Nagybánya, 1903 (1. évfolyam, 21-47. szám)
1903-12-24 / 46. szám
4 NAGYBANYA 1903. deczember 24. Ez is filozófia, a kényszerelmélet kiinduló pontja. így lettem én filozopter. Ezen magvas és tanulságos elülj áró beszéd után bemutatom rövid elbeszélésem főhősét, Kardos Gábor uramat. Amolyan félig paraszt, félig úri ember-féle volt, aminő igen gyakorta akadt a régi jó világban. Az úgynevezett bocskoros nemesek fajtájából, akivel azonban szívesen parolázott viczispán, szol- gabiró, csendbiztos, sőt a megyeszerte gőgjéről hires Spuck báró is gyakran megfordult ősi kúriáján s néha napján nekihevülve a bakatortól, ugyancsak járogatták kettősbe Rákóczi verbun- gosát a vályogvető czigányok talpravalója mellett. Az talán mellékes dolog, hogy egy-egy ily vig murit mindenkor feltétlen bizonyossággal egy- egy ezer forintos váltó zsirálása követte, már t. i. Kardos Gábor uram részéről, de hát potom- ság, tellett abból a tízezer holdas televényes fekete földből, melyet dédapja, a körmönfont „paraszt nábob“ harácsolt össze nagy raffinériával. Ámbátor Kardos Gábor uram mégis csak volt valami. Apja diákos embert nevelt belőle; Pesten is jurátuskodott jó ideig s nagy ügygyel- bajjal — éd’s apja tudná megmondani, hány száz hold árán — megszerezte a nemesi kutya- börhöz a másodikat is, épen no, hogy ne mondják : senki, semmi ember. Akkoriban a betűvetésnek nagyobb vala a tisztelete . . . És Kardos Gábor ott hagyta a pesti cziíra életet, mely előtte aljg érvén többet valami rósz hajítófánál, zsebében a diplomával hazament túrni a földet, mint apái cselekedték. Közbe-közbe jókat és nagyokat duhajkodván amúgy istenigazában. : Féligmeddig visszaparasztosodott. Amit tanult, elfelejtette s amit meg nem tanult: hogyan tudhatná ! Ez idő tájt ismerkedett meg a kemény nyakú, büszke, gőgös báróval: Spuckkal, aki famíliájával az ő szerény községükben húzódott meg addig, mig nagy örökösödési perük, melyet a bécsi törvényszék előtt folytattak, eldől. Megnyerik, biztosan megnyerik. Akkor ismét visszatérnek Bécsbe, ott van csak az igazi élet. Ugylátszott azonban, Spuck báró az egyszerű hámori kis faluban is feltalálta az igazi életet. Mindgyakoriabbah fölkereste Kardos Gábor uram portáját, sőt egyszer elvitte oda a baronesszet is. A szőke hajú, kék szemű Alicet. Gyönyörű nyári alkony volt, amidőn séta közben Kardos Gábor uram háza elé értek. Az ősi kúria lejtős domb tetején épült, ahonnan beláthatni az egész falut. Átellenében, a völgykatlanon túl, tölgyes erdőkkel borított hegyek emelkedtek büszkén az ég fejé. A nap tüzvörös korongja ép akkor siklott le a hegyek mögött. Úgy tetszett, mintha a távoli erdőség a szemhatáron tűzben állana. A sötét zöld sűrűség közül, az erdők aljából kifele indult a nyáj; oda hallott hozzájuk a kolomp monoton hangja s a pásztor dilinkó- jának mélabús zokogása. Alice ábrándozva nézett a messzeségbe, az alkonyat poetikus képe megragadta, betöltötte, szivét, lelkét. Spuck báró felhasználta a kedvező alkalmat. Nyájasan odaintett leányának s félhangon mondá: — Ez az! Tőled függ, hogy az úrnője légy! Alice a mutatott irányba nézett. Gyümölcsösökkel körülvéve, az ezernyi nyíló rózsák közül alig fehérlett ki a Kardos Gábor uram háza. Mintha nem is e£y szürkülő agglegény, hanem tündérek tanyája volna. Az esti fuvallat édes illatot sodrot feléjük s Alice nagy és titkolt nyomorúságukra gondolva, tágra nyílt szemekkel nézte a gyönyörű fészket, melynek ő úrnője is lehetne. Egyszerre összerázkódott, a gazdájára gondolt. Istenem, hogyan is nézhet ki az a parasztféle ? A rácsos kapunál egyszerűen öltözött szép szál legény jelent meg. Sugár deli termete legényembernek mutatták, pedig deresedni kezdett már. Vidáman, mosolygós arczczal köszöntötte a báróékat. — A leányom! mutatta be Spuck báró : Alicet, ki érdeklődve ugyan, de meglehetősen fagyosan nyujtá kezét Kardos Gábornak. Csak akkor mosolyodott el kissé, mikor ez magyarosan bele parolázott. Kardos Gábor uramnak örökké emlékezetes maradt az a langyos, holdvilágos nyári este, melyet a rózsatők sűrűjében, hármasban vacsoráivá töltöttek el. A kékszemü Alice egy csapásra meghódította szivét, lelkét s egy évre reá többféle okiratok kiállítása s nagy huza-vona után végre feleségének mondhatta. Hej, de nagyot is fordult azon a portán minden, amióta asszony tette be oda a lábát. I Az öreg Zsuzsi néni is megismerte a migrént, melyet pedig eddig csak akkor érzett, ha Kar- j dós uramnagyjókedvébenkötekedésbőlbaraczkot j nyomott a fejére. Ideges lett még a Bandi kutya is s ha Kardos Gábor elpanaszkodott méltóságos apósánál, azt a lakonikus választ nyerte: — Hja, a nagyúri vér mind ilyen! Kardos Gábor ilyenkor nyelt egy nagyot; gondolt egyet s ráfanyarodott a filozófiára. Ha Xantippe férje jókedvűen viselte átérhet, miért ne ő is? És viselte, de módnélkül soványkodott mellette. Régi idő óta ekkor kerültem ismét össze Kardos Gábor bátyámmal. Ha rám nem köszönti | a „jó napot“', én bizony meg nem ismerem. — Mi az ördög baja van, bátyám? — Öcsém, jobb arról nem beszélni! De mégis beszélt, elpanaszolta élete nagy keserűségét. — Hm! Hm! — Úgy ám, öcsém! — Baj! Baj! — De mekkora! Megszántam szegényt s a filozófiára gondoltam. Ejnye! Ejnye! Hol is olvastam csak. Van erre is arkánum. És homályosan visszaemlékeztem arra a filozófus költőre, aki egy Ízben igy motiválta valamelyik asszony nagy szerelmét: „Éhezett, nyomorgott, nélkülözött, eltűrte a verést, keresztül szenvedte a mellőzésnek és féltékenységnek minden - kínjait — és mégis hű maradt és szerelmetes. Miért? Talán a férfi szépségéért ? Oh nem ! A durvaságaiért, a vadságáért ! Azért, mert a férfi vadtermészetét a nő sohasem tudta egészen meghódítani, győzelme sohasem volt teljes, diadalának ambíciója mindig szomjas maradt. Azért, mert a vad természetű férfi lelkében — és ezt az édes ömlengéseket fölcserélő durvaságok bizonyították — mindig maradt még valami, ami meghódítva nincs és ami a nő hiúságát sarkalja és illúzióját fokozza!“ Ez az irás jutott eszembe.-r- Bátyám, durva ember-é kend? kérdezőm a nagy panaszkodás után összeránczolt szemöldökkel. — Már én, hogy durva volnék ? feleié, meghökkenve. A „szopós galamb“ falurossza hozzám képest. — Hm! Baj! Baj! Óriási kérdőjéllé változott e nem várt válaszra. — így tehát teljesen meg van hódítva ! — Hogy, hogy? Előadtam a filozófus költő theoriáját. — Tudja mit, bátyám ? Verje meg egyszer jól a feleségét! tanácsolám filozófusi hajlandósággal. — Megverjem, kérdé habozva. — Meg hát! Szent lesz a béke, válaszolóm határozottan. — Megverem ! mormogó. * * * Két hét múlva találkoztunk ismét. Már messziről örömtelten, mosolygós arczczal integetett felém. — Öcsém ! bevált a filozófiád ! — No ugy-e? — felelém sugárzó arczczal. — Biz a’! Hála Istennek, már az első re- czipe után a feleségem — otthagyott . . . Fonjátok csak . . . Fonjátok csak a koszorút fehér mirtus-ágból! Csináljatok szép menyasszonyt Abbéd a kis lányból! Szöyhajába tűzzétek föl Azt a fehér fátyolt, — Eszébe se jusson soha. Hogy valaha lány volt. Beszéljétek tele lelkét Mesés boldogsáyyal! Hintsétek be, szórjátok be Útját rózsaágyai! De vigyázva! Dózsa között 'Tövisre ne lépjen ! Föl ne sírjon lelke egy,-egy Lánykori emléken. kiirtásból font koszorúja S az a fehér fátyol, Mindegyik egy álmot tartson A leikétől távol. Oh, mert hogyha egyet is csak Meg hagynátok nála, — Fátyol alatt a szemetek Bús menyasszonyt látna! Ne menjetek vele akkor Vidám esketésre, Hanem inkább galamb-torra, Rózsatem etésre. Mir tusból font koszorúját Dobjátok csak félre! Az a fehér fátyol pedig dó lesz szemfedőre. Erdélyi Zoltán. Színház. Az elmúlt hétnek Monna Vanna volt szen- zácziós, hogy ne mondjuk, kassza-darabja. A nagyhírű franczia dráma igen szép számú közönséget vonzott a színházba, melynek túlnyomó nagy részét azonban nagy csalódás érte. Erősen felcsigázott várakozását a darab nem elégítette ki, a mit csak fokozott, hogy a darab erősen s nem a legavatottabb kezektől megnyirbálva került előadásra. A darab főszerepeit Kovács Kálmán, Ungvári Mór, Szirmai Józefin és Szigetiig Antal játszották teljes igyekezettel. Kovács Kálmán helylyel-közel hatásosan, pathosszal szavalt, végtelen hátrányára van azonban játékának, hogy gesztusai igen szögletesek s a legtöbb esetben kezével nem tud mit csinálni. Ungváry Mór Marko Colonna szerepében igen jó alakítást nyújtott s ha nem ért el teljes sikert, annak oka nála is gesztusaiban s mozdulataiban keresendő. Sokat vártunk Szirmai Józefintől. Ezt a szerepet annyira neki valónak tartottuk, mintha csak a franczia iró az ő számára irta volna. Azonban úgy látszik, indiszponálva volt, mert szerepét teljesen elejtette. Annak az asszonynak, a ki oly végtelenül nagy áldozatra képes, lemondása, áldozatkészsége, szenvedése is emberfelettiek s azt oly hidegen, czinikus tűréssel s a nemes szenvedély minden föllángolása nélkül megjátszani nem lehet. Szigetiig Antal jól fogta fel szerepét s gondos játékával hatást is ért el. Többször említettük, hogy Tóvári színtársulatának egyik nagy erénye az, hogy gondos, összevágó elődást képesek nyújtani. Szerepét mindenki úgy tudja, hogy akár súgó nélkül is játszhatnának. Annál érthetetlenebb, hogy néha a súgó annyira megirigyli a szereplők dicsőségét, Megérkeztek az őszi és téli idényre dús választékban mindennemű divatezikkek és kézmű-áruk u. m.: női gyapjú blousok, kassai alsó trickok, sokféle kötött és gácsi házi finom posztó-áruk, stb. stb., kmiket pontos kiszolgálás és a legolcsóbb árszámitás mellett árusít el Száppanyos Jenő divat-, vászon-, kézmíí- és rövidáru üzletében Nagybányán, a Főtéren (Minorita rend-ház épületében.)
