Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)
1903-09-03 / 30. szám
TÁHSADALMI ÉS SZÉFinOüALMI HETILAP. Hliifiaeté«! árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. M»gj»l«nik minden héten csütörtökön reggel 8-8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség: Erdélyi-ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek Az előfizetési pénzek Morvay és Undy kiadókhoz külde Rákóczi-ünnep. Augusztus 30. Meghatóan kegyeletes érzelmekkel, külsőségeiben is impozáns ünnepséggel ülte meg ma Nagybánya hazafias közönsége II. Rákóczi Ferencz dicsőséges szabadságharczának kétszázados évfordulóját. Igazi ünnepnap volt ez, a szabadság magasztos ünnepnapja, melynek fenséges harmóniáját nem zavarta meg egy disz- szonans hang sem. Különösen nagy jelentőséggel bírt ez ünnepnap itt e végvidéken, a magyarság ez utolsó védőbástyáján, mert hatalmas, lélekemelő manifesztácziója volt annak, hogy ez ősi város polgársága nem tagadta meg hagyományait s szivét ma is az az izzó hazaszeretet dobogtatja, mely kétszáz évvel ezelőtt lázba-tüzbe hozta ősapái szivét, amidőn a vereczkei szoroson feltűnt Rákóczi brigádjainak Szűz Máriás lobogója, amidőn Nagybánya kapuit a legelsők között nyitja meg Rákóczi hadai előtt s pénzverőit Rákóczi rendelkezésére bocsátván, örök hűséget fogadott a nagy fejedelemnek. Gyönyörű volt ez ünnepnap egész lefolyásában s annak rendezéséért a legteljesebb elismerés illeti az ifjúsági kört s a Nagybányán időző felsőiskolai ifjúságot, kiknek élén Harácsek Vilmos és Neubauer E. Ferencz elnökök már hetek óta fáradoztak azon, hogy az ünnep méltó legyen úgy a nagy fejedelem emlékéhez, mint Nagybánya hazafias múltjához. Az ünnepnapra az egész vaTös lobogó- diszt öltött; nemzeti szinü zászlókat lengetett a szél a templomokon, a Szent István tornyon, a hatósági épületeken s alig volt oly magán ház, a melyen ott ne lobogott volna a trikolor. Egy szívvel, egy lélekkel ünnepelt mindenki s e magasztos ünnepnapon e végvidék szive mintha az ünneplő ország szivével dobbant volna össze ! Reggeli hat órakor a Rákóczi-induló lelkes hangjai hirdették, hogy Rákóczi napja virradt föl. A diszbeöltözött bányászzenekar ébresztőt tartott. Csakhamar megmozdult minden utcza s a bányászzenekarnak, mely harsogó zeneszóval járta végig az utczákat, nagy kísérete támadt, daczára, hogy már akkor az eső csendesen permetezett. Délelőtt kilencz órakor az összes felekezeti templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak, melyeken a hatóságok képviselői s nagyszámú ünneplő közönség volt jelen. A dlszgy&'és. A város képviselő-testülete azzal hódolt Rákóczi emlékének, hogy díszközgyűlést tartott, melynek egyetlen egy tárgya a Rákóczi Ferencz hervadhatlan érdemeit méltató ünnepi beszéd volt. Még nem volt tíz óra, midőn a városi nagyszálló nemzeti szinü drapériákkal és trikolorokkal díszített nagyterme zsuffolásig megtelt előkelő közönséggel. Ott volt a városi tanács, a képviselőtestület teljes számban; az egész város színe java. Az j előkelő, ünneplő közönség soraiban ott láttuk: Teleki Géza grófot és fiát: Pál grófot; L. Bay Lajos orszgy. képviselőt, Kossutány Ignácz dr. kolozsvári egyetemi tanárt, Sohönherr Gyula dr. múzeumi igazgató-őrt, Jurkovics Emil főgiranáziumi igazgatót, Ballay János kir. erdőmestert, Lass- ner Gusztáv fővárosi rendőrtanácsost, Prohászka Antal lugosi rendőrfőkapitányt stb. stb. Torday Imre h. polgármester pont tiz órakor nyitotta meg a díszközgyűlést. A jegyzőkönyv hitelesítésére a tisztikar részéről Csüdör Lajos tanácsost, a képviselők közül: Szabó Adolfot és Virág Lajost kérte föl. A hitelesítés idejét szeptember hó 8-ára tűzte ki. Majd emelkedett hangon a következő beszédet mondotta : Tekintetes Közgyűlés! Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Szabadság, testvériség, egyenlőség! Magasztos eszményi hangok ezek, egy nagy isteni ideál szavai, mit az úri imádságban úgy kérünk: jöjjön el a te országod! Három nagy erkölcsi elv uralkodásának kikiáltása ez ; uralkodjék a jog a nyers erő felett, az ész és szeretet a múltak előítéletei felett, a nemzet maga a kormánya felett! A hazaszeretet, a szabadság legelső önzetlen bajnokának: II. Rákóczi Ferencz szabadság- : harcza kétszázados évfordulójának megünneplésére jöttünk ma össze s a mai nappal ismét i egy babérral szaporodott e város művelt, lelkes, hazafias közönségének koszorúja, mert e város lelkes polgárai - végőre nemzetünknek a határon - megbecsülni tudták mindig nemzetünk nagyjait s méltányolni az igaz érdemeket. Fényes jelét adta városunk polgársága lelkes hazaszeretetének, a szabadság iránti mély érzésének már akkor is, midőn hazánk nagy fiát, a szabadság második hősét: Kossuth Lajost sietett hazánkban legelőször díszpolgárának választani s midőn otthont emelt a kultúrának ! Ma is a haza és szabadság szeretető hozott össze bennünket, hogy érzelmeinknek kellő A „Nagybánya“ tárczája. Vitézi ének Rákóczi Ferenczről. Irta : Síávay Gyula. Zöld erdő elmaradt, S nehéz léptük alatt Csikorgóit, sírt a hó, Károgó madarak, Üvöltő dúvadak Szava volt nekik a Hazai búcsúszó . . . Vitéz Bezerédit, sok nagy neves mással, Bajvívó tusáját a rácz óriással, És azután azt, hogy fakó lova hátán Halálba hogy ugrott Béri Balogh Ádám. Hogy vala már útban a nagy Mosqua császár, S mint vágott beléje mindennek, mindennek A szatmári vásár . . . * A hatalom, melynek hadiruháján Hóhérkötélből volt a paszománt: Kivert hazádból gonosztevő gyanánt. A törvény, melybe jóllakott Júdások Rótták be a vett parancsolatot: Kifosztott és aztán kitagadott. A nép, amelynek annyi vére elfolyt: Fejét lehajtva búsan hallgatott, A vércseppekre könnyet hullatott. Hogy dal se búgjon, slrogatva, rólad : Halomra hordták, összetörték És megégették a tárogatókat . .. S S áthághatatlan havasok felett, Hol erdőbontó, jajgató szelek Tépték a bérezek élő üstökét: Vonal húzódott, szaggatott, sötét, Ott bujdokoltak ismeretlen vészbe, Titkolt könnyek közt, hátra-hátranézve, Mint sebzett szárnyú, sántító sasok, A vándorbotos kuruez harezosok . . . Idehaza csend lett, irtózatos egy csend. Ember meg nem moczczant, levél meg nem [rezzent. Ravatalos ház volt egyvégben az ország, Halottat sirattak könyben ázó orczák, Csak egymásra néztek és szót se cseréltek, Hanem azért épen eleget beszéltek. És az a százezer jó magyar levente, Ki a harcz siralmát már sírban pihente, Ki hona szent földjét, melybe visszatére, Fehér csontkarokkal szoritá szivére, Kiknek rohamára egykor ég-föld rengett, Ők se zavarták meg a halotti csendet. . . ! Sűrű sóhajtásból, - ha már felgyülemlék - Azért ki-kimagzott egy-két tilos emlék, Sebhelyes öregek lassúdan regélve, A fejedelemnek sort hoztak nevére, Regélték hadait, szélvész lovasait, Karmazsinos, piros karabélyosait. Vitézlő Bercsényit, hogy mint vezérkedett, Ocskay, hogy vágta a vasas németet, Vak Bottyán a császárt, mikor majd elfogta, Népét sarabolta, mind ledarabolta. Aztán az is elmúlt. A forgatag évek Csúcsokat letörtek, színeket cseréltek, Az úri rendeknek más dolgai lettek, Egy kis jövendőért nagy multat feledtek, Farkaskaczagányból bárányba vedlettek. Te szegény föld-népe, ki küzködél árván, Te dúdoltad már csak, barázdáid járván, Te dúdoltad már csak azt a dicső régit: Tilalmas nótáknak fakó töredékit. Vége lett annak is, réges-régen vége, Eloszlott a dal is a puszták szelébe, Apáról fiúra ami még átszállóit, Fogyó örökségből ami vérré vállott, - Lelkében szegény nép, titkon takargatva, Mint tenger a gyöngyét, rejtette-forgatta, Egy-két syllabával a lelke beérte, S mert egyebe sem volt, ezt csereberélte, Gügyögő fiúcskát tanogata rája, Bötűzve beszőtte a mese szavába : R-á-rá: Rákóczi, l-ó: az lovának, Rákóczi lovának kitörött a lába...
