volt e folytonos dinom-dánom- ból. Mégha az ember igazi jó ismerősökkel kerülne össze ... de ezekkel ? Futólagos, felü­letes, hétköznapi ismeretségek, akikkel az ember fürdőn, színházban találkozott . . . Révyné: S a kikkel jól eltöltöttük az időt fürdőn, színházban . . . Révy: De a kinek meghívót csak azért kül­dünk, hogy többen legyünk . . . Révyné: Én azt reméltem, hogy vissza­utasítják a meghívást. . . Révy: Manap nem utasít senki semmit vissza. Révyné: Pedig Gerendyékat csak azért hív­tam meg . . . Révy: Tehoztad a nyakamra ezt az ismeret­séget ; a világ legnevetségesebb futó bolondja a férfi . . . Révyné: Az asszonyt ki nem állhatom. De hát a sors, a végzet ismertetett meg ezzel a felfuvalkodott pávával. Minduntalan elő hozakodik nemességével s valami kegyelmes asszonynyal, a ki szegről-végről rokona valamelyik kereszt­leányának. Még ha ízlésesen tudna öltözködni . . Révy: Csak csillapodjál, édesem ! Ez ellen már csakugyan nem lehet kifogásod. Révyné: (indulatosan) Hát nem volt szemed, hogy lásd, milyen ruhában volt, a Zsiga Matild esküvőjén? Valami szinehagyott lila selyem ruha lifegett le róla, füléről csak úgy kiabált^a hamis gyémánt mogyoró, hogy a „Pesti Nagy Áruház“- ból való s úgy izgett-mozgott kényeskedve, mintha ő volna a menyasszony. Révy: Hát még milyen a doktora! Ha elfog valahol, a büntető rendszer átalakításáról s holmi kodifikálásról perorál. Szentül meg van győződve, hogy a magyar ipart csak a fegyencz ipar fogja lábra állítani. Szerinte csak akkor és úgy leszünk méltó verseny­társai Ausztriának, ha minél több lesz Magyar- országon a börtön, a fegyház . . . Révyné: Vájjon nincs-e rokonai közöttvalami terhelt alak, a ki . . . Révay: Pénzt vert, hamis váltón nyargalt. Mi ugyan szép ismeretségeket kötünk . . . Révyné: Egy zsiványnyal, hamis pénz verővel .. . Révy: ... Nem is kellett volna meghívni .. . Révyné: Egyszerűen becsukjuk orruk előtt az ajtót. III. Gereaday dr. és Gerendayné mosolyogva beléptek; kölcsönös mély meghajlás. Révyné: Oh mennyire vártalak édes Jolá­nom, örvendek, lelkem, hogy a kik legközelebb álltok szivemhez, elsőnek érkeztek. Jolán: Hozzád mindig későn érkezem . . . Ölelkeznek. Adorján. ÉS fi vári Üftf Szappanyos Jenő 4JIJÍ JL áialiefében Nagybányán ^FStér* szám,) hol a legdivatosabb női ruha-szövetek, selymek, batisiok, w©£lok, kreionok, szepessésji vásznak s más egyéb e szakmába vágó czikkek jutányos árak és pontos kiszolgálás mellett szerezhetők be. — Áruim kizárólag hazai gyártmányúak. '

Next

/
Oldalképek
Tartalom