Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-31 / 13. szám

1904. márezius 31.

NAGYBÁNYA

9

A gyerekek és Giza holtra rémülten futottak a tornácz felé. A Frank-fiuk utánuk és rendőrért kiáltottak. Kovács József ment egyenest a táblabirónak és Bulcsnak. Bulcs elejébe ugrott:

— Mit akar ? — kiáltotta feléje.

— Azt a kölyköt! — ordította a téglakirály s ütésre emelte a vasvillát, mert úgy esik az jól a magyar ember bosszújának, ha két kézből végig vághat az ellenségén. Döfni az ökör is tud.

Bulcs puszta kézzel a vasvilla elé ugrott, a melyen megcsillant a hold fénye. Most Julcsa sikoltott fel és futott az apja felé. A mint a vasvilla zuhanását hallotta, futtában a lány összeesett. Bulcs elugrott a vasvilla elől s a mikor az a földre vágódott, elkapta s kirántotta a Kovács József kezéből. Aztán eldobta messzire és odaugrott a leányhoz. Letérdelt hozzá és fölemelte a fejét:

— Miss, nincsen semmi baj.

Julcsa reszketve és könnyes szemekkel nézett reá s a Bulcs kezére hajtotta fejét.

— Ön vérzik, miss.

A téglakirály lehütötten állott és nézte azt. a jelenetet. A táblabiró ur még mindig úgy ült a székében, mint mikor a repcze alá való szántásról beszélt s megállapította magában: szándékos gyilkossági kísérlet, fölbőszült állapotban, büntetlen előélet, no, úgy két esztendőcske.

— Hozok vizet — súgta Bulcs a leánynak.

Julcsa kisasszony, a londoni nevelésű leány,

úgy tett erre, mint egy vérbeli parasztleány, a kit el akar hagyni a szeretője. Hevesen átkapta a Bulcs fejét s magához szorította:

— Nem vízre szomjazom!

Aztán mégis eleresztette a Bulcs fejét s el- lágyultan, elcsüggedve, reszketve nézett egy pillanatig a férfira s gyöngéden a vállára hajtotta a fejét.

— Csak egy pillanatig, uram !

— Örökre!

*

Harmadnap Kovács József leült a kemény tölgyfa-asztalhoz és levelet irt Morgenstern Mór megyebizottsági tag urnák:

— No, Mózsi, mégis a miénk lesz a földed. A néhai vicispán fia: a nagyságos Tárczy Bulcs ur a vöm lesz. Ezt csináld utánam, ha tudod.

Kevélyen egyet rántott a mellényén és bekiáltotta a Julcsa kisasszony livrés inasát:

— Hé német, vagy mi vagy. Elmégy a vasúthoz, oszt rendelsz egy külön czugot. Azzal fölmégy Pestre s átadod Morgenstern Mórnak ezt a levelet! Ur nem küld ilyenkor öt krajczárért levelet.

• •

Üzenet.

Vedd el a dalt a kis madártól, Virágtól a fényt, harmatot; Kietlen, sötét éjszakától Vedd el a végső csillagot;

Vedd el a haldokló reményét,

Az árvától a jó anyát:

Akkor talán ezek megértik l7on ag ló lelkem jajszavát ....

Margit.

Kurucz-lakodalom.

Irta: Vértesi Araold.

Nagy lakzira készültek Detrekő várában. Özvegy Tornallyay Tamásné adta férjhez Évi leányát, a kisebbiket, mert a nagyobbik már régen férjnél volt. Most a kisebbiknek is szerencséje akadt, Keve Simon kérette meg, nagy úri renden lévő ifjú ember, a ki nemrégen kapta a királytól a megnótázott Ugody Balázs jószágát.

Előbb a jószágát, most meg a menyasszonyát. Mert hát a bujdosót, a ki Isten tudja, hol, merre jár kel, valahol az erdélyi széleken, elhagyja mindenki. Olyan koldus-embernek, a kinek hátán a háza, a csillagos ég a takarója, nem adja oda a leányát Tornallyayné.

De a lakodalomra meghitta atyafiságos szeretettel. Eljöhet, ha mer, ha nem félti a fejét.

Nem mondhatja, hogy a nagyasszony kihagyta a vendégek közül.

H°gy jut el a meghivó-levél a szegény bujdosók közé, az nem a nagyasszony gondja.

Az ő gondja, hogy felöltöztessék az ebédlő palotát szép öreg szőnyegekkel, velenczei tarka matériából való kárpitokkal. A fal mellett körülfutó padszéket betakarták vörösvirágu török divánszönyeggel. A pohárszékre kirakták az arany, ezüst serlegeket, kupákat, fedeles poharakat, talpas kelyheket, az ezüst tálakat, simákat, babosokat, vertmivüeket.

A nagy almáriumok, a ládák tele vannak kamuka-abroszokkal, csipkés meg szőrselyem reczés ágyneművel, vont arany, vont ezüst, metszett bársony, tarczolán-szoknyákkal, gyöngyös, aranypaszományos vállakkal, nyestes, hiuzmálas kis subákkal.

Az a nagyasszony gondja, meg a mi nagy lakzira kell: a sok tyuk, lúd, malacz, bárány, meg a vaj, meg a méz. Az mind a nagyasszony gondja, hogy melyik falu jobbágy-népe mennyit hozzon. — És mennyi vágómarhát, mennyi halat, de még rákot is, még fogolymadarat is. Mert azt mind a paraszt hordja az úri konyhára.

Ott csak sütnek, főznek s várják a vőlegényt, a ki nagy fényes kísérettel jön, lovasokkal, hintókkal, csatlósokkal, fullajtárokkal. Favágók azt beszélik lent a faluban, mikor este hazajöttek az erdőből, hogy már láttak is valami lovascsapatot. De az tán mégsem az igazi, mert csak olyan ütött-kopottnak látszott, hintó sem volt velük s nem is az országúton jöttek.

Találgatják, hogy miféle lehet.

— Jézus őrizzen! - sopánkodnak a parasztok.

Mert a lovascsapat mindig veszedelem,

akárhonnan jön. S dugdossa is hamarosan mindenki, a mi kis holmija van.

Vásárra járó mesteremberek, a kik meszsze földre elmennek, már a minap beszélték a lo- sonczi piaczon, hogy jönnek a kuruczok, a bujdosó vitézek az erdélyi szélekről Thököly Imrével. De a várban azt mondták arra: bolond beszéd az, hogy jöhetnének? Lenyakaztatja, kerékbe töreti már a német, a ki csak mocz- czanni mer. Hogy jöhetnének idáig a bujdosók Erdélyből ?

Egy-két paraszt csóválja a fejét, hogy tán jelenteni kellene mégis a várban, hogy lovasok járnak az erdőn. De a többi lebeszéli. Hagyják szegényeket, ne bolygassák. Hej sok szegény legénynek menedéke most a zöld erdő.

— Csak föl ne gyújtsák a falunkat — aggódnak a parasztok.

A kanászok szóba állanak velük az erdőn. Látják, hogy olyan katonafélék lehetnek, kék dolmányos, sárgacsizmás vitézek, sastoll a kucsmájukon, rezes kard az oldalukon, csákány a nyeregkápában. A kucsma gyűrött. A dolmány kopott. A vezérük sem sokkal külömb.

— Jézusom! Kegyelmed az, Balázs urfi? — i ismert rá az öreg számadó-kanász.

— Hallgass, öreg, — csittitotta el a lovas. —

: Senkinek sem kell tudni, kik vagyunk, mik vagyunk.

De az öreg nem állhatja meg szó nélkül :

— Hej, de sok történt azóta, Balázs urfi, a mióta kegyelmed elment.

— Tudom, öreg ; meghittak a lakadalomra, atyafiságos szeretettel, hát eljöttem, itt vagyok.

Félrevetette vállán a subát s homlokára nyomta sastollas kucsmáját:

— Olyan táncz lesz Detrekő várában, a milyet még nem láttak, öreg.

A vén kanásznak megcsillant a szeme:

— Ott lehetek én is, uram ?

A kurucz hadnagy rátette a kezét az öreg i ember vállára:

— Ha tudsz hallgatni.

— Ne féljen, Balázs urfi, - szólt a hű ember, — négyfelé vághatnak, arra is kész vagyok kegyelmedért.

— Hát gyere idább, hadd mondom el, mi lesz a dolgod.

Reggelre kelve negyven kurucz vitéz paraszt- gúnyában csak^ugy gyalog-szerrel fölment Detrekő várába. Ők a tari jobbágyok, kik az aranyozott szarvú ökröt hozták, melyet majd a vár udvarán fognak megsütni.

Otthon pedig a tari jobbágyoknak már korán hajnalban meghagyta az öreg kanász, hogy a kinek kedves az élete, ki ne mozduljon a vaczkából. A sült ökörből majd lesz részük, a borból is, de a ki kimozdul, azt menten fölnyársalják s az aztán keresheti a maga részét a másvilágon.

Ez aztán olyan beszéd volt, a mit megértett a szegény jobbágy. Nem is igen busult rajta, hogy a labancz urak dolgába beleártja magát a kurucz. Ez mégis csak inkább az ő vére. Hej, sok szegény földönfutó paraszt vitézkedik ott a hadi sorban Thököly Imre zászlója alatt. Segítse őket az Isten.

A kis kurucz csapat ott az erdőben, a melyik része nem ment el az aranyos szarvú ökörrel, lesben áll az országút felé.

Már régen ott várakoznak, meghúzódva, nesztelen, mikor végre por verődik fel az utón messziről, aztán kivillannak a porból az ezüstös lószerszámok, fénylő kardok, aranysujtásos ruhák. A vőlegény jön ott násznépével.

Elől ment két urfi lóháton, kaczagányosan. Nyalkán tánczoltatták paripáikat. Egy-egy mord kurucz vitéz a lesbenállók közül kiszalajtott a száján valami káromkodásfélét. Hej, jó lenne elcserélni lesoványodott lovaikat azoknak az urfiaknak a paripáival.

Csak a lovakra fáj a kuruczok foga, azokra a gyönyörű lovakra. Most jön a két urfi után a négylovas hintó. Abban ül bizonyosan a vőlegény a kérőnásznagyával. Aztán megint két lóhátas urfi jött. Utánuk hintók, lovasok, az egész násznép, hátul a csatlósok vezeték-lovakkal.

Hej, ha most rájuk ütnének, hogy rebbenne szét ez az egész fényes nászlereg. De a hadnagy, mikor hajnalban elment a parasztgunyába öltözöttekkel, keményen rájuk parancsolt, hogy ne merjék a násznépet megtámadni, csak távolról kövessék s jöjjenek utánuk a várba. Ott csípik nyakon.

A kis kurucz-csapat nem mozdult. Meghúzódtak az erdő árnyékában, onnan nézték, mig a násznép elhalad.

Vígan mentek azok tovább, kendőlobogta- tással, sípok, trombiták, zajával.

A várból taraczkok durrogása hallatszott. Vígan vannak ott is.

Vígan, csak a szép menyasszony busul. De ki ütköznék meg azon ? A jónevelésü leánynak búsulni illik ilyenkor, mikor megválik a szülői háztól.

A menyasszony rokonsága már együtt van, várják a vőlegény násznépét. Bor, kalács, mindenféle pecsenye frissítőnek az asztalon áll. A főgazda, a kit rokonságból választottak, hosszú aranyos pálczával a kezében elfoglalja a főhelyet. Az algazdák zöld pálczával járnak-kelnek s felügyelnek, hogy minden rendben legyen.

Lent a vár udvarán a szolgahad bámulja a szép aranyos szarvú ökröt. A bor már ott folyik a hordóból hosszú vályúba s meritgetnek is belőle bőven az örvendező jobbágyok, a várbeli cselédség, meg a talpasok, kik a vár őrizetére vannak itt az Illésházy uram árvái katonáiból.

Némelyik már alig bir megállni a lábán, addig-addig meritgette csuporral, kalpaggal a bort a vályúból.

De im egyszerre zavarodás támad a nagy hordó körül. A parasztok bírókra kelnek a várőrző talpasokkal s kötözgetik gúzsba őket.

— Ejnye beste lelkei, mit csináltok ? — kiált rájuk a porkoláb.

De azok se látnak, se hallanak, nekiesnek porkoláb uramnak s azt is összekötözik.

Le is hordják őket mind a pinczébe s maguk állnak a kapuhoz, mikor bejön a vőlegény fényes násznépe. Aztán nemsokára utánuk másik lovascsapat, nem lakodalomra öltözött marczona lovasság.

— Ki az? Mi az? - kiabálnak a lakodalmas vitézlő urak.

Nagy a riadalom. Egyik-másik kardjához kap, de senki sem tudja, mit csináljon.

Akkor megjelenik az ebédlő-palota küszöbén Ugody Balázs s odafordul az ájuldozó Tor- nallyaynéhoz:- No, asszonynéném, eljöttem az atyafiságos hívásra. Megülhetjük az Éva lakodalmát. A pap is itt van, násznagy, is van, kiadó gazda, is van. Csak azt kérdezem már most, hol a menyasszonyom ?

Keve Simon, a vőlegény, kirántja a kardját.

— Az az én mátkám. Nem adom.

Sáppadoz, rémül a násznép, sivalkodnak az

asszonyok. De az öreg násznagy meg a főgazda meg a többi, a vénebbje, látja, hogy itt hiábavaló minden.- Farkasverembe jutottunk. Meg kell adni

magunkat.

S kiveszik a Keve Simon kezéből a kardot:- Azt akarod, hogy mindnyájunkat fölkonczoljanak ?