Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

Nagybánya, 1917» Március 4. — 9. szám XLII1. évfolyam. 59 Tek. Kir ügyes Egész évre 8TT. , , ===== Hivatalos TÁRSADALMI HETILAP. ®ASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE TEsíjDEisnis: iMciiű-x>E!nsr erkeszfS és laptulajdonos KÉUÉSZ JÁNOS FSmuokatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal 3 = Felső bányai-utca 20. szám alatt — TELEFON SZÁM: 18, NAGYBÁNYA. A magyar nemzetnek ünnepe van. Fegyvercsörgések, tavaszi támadó készü­lődések, buvárhajó harcok izgalmai között sem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Arany János 1817. márc. 2-án született. Bármily súlyos teher, erőfeszítés, szenve­dés nehezedjék is hazánkra, szent kö­telességünk megemlékezni arról az öröm­ről, mely száz év előtt nemzetünket érte, hogy a magyarok legnagyobb költője meg­született. Igen, legnagyobb költője, noha hála az égnek Vörösmarty, Petőfi, Tompa s még mások is a halhatatlan nagyságok közé tartoznak. A magyar nemzet anyagi tekintetben szegény és kicsiny, de gazdag lélekben és nagy hírneves emberekben. S lehet, hogy ez a gazdagság egyenesen azon a szegénységen alapul, mert ez a két vonás kiegészíti egymást. Mint a nél­külöző, küzdő, éhező kicsinyekből lesznek a legkiválóbb nagyok, az utolsókból az elsők, úgy az elnyomott, szenvedő, nél­külöző nemzetekből támadnak a jelesek. Arany a nagyok közt is nagy volt. Irodalmunkban kimagaslik, sőt egyes mű­veiben világirodalmi jelentőségre emelke­dik. Bátran Shakspere mellé lehet állítani. Költőinket tekintve az ő költészete legmagasabb. Bámulatos az egyszerű pór fiúnál az a finom, magas műveltség, mely- lyel igazi aranytoWíi kezeli. Az ő költészete a legtartalmasabb. Mag, mag és mag mindenütt Aranynál és sohasem üres szalma. Persze előbb mindig rostál. Ocsuval nem lép ki a világ elé. íróasztala valóságos nemes gyümöl­csöket érlelő kamara. Neki mondanivalója van sok s amit akar, azt el is mondja tömören, velősen, úgy mint senki más. Művészi szempontokból véve a dol­got sem múlja felül Aranyt más költő. Gregus nem hiába emlegeti, hogy soha nem talált Arany műveiben Ízléstelent, az aesthetika szabályaiba ütközőt. Verseinek külső alakja pedig nem csak szép, dallamos, de egyszersmind magyar is. Nyelvünket .-renki sem ismerte jobban, mint ő legnemzetibb költőnk, akit talán soha senki sem fog túlszárnyalni. Milyen első ember lett a bibliás, sze­gény, igénytelen kálvinista földmives-pár utolsó gyermekéből. Fölemelkedett egész az akadémiai főtitkárságig, ám azért sze­rény maradt mindvégig. Az ő nemes gondolkodását, az ő pá­ratlan szerénységét és mintaszerű becsü­letességét, igénytelenségét nem zavarta meg semmiféle külső változás. Az elis­merés, dicsőség, kitüntetés körülözönlötte, a babér egész garmadával hullott a fejére, deő megmaradt annak az egyszerű nemzet­napszámosnak, aki volt tanító, meg segéd­jegyző korában. Aki sokalta az elismerést, nem egyszer visszaadta a jutalomdijakat, alapítványokat csinált szegény létére s nem fogadta el a főtitkári fizetést öreg korában, mert - úgy mond - „nem szol­gáltam meg érte.“ Hol teremnek ma az ily önzetlenek. Milyen kár az ilyen puritán jellemű em­bernek meghalni, pedig „eltűnt ő is visszajöhetlenül, bár érette egész nemzet epedne is.“ 1882. okt. 22-én halt meg testben. Lélekben nem fog meghalni soha. Merítsünk erőt lényéből a mai nagy küzdelemben. Hazafias, harcias, hősi tárgyú nagyobb alkotásai lelkesítsenek a jelen­ben, balladái figyelmeztessenek a mostani felfordult világban is az erkölcsök hű megőrzésére. Szinmagyarsága óvjon meg a divatos idegenszerűségektől, a kétségbeejtő iro­dalmi és iskolai pongyolaságoktól. Egész lénye vigasztaljon, hogy amely nemzet ily szellemnagyságokat szül, az nem veszhet el, az méltó a népek hálá­jára és szeretetére. Ha elmarad is a szalontai külső ün­neplés a mai nehéz közlekedési viszonyok miatt, ha nem zarándokolhat is oda a művelt honfi és honleány, belsőképpen ünnepeljen szívvel, lélekkel, lelkesedéssel minden magyar, mert az Isten jókedvé­Arany Jánosról. — Irta: Zempléni Árpád. — Arany János Petőfivel kezdődik. Ennek az évszázadokra szóló csodaszellem­nek, Petőfinek két jobbkezet adott az istenség. (Más ember örülhet, ha nem mind a két keze bal.) Mikor a pozsonyi ghetto egy sötét szo­bácskájábán a „Országgyűlési Tudósitások“-at másolta, (garasonként ivét ?) ha jobb keze ki­fáradt az Írásban, balba fogta tollát s ugyan­azzal a jellegzetes csodaszépirással folytatta mun­káját. Meg sem lehetett különböztetni egyik Írását a másiktól. Mikor a pesti irodalmi világba bekerült, verset, regényt, úti rajzot ugyanazzal a villám- lobogásu lángelmével irt egyaránt. Prózája Jó­kait, „János vitéz“-e Arany Jánost lelkesítette munkára. Adott neki a Gondviselés két lelki jobbkezet, két lángeszű jóbarátot, akik folytat­hassák, amit ő gyermekiíjan „nem egészen dics­telenül“ kezdett s vértanú-halálával abbahagyni kényszerült. „El még a magyarok istene!“ Ok is bizo­nyítják. Reményevesztett öreg ifjú Arany János abban az időben, mikor Kukoricza Jancsi fel- rugtatott a magyar Parnasszusra, jóformán le­tett már arról, hogy Gyöngyösi módjára is le­het verseket csinálni, hogy „more patrio“ is költő lehet a magyar. Az akkori költők, maga az atyamester Vörösmarty is, nem erre adtak példát. Arany elégette ifjúkori kísérleteit, hiszen egyért-egyért bizony ki is nevették ösmerősei. Talán éppen azok voltak legmagyarosabb pró­bálkozásai. Az „Elveszett alkotmány“ értéktelen hexameter-zátony, Vörösmarty-utánzat, mely ma­gának Vörösmarty-nak se tetszett. A szerzőnek még kevésbbé. Micsoda lelki felszabadulás lehetett ennek az elnyomott magyar léleknek, ennek az elbá- tortalanodott parasztos költőnek a „János vitéz“ olvasása. Hiszen ilyet én is tudnék! Hiszen ak­kor én is költő vagyok! Hiszen ez gyönyörű! Gyönyörű és magyar! Áldja meg az isten azt a vándorszínészt, aki ezt csinálta. Petőfi népszerűsége, kedvelt lírája, rakon- cát nem tűrő Pegazusa diadalt szerzett ennek az „exeessus“-ának is. Petőfi különcz, Petőfi népszerű, Petőfinek több szabad, mint másnak. Garay a maga Háry Jánosa utánzatának tartotta, Vörösmarty világirodalmi remekműneje. Arany János megírta nyomán a „Toldi"-í. 0 becsülte meg legjodban Petőfi remekét. És mikor „Toldi“ aranyakat és dicsőséget vitt a szalontai jegyző szegényes otthonába, ugyanakkor még egy csoda történt. Petőfi, kinek lelke is „nagy és szép“, nem csak lírája, üd­vözlő verset irt a jámbor falusi nótáriushoz. Nem fájt a szive ? hogy őt, ime, első lépésre különb munkával múlja felül „egy senki“, „egy dilettáns“, „egy vidéki tintanyaló“, aki ezzel szépen „rászabadult a nyomdafestékre“. . . . „Más csak levelenként kapja a borostyánt, Neked egyszerre egy koszorút kell adni“ . . . . . . Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel. Mi ez ? Bizony, hogy csoda ez. Ebből lát­szik, hogy Petőfi önzetlen barátsága és lángeszű megértése adta nekünk Arany Jánost, minden idők legnagyobb magyar iró-müvészét. Az ő buzdítása, sugalló erélye, mint László király lándzsája a kőből, gazdag forrást nyitott Arany János leikéből. A mai sikerfiak, petőfiak, nem ily önzet­lenek. Igaz, hogy nem is petőfik. De hát jó mestertől, felfedezőjétől, lelki rokonától, Vörösmarty tói ugyanezt az önzetlen­séget tapasztalta Petőfi is. Valami fiatal irócska egyszer azt újságolta Vörösmartynak, hogy nép­szerű fölíedezettje már azzal hetvenkedik, hogy ő külömb költő Vörösmartynál. A „költők apja“ nyugodtan felelt: — „Édes öcsém, nem is akarok én úgy meg­halni, mint Magyarország legnagyobb költője.“ Arany János is csak igy cselekedett. 0 meg felfedezte Madách remekét, verselési és nyelvi gyarlóságait a műnek kijavitgatta, hogy lehetőleg méltó költői köntösben kerüljön az közönség elé. Ez is páratlan ügyszeretetre vall, mert, ha valaki, Arany bizonnyal érezhette, hogy a „dücltdns földes ur“ hamarább lesz világ­hírűvé, mint ő maga, a mester. Úgy is lett. Ha valakire, a lefordithatlanul nagy Arany Jánosra áll Goethe örök igaz mondása: „Wer den Dichter will verstehen, Muszt in Dichters Lande gehen.“ Rrany János,

Next

/
Oldalképek
Tartalom