Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-06-02 / 22. szám
Nagybánya, 1918. Junius 2. — 22. szám. XLIV. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVAT Aek. Kir. ügyészség MEGJELENIK M t N I> E N VASÁRNA Előfizetési ára: Negyedévre 2 korona és 1 K háborús pótlék. ■■■ ■ ■ Egyes szám 24 fillér. . = Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JÁNOS. Szerkesztőség és kiadóhivatal: = Felsőbányai-utca 20. szám alatt Nagybánya, 1918. jun. 1. A háború kezdetén nagy volt a zűrzavar. Az ország sokáig nem birt fölocsúdni. Az a gondolat tartotta fogva a lelkeket, hogy fölfordúl minden. Az állam maga a hadsegélyes törvényt nem alkalmazta, pedig már rég megvolt. A kenyérkeresőket elvitték nagy hirtelenséggel s a szegény asszonyok, gyermekek itt maradtak pénz nélkül, élelem nélkül, kereset nélkül. Ekkor alakult meg a nagybányai had- segélyző bizottság többek lelkes kezdeményezésére s az itthonnmaradott áldozatkész tisztviselők, iparosok, kereskedők stb. több ezer koronát raktak össze a hirtelen beállott ellátatlanság, nélkülözés enyhítésére. Sokáig csak ez a bizottság segélyezte a hadfiak hátramaradottjait. Később csupán előlegeket adott, de ezekkel is mindig jóakarattal és okosan segitett. Most, hogy a hadigondozó hivatal megalakult, ennek a bizottságnak működése tárgytalanná vált. A múlt vasárnap mondta ki ez a nemes, célú bizottság, hogy 4291 K 80 fillért tevő vagyonát a hadi árvák helyi alapjának adja át. Éhez teljes joga volt, mert azt a pénzt mi adtuk össze helybeli célra s igy senki sem tilthatja el, hogy rendelkezzünk felette. A hadigondozó rendelet állítólag minden ilyen pénzt a maga céljaira akar átvenni. Részünkről addig, amig csak kezelési formalitásról van szó, helyeseljük, hogy a hadigondozó hivatal vegye át az összegeket, esetleg csak azok kamatait. Amint azonban a dolog érdemi részéről van szó, t. i. hogy helyi célra szánt s helyi szegény emberek által keservesen összeadott pénzt, távolabbi más célokra fordítson, akkor ebbe már nem mehetünk bele. Holnap lesz ismét bizottsági ülés, ahol a teljesen rendben talált számadásokat jóváhagyják és a fölmentvényt megadják. Ez a bizottság — semmi kétség benne — hű marad önmagához és előbbi határozatához s igy az összeg — közmegnyugvásra — ismét csak helyi célt fog szolgálni. Olyan rendelet nem lehet soha jogosult, mely az adakozót más cél istápolására kényszerítse, mint amit jószántából támogatni őmaga akar. Nagy Sándor főmérnök. A háború sötét szörnyetege rettenetes sok áldozatot követel. Megdöbbentő annak elgondolása, hány derék, fiatal embertől váltunk már meg. Mindenik űrt hagyott maga után. Mindeni- ket szerették, sajnálják, siratják, gyászolják. Nagy Z. Sándor szintén egyike volt a rokonszenves fiatal embereknek. Hat év előtt jött Bányára. A vízvezeték, csatorna, szálló már akkor fölépült, alig volt alkalma gyakorlatban megmutatni az ő mérnöki tudományát, hisz 1914-ben a háború elragadta működési teréről őt is. És mégis szerették, becsülték és mégis az ő szívélyes modorával barátságos munkakészségével csakhamar népszerűvé lett. Anna. — Irta: Révész Zoltán. — A-sebes folyó egyik kanyarulatánál, kalászos mezőkkel határolva fekszik Ófalu. A nagyvárosi ember előtt kihaltnak tetsző falucska lakói a világ zajától távol, elégedetten munkálkodnak s keresik a mindennapi kenyeret. A község derék, dolgos népe sohasem panaszkodik s becsületes munkáját Isten áldása kiséri évről-évre. A folyó is elősegíti évenként a jó termést, tavasszal árvízzel lepi el a földet s a viz lefolyása után ott maradt föveny még termékenyebbé teszi a vidéket. Ennek a boldog falunak volt lakója Anna is, a község tanítójának, Nagy Pálnak bájos, 18 éves naiv leánya, ki elöregedett apja helyett oktatta a gyermekeket az ábécére. Vágyai nem voltak, a falu határát igen ritkán hagyta el, csak akkor, ha néha szülőjével bement a messzefekvő városba. A gyönyörű leányka örömmel szentelte minden idejét a reá bízott apróságoknak s ha a tanítás után kisétált a közeli erdőbe, megittasulva a nagy természet szépségeitől, boldogan tért haza szerető édesatyjához. * 18 . .-ben borzasztó kemény és hosszú tél köszöntött be. Az emberek rettegtek, mi lesz, ha eljő a tavasz s fölolvad a rengeteg hó és jég? Képesek lesznek vájjon a folyók levezetni minden baj nélkül a tömérdek vizet? A vizmenti helységek lakói belátva a helyzet súlyosságát, a veszély elkerülésére hatalmas gátakat emeltek. Ófalván szintén nem csekély aggodalmat okozott a rendellenes időjárás. Gyűlést hívtak hát össze, mitévők legyenek. A gazdák nem tudtak egymással megegyezni, mindegyik mást u art. Rábízták Nagy Pálra, a falu eszére a nehéz k?'- dés eldöntését. Anna apja lecsillapította a felizgatott kedélyeket, megnyugtatta az összegyűlt népet, hogy nincs félelemre ok, volt már ennél erősebb tél is s csak a szokásos árviz következett be utána, ez pedig kell, mert különben elmarad a bő termés. Ismerték az emberek tanácsadójukat tetőtől-talpig s megnyugodva tanácsában derült hangulatban oszoltak széjjel. Pedig ez egyszer Nagy Pál is tévedett. Hamarább megenyhült az idő, mint gondolták volna. A hirtelen elolvadt óriási jég és hó napról-napra dagasztotta a folyó vizét. Ófalu lakossága rémülten tapasztalta, hogy nem úgy viselkedik az ő vizük, mint máskor szokott. A tanító reménykedett, hogy csekély erőfeszítéssel meg tudja a falu vagyonát védeni s személyesen akarta vezetni a gátak készítését. Az emberek nagyrésze azonban fejét vesztette a szörnyű veszély tudatában, másrésze nem akart segédkezni s avval érvelt, hogy ha a vizet elfogják, nem lesz termés. Ahelyett, hogy mentő munkával elejét vették volna a bajnak, senki sem akart nekifogni, csak a tanítót keresték föl a panaszosok és szidták szemrehányások özönével. Az ár pedig folyton nőtt és nőtt. A folyó kilépett medréből, méteres viz borította már a földeket. Nagy Pál belátta, hogy szomorú vége lesz Ófalvának, s mivel a falubeliek dolgozni nem Szerettük volna itthonn tartani, mert nagy szükség lett volna reá, de nem C-;1 "üt. Komárom erődítésében részt vett, renge^JLu^tsövényt készített az orosz harctéren, veszedejmes helyeken, Bukovinában részt vett a küzdelemben a legnehezebb napokban. Közben meg is sebesült, beteg is lett. Legutóbb az olasz harctéren volt, honnan nekünk Írott levelében panaszkodott, hogy nem jól megy a sorjuk. Maláriát kapott, ezzel a budapesti Andrássy-uti honvéd kórházba jött, ahol hetek óta gyógykezelték. Nem rég Pest-Szent-Lőrinczre ment rokonaihoz üdülésre, ahol a mocsárlázból kifejlődött vesebaja annyira elhatalmasodott, hogy menthetetlenné vált. Múlt szombaton, május 25-én halt meg 37 éves korában s 28-án temették Budapesten nagy katonai pompával, őszinte részvéttel. Nemeslelkü, jószivü ember volt, alji a háború alatt is nem egyszer megmutatta erején felül áldozatkészségét. Segítette az árvákat, özvegyeket, egyházakat, gondolt a magasztosabb kulturális célokra. Férfias türelemmel viselte a háború borzasztó nehézségeit és hitt annak a szerencsés kimenetelében. Valahányszor visszajött a har térről, jól esett őt látnunk, mert erőt öntött nyu »odtságá- val belénk is, akik a távolból annyira féltjük őket. Volt több kitüntetése, ezeket ő szerényen viselte, nem hivalkodott velük és nem dicsekedett soha tetteinek elmesélésével, pedig rettenetes napokat élt át — mint másoktól hallottuk — a harctéren. A polgári életben a város főmérnöke, a katonaiban szakjabeli főhadnagy volt, előkelő tényező itt is, ott is, bizony nagyon fáj az elvesztése s a mélyen sulytott család iránt városunkban általános és osztatlan a részvét. Nehéz idők jutottak nekünk osztályrészül, megdöbbentően nagy és sürü áldozatokat követel a haza, amelyért élni szép, meghalni dicső. akartak, csolnakra ült a bíróval s egy evezőssel és elindult a megye székhelyére segítségért. A vármegye meghallgatta a panaszt s nagyszámú munkáscsapatot rendelt ki Ófalvára a veszély elhárítására, azonkívül néhány pandúrt a község megbicsaklott lakosságának munkára kényszerítésére. A mentőcsapat vezetőjével és parancsnokával: Pataki Aladár mérnökkel elindult Ófalvára. A munkások érkezését a faluban vegyes érzelmekkel fogadták, még mindig voltak olyanok, kik szükségtelennek tartották az elsáncolást. Mire ide idegen népség, hogy több legyen az adó ? A falubeli gazdáknál szállásolták el a mentőcsapat tagjait, mig Pataki Aladár Nagy Pál kíséretében leendő otthona, a tanitólak felé tartott. Anna már nyugtalanul várta apját, tudta, hogy veszélyes útra ment. Gyermekies örömmel ugrott a nyakába, mikor viszontlátta s amint a belépő Aladárt megpillantotta, elpirult. Nem állott ő még idegen férfival szemtől-szemben soha. Aladár bemutatkozott s kezet akart fogni Annával. A leány félve nyújtotta oda kezét a csinos barna fiúnak. S amint a kéz kézbe került, sajátságos érzés futott át Anna testén. Fölébredt a fiatal lányban a nőiesség s amit eddig nem tapasztalhatott, érezte a fiú különös melegségét, szemeinek szúró tekintetét. Hirtelen kikapta kezét az Aladáréból s kisietett a szobából. A mérnök pedig elindult, hogy embereit a folyóhoz vezesse s megadja utasításait. Nemsokára megindult a munka, a sok ta- licskás hordta a töltéshez a földet s a pandúrok által kényszeritett falubeliek kiegészítették a hi-
