Nagybánya és Vidéke, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-14 / 15. szám
Nagybánya, 1918. Április 14. — 15. szám. XLIV. évfolyam. TÁRSADALMI hetilap. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetés1 Negyedévre 2 köröné * -fN Egyes sz's Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JÁftSOS. n VSZMIVOXL'S Szerkesztőség és kiadóhivatal: = Felsöbányai-utca 20. szám alatt Telefon szám: Nagybánya 18. A vöröske gyűlése. Ápr. 7-én d. e. 11 órakor volt a városházán a vöröskereszt helybeli fiókjának közgyűlése Berks Lajos dr. elnöklése mellett. A tagok kevés számmal jelentek meg, mivel a vöröskereszt működése nem annyira közel fekvő, nem annyira szembeszökő mióta helyben nincs kórház, de azért az érdeklődés ma is megvan. Berks Lajos elnök, azóta fájdalom meg is halt. Közöljük az ő utolsó beszédét egészterjedelmében. Ő következő ennyitotta meg az ülést: „Üdvözlöm a megjelent buzgó tagokat. Mindenek előtt szives elnézésüket kérem, hogy a közgyűlést, melyet januáriusban kellett volna megtartani, csak most hívtuk össze, de részint az elnök betegsége, részint a titkár ur akadályoztatása miatt ezt előbb nem tehettük meg. Utolsó közgyűlésünk idejében a világháború még vigasztalan komor és sötét felhőket borított hazánk — sőt egész Európa népére, és csak is az a tudat, hogy vitéz katonáink igazságos ügyért igazi magyar virtussal küzdenek, harcolnak és győznek, tartotta ‘meg bennünk a reményt és óvott meg az elcsüggedéstől. Ma Isten jóvoltából erősödik ez a remény! A leghatalmasabb hadviselő állam, minden föltételeinket elfogadva, rna békéért könyörög! a régi közmondás : „lux ab Oriente“ ismét beteljesedett és kelet felől a béke hajnalhasadása immár vigasztalólag mosolyog reánk! Ma már az egész keleti front fölszabadult. De mintha nem lett volna elég a keserűség, még egy mély fájdalom is megsokszorozta azt, elvesztettük szeretve tisztelt elnökünket, Martiny István, főbányatanácsost. Alig hogy a múlt évi közgyűlésünkön egyhangúlag elnökké választottuk, már nehány hónap múlva elragadta tőlünk a kérlelhetetlen halál. Megválasztását látható örömmel fogadta és bár már testileg gyöngélkedett, a Vöröskereszt ügyeit fáradhatatlan buzgó- sággal vezette! Őrizzük meg emlékét hálás kegyelettel ! * Elszomorodva jelentem, hogy más 3 tag, u. m. Ágh János főmérnök, Márton József erdőőr és Török Lajos bányaaltiszt elhunytét is gyá: o ja egyletünk. Vöröskereszt kórházunkat 3 évi működés után 1917. julius 31-ével feloszlattuk. Ez alkalommal a fölszerelési tárgyak részint visszaadattak' azoknak, kik holmijukat csak kölcsönkép adták betegápolási célra a helybeli kórháznak, — egy tetemes része pedig a Vöröskereszt egylet központjának adatott át. A polgári leányiskolát pedig, mely e három év alatt bizony sokat rongálódott, 1240 K költséggel ismét rendbe hoztuk és rég óhajtott rendeltetésének szives örömmel visszaadtuk. És itt most utolsó hálásköszönetet mondok mindazoknak, kik a Vöröskereszt humánus ügyét pénzadományokkal, természetbeni adományokkal, de főkép személyes ténykedésekkel ez ínséges idők alatt oly fáradhatatlan buzgóság- gal, szivvel és lélekkel szolgálták. Isten fizesse!“ 2. Ezután Ki.pci.-iai titkár jelentését olvasták föl, a ki maga nem lehetett jelen a gyűlésen s állásáról végkép lemondott. 3. Berks Leo pénztáros jelentéséből megtudtuk, hogy az egyesületnek 7 alapitó, 15 állandó és 300 rendes tagja van. Az évi bevétel 55615 K volt. Kiadás 41.225 K. A kórházra 36 ezer koronát adtak ki. A maradvány 10000 ezer K. A átvizsgált számadá- dásokat elfogadták, jóváhagyták. 4. Az uj tisztikart következően alakították meg: Elnök: Berks Lajos dr. Társelnök: Turman Olivérné, alelnök Rencz János dr. alelnöktárs Waigandt Anna. Titkár: Andrea János főmérnök, pénztárnok Berks Leó, orvos Kádár Antal dr. A választmányba uj tagokul beválasztották a nők közül Révész Jánosnét, Szimon Bélánét, dr. Stoll Tibor- nét, a férfaik közül Stoll Bélát és Andrea Jánost. A gyűlés 12 óra tájban ért véget. Lovag BERKS LAJOS dr. Tegnap hajnalban váratlanul örök búcsút vett tőlünk városunk egyik köztiszteletben és általános szeretetben állott kiváló férfia: lovag Berks Lajos dr. m. kir. vezértörzsorvos. A tavaly feloszlatott vöröskereszt kórháznak főorvosa, a helybeli vöröskereszt egyesületi választmánynak elnöke volt. Mint ember nemes jószivéről, mint orvos mély tudásáról, mint katona pedáns pontosságáról volt ismeretes. Mint agglegény halt meg. Háború előtt Nagybányára jött nyugalomba s itt házbirtokos lett, a Kaszinónak állandó látogatója, a társadalomnak jókedvű tagja, aki anekdotáival is valósággal gyógyította a szenvedő embereket, városi képviselő, a közügyek iránt meleg érdeklődéssel. A 75 éves férfiú pár nap óta gyengülőnek látszott, de azért a vasárnapi vöröskereszt közgyűlésen még ő elnökölt, sőt halála előtt egy nappal a Kaszinóba is ellátogatott. Epehólyag- gyuladása volt, ami szivgyengeséggel párosult s igy Kádár, Winkler, Bernhardt orvostársai leglelkiismeretesebb orvosi kezelésének ellenére pénteken hajnalban 1/z2 órakor kiszenvedett. Mellette voltak Aurél, Leó testvérei, Berks Lelkem naplójából. A hazaiért. — Irta : Ike. — Földmives gazda volt. Magyar, kevés szavú, becsületes, jó szivü, széles vállu, erős karú, szép nagy ember. Mikor négy év előtt a sok megalázás lángba borította a Hazát, ő is az elsők között volt, aki puskára tűzte a szuronyát. Az első nehéz csatákban, elől járt a rohamokban ; megsebesült; de a vasszervezet hamar kiheverte azt a kicsi ólmot, ami betolakodott a testébe, s mire az oroszok Homonnáig értek, már ismét izmos kezében volt fegyvere ... Ezután nem hallottam hirt róla sokáig, vagy egy félév múlva tudtam meg, hogy hadi fogoly az oroszoknál . . . Egy hét előtt megjött; meg sem ismertem, olyan jó színben van. Barna piros arca majd kicsattan az egészségtől, még vállasabb, erősebb, csak a természete a régi, nyugodt, csöndes, jó szivü . . . * . . . Vittek minket a homonnai harcokhoz, mikor a muszka betört . . . kezdte meg a beszélgetést. Ott voltam én is, mikor a dombok borítva voltak rózsákkal . . . magyar honvédek hülő szivéből nyílt vérrózsákkal . . . Szomorú napok, szomorú virágai, dicsőséges hetek, büszke emlékei, mert az ellenség hátrált, a hatalmas orosz futott, magyar katonák vasökle űzte! Dukláig ment a gazda, ott egy erdőben kapott helyet a százada. — „Fiuk :— szólt a századparancsnok — ezt a helyet elhagyni nem szabad, a végsőig tartani kell“ . . . Kevés a patron főhadnagy ur! — szóltunk. — Azéit megyek, hogy küldjék, hozzak nektek, addig tartsátok magatokat. Elment . . . Már alkonyodott ... öt rohamot vertünk vissza . . . csak hatvanhárman maradtunk . . . meg a zászlós, ur . . . már nem volt töltés . . . s még sem hoztak másat . . . Körül voltunk véve! Még ütöttem a puska aggyal, mikor kikapta egy muszka a kezemből: „Sógor! puska eldobnyi“ kiáltott rám, körülnéztem, minden bokorbul, mint a féreg bujt elő a sok muszka . . . Elvittek a fogoly táborba. Ott már sok fogoly volt. Kikérdezték ki miféle nemzetbeli ? Mikor mondtuk: magyarok vagyunk.mindenikiinkkel kezet fogtak. Adtak ételt, adtak kenyeret, nagyon jók voltak. De voltak ott csehek; sokan, már felöltözve orosz katonának, mikor a muszkák odébb mentek odajöttek és agyonütötték a sebesiiltje- inket, minket nem bírtak, mi ököllel mentünk nekik. A zajra oda jöttek az őreink, s va útra tettek minket és* elvittek az „anya“ országb \ Don vidékére. Ott is megkérdezték, ki milyen fajta ? S mikor mondtuk magyarok vagyunk, kezet fogtak velünk. Aztán az a tiszt ur, aki parancsolt nekünk azt mondta — volt olyan tót, aki értette és elmondta nekünk — „Ti magyarok érttek a mezei munkához, erősek vagytok, menjetek ki dolgozni gazdákhoz úgy jobban esztek, több szabadságotok lesz és egy pár „kopejkát" kerestek magatoknak. Beleegyeztünk. Előbb valami vasútépítésnél dolgoztunk, sokan, hosszú vonalon, több ezren egymás mellett. Csak a gyengék, betegek, maradtak a fogoly táborban. Hát egyszer csak hozzák a hirt, hogy a csehek, meg a ráczok, akik szintén ott voltak, megverik a sebesült lábbadozó, gyenge magyarokat . . . már este ki sem mehettek az udvarra, mert mindjárt ütötték őket. Felforrt bennünk az indulat ! Összebeszéltünk . . . egyik csoportból öt — másokból hat, szépen mintegy hatszázan megindultunk a város felé, csak egy-egy botot vágtunk útközben. Nem lehetett a beteg bajtársakat hagyni ... De a felügyelők észre vették, hogy mennyi csoportból hiányzanak a munkások. Vallatni kezdték a többit és kisült hová mentünk? Hamar lovas embert küldöttek ahhoz a jó tiszt úrhoz, aki munkát adott nekünk, hogy vigyázzon, mert 600 magyar megy a csehek ellen. Mire beértünk a városba egy csehet sem találtunk, mind elvitték őket másfelé. Mi meg visszafordultunk dolgozni ... Aztán széjjel kerültünk földmivelő gazdákhoz. — Jó volt ottan? — kérdeztem — jól főztek? — Hát ha az én feleségem úgy főzne, elvágnám mind a két kezét! . . . Furcsa egy nép! Minden évben háromszázszor van ünnepe és négy-
